Két saját módszert is kidolgozott. Miben áll ezek lényege?
Számomra az a legfontosabb, hogy korszerű, időtakarékos, ugyanakkor a mélyebb és hatékonyabb önismeretet támogató módszerekkel segítsük az embereket abban, hogy eljussanak önmagukhoz. A legtöbben egészségesebben, nagyobb harmóniában és szeretetben szeretnének élni, de közben akadályokba ütköznek. Pszichoterapeutaként az évek során igyekeztem olyan módszereket kidolgozni, amelyeknek pszichoterápiás és spirituális gyökerei is vannak. Az első módszerem, a SzomatoDráma egy kis csoportos, 4-6 fős, érzelemgazdag, dramatikus játék, amely több terápiás irányzat – például a családállítás, a pszichodráma vagy a Gestalt-pszichológia – elemeit ötvözi. Ebben a komoly játékban lehetőség nyílik arra, hogy valaki egy új képet kapjon magáról, főleg azokról a részekről, amik tudattalanul zajlanak benne. Például, hogy milyen kapcsolata van a saját betegségével, ami az, amitől szenved, mi az, ami nyomasztja. A többiek saját együttérzésükkel, intuíciójukkal, ráhangolódásukkal különböző szerepekbe lépnek: lehetnek tünetek, testrészek vagy fontos kapcsolatok. A folyamat során egy spontán, élő „színpad” alakul ki, amely addig tart, amíg valamilyen lényegi felismerés, érdemi döntés vagy belső elmozdulás meg nem történik. A másik módszerem az úgynevezett Ultrarövid Terápia, amely kétszemélyes helyzetben zajlik egy konzulens és egy kliens közreműködésével.
Itt is a belső világ kerül fókuszba, de inkább képzeleti megszemélyesítésekkel dolgozunk, például megjelenhetnek a szülők, a testvér, egy betegség, a belső gyermek vagy akár egy spirituális figura. A lényeg az, hogy intenzív átélésen keresztül történjen egy valódi belső változás.
Kinek ajánlja ezeket a módszereket?
Azt szoktam erre mondani, hogy azoknak ajánlom, akik érzik magukban a hívást, és képesek az együttműködésre. Ez kicsit olyan, mint egy erdei séta: a legtöbb embernek jót tesz, de nem mindenkinek való minden élethelyzetben. Nem klasszikus értelemben vett indikációkban-kontraindikációban gondolkodunk, hanem inkább abban, hogy valaki tud-e kapcsolódni ehhez a fajta munkához. Természetesen bizonyos állapotokban (például súlyos pszichiátriai krízis) nem ez az elsődleges választás. Aztán például kisgyerekeknek sem való, mert ők még nem feltétlenül tudnak másfél órán át fegyelmezetten jelen lenni egy konzultációs helyzetben. SzomatoDráma pedig nem ideális azok számára, akik idegenkednek a közelségtől, az érintéstől, a csoportos jelenléttől, vagy annyira a saját problémáikra fókuszálnak, hogy képtelenek odafordulni mások felé, és egy szerepet felvenni mások életéből. De, aki nyitott, annak általában sokat adhat, például új nézőpontokat, de hozhat felszabadulást vagy megkönnyebbülést is.
Szakemberként hogyan látja, milyen most a magyar társadalom lelkiállapota?
Miután én elsősorban egyéni történetekkel találkozom, így nem szeretnék általánosítani. De a szubjektív benyomásaim alapján úgy látom, hogy van egy réteg, amely egyre tudatosabban foglalkozik a mentális egészségével, a kapcsolataival, az életminőségével. És van egy másik, amely egyre inkább lemarad, ezáltal kiszolgáltatottabb, feszültebb, és nehezebben talál kapaszkodót, egyre többet szenved, csapdában érzi magát, nem tudja, hogyan kontrollálja, irányítsa és tartsa kézbe az életét. Ennek több oka is lehet, például egzisztenciális vagy életmódbeli problémák, esetleg betegségekkel való küzdelem. Ezek nyomán, vagy ezekkel karöltve megjelennek olyan mentális állapotok, pszichiátriailag is azonosítható tünetek, mint a depresszió, a szorongás, vagy más olyan probléma, ami lassan annyira általános lesz, hogy újra kell gondolnunk, mi számít betegségnek, mert a statisztikák szerint az emberek jelentős része szenved valamilyen pszichés tünettől. És talán a legbeszédesebb, hogy – becslések szerint – viszonylag kevesen, mindössze a lakosság egyharmada érzi úgy, hogy valóban jól van.
Érezhető különbség a generációk mentális állapota között?
Igen, de ezt is inkább személyes tapasztalatok alapján látom. A fiatalabbak például olyan kihívásokkal szembesülnek az online tér hatásai miatt, melyeket az idősebbek gyakran nem értenek. Ugyanakkor ez az értetlenség kölcsönös, hiszen a fiatalok sem mindig fogják fel az idősebbek problémáit. Mondjuk, ez természetes jelenség, mindig is így volt. De ma talán gyorsabb és élesebb ez a különbség, ami újfajta alkalmazkodást igényel mindannyiunktól.
Sokan azt gondolják, hogy Ön pszichiáterként nagyobb eséllyel és gyorsabban talál kapaszkodókat a nehéz helyzetekben. Mi ad Önnek reményt akkor, amikor kilátástalannak érzi a körülményeket?
Először is fontos tisztázni: attól, hogy pszichiáter vagyok, még nem gondolom magamról, hogy ismerném az emberi lélek rejtelmeit vagy az emberi elme működését. Ugyanúgy megélem a bizonytalanságot vagy a szorongást, mint bárki más. Ami ilyen helyzetben segíteni szokott, az például a befelé fordulás, amikor ítélkezés nélkül megfigyelem, hogy mi zajlik bennem. Ez a tudatos, kicsit távolságtartó figyelem önmagában is tehermentesítő. A másik fontos kapaszkodó a jelen szépségének észrevétele. Annak ellenére, hogy a világban rengeteg nehézség van, mindig találok valamit, ami szép vagy harmonikus. Ez a fajta gyönyörködés stabilizál. És van egy harmadik út is, amikor a nehézségeket megpróbálom alkotó módon feldolgozni. Például a Covid idején elkezdtem rendszerezni, hogy a vírus és a világjárvány miatti változásoknak milyen hatásai vannak az emberekre, és ebből megszületett egy új gondolati modell, az úgynevezett „8 alapvető hozzáállás”, ami később sok előadásom, tanfolyamom és egy könyvem gerincét is képezte.
Ha lenne egy varázspálcája, mit változtatna meg az emberek gondolkodásában?
Valószínűleg azt, hogy megszűnjön az önutálat a szívekben, és mindenki átélje, hogy nincs vele alapvetően semmi baj, és hogy az, akivé vált, egy egyedi és különleges történet eredménye. Ha erre kollektíven rádöbbennénk, automatikusan csökkenne az a belső feszültség, amit gyakran másokra vetítünk ki. Kevesebb lenne az ítélkezés, és több az együttérzés. Talán még az is természetessé válna, hogy az utcán egymásra mosolygunk. Azt gondolom, hogy a világban zajló konfliktusok jelentős része a belső konfliktusainkból fakad. Ha ezek enyhülnének, annak beláthatatlan pozitív hatásai lennének. De miután varázspálcám nincs, marad a kitartó és elkötelezett munka, önmagamon és a közvetlen környezetemben.
Április 14-én a MagNet Közösségi Házban a Tudatos Döntések live színpadán dr. Buda László és Szilágyi Gábor beszélgetnek majd mindarról, ami sokszor láthatatlanul formálja az életünket. Szó lesz a test üzeneteiről, a visszatérő élethelyzetekről, az önismeret mélyebb rétegeiről, és azokról a fordulópontokról, amelyek után valami bennünk végérvényesen átrendeződik.
