Ma szinte természetesnek vesszük, hogy amit létrehozunk, annak előbb-utóbb közönsége lesz. Lefotózzuk, amit látunk, megmutatjuk, hol járunk, mit eszünk, mit olvasunk, mit készítettünk. Sztorikban, posztokban, eltűnő üzenetekben dokumentáljuk a napjainkat. Éppen ezért különös belegondolni egy nő történetébe, aki évtizedeken keresztül fotózta a világot maga körül úgy, hogy közben szinte senki nem tudta róla, hogy fotós.
Vivian Maier 1926-ban született New Yorkban, fiatalkora egy részét Franciaországban töltötte, majd 1951-ben visszatért az Egyesült Államokba. Később Chicagóban telepedett le, ahol évtizedeken keresztül dadusként dolgozott. A családok, amelyeknél megfordult, elsősorban így ismerték őt: segítőként, egy kissé különc, zárkózott nőként, akinek szinte mindig ott lógott a nyakában egy Rolleiflex fényképezőgép. Azt azonban kevesen tudták, hogy mit csinál vele.
Maier az utcákat járta, embereket figyelt, arcokat, gesztusokat és apró jeleneteket fényképezett. Több mint százezer negatívot készített, amelyek közül sokat soha nem hívott elő. Nem állított ki, és életében nem épített nyilvános fotográfusi pályát.
Gaëlle Josse könyvében van egy mondat, amely nagyon pontosan ragadja meg ezt a fajta figyelmet: „Fényképezni annyit tesz, mint magáévá tenni az alanyt, szimbolikusan.”
Maier fotográfiája nem egyszerűen arról szólt, hogy meglátott valamit és megnyomta az exponálógombot. Figyelte az embereket, a gesztusokat, az arcokat és azokat a pillanatokat, amelyek néhány másodperc múlva már nem léteztek.
Ha nincs közönség, akkor is számít?
Vivian Maier életének történetét a Vivian Maier nyomában című dokumentumfilmből ismertem meg, amely 2007-ben kezdődik, amikor John Maloof egy chicagói raktár árverésén több doboznyi negatívot vásárolt. Eredetileg egy Chicago történetéről szóló könyvhöz keresett régi fényképeket. A hozzá került fotók azonban annyira felkeltették az érdeklődését, hogy elkezdett utánajárni, ki készítette őket. Így jutott el Vivian Maierhez, aki ekkor még élt, de két évvel később meghalt. A munkái ezután kerültek igazán a nyilvánosság elé: kiállítások, könyvek, cikkek születtek róluk. Egy egész életnyi munka vált láthatóvá úgy, hogy az alkotó már nem volt ott, hogy mindezt megélje. És innen már nehéz nem a saját jelenünkre gondolni.
Ma szinte automatikusan megmutatjuk, amit létrehozunk. Egy gondolatot, egy fotót, egy projektet, amin hónapokig dolgoztunk. A reakciók pedig könnyen visszahatnak arra, ahogyan magát a munkát látjuk. Ha sokan kedvelik, biztos jó, ha senki nem reagál rá, talán nem is volt olyan fontos. Pedig a kettő nem feltétlenül függ össze.
Alkotni visszajelzés nélkül
Mi történik, ha megírunk valamit, amit senki nem olvas el? Lefényképezünk egy pillanatot, amit nem töltünk fel sehova? Festünk, zenélünk, vagy egyszerűen csak létrehozunk valamit, amiről tudjuk, hogy nem lesz belőle poszt? Attól még megéri? Szerintem igen.
Nem mindenből kell eredménynek születnie. Nem minden hobbiból lesz vállalkozás, és nem minden elkészült munka kerül be a portfóliónkba. Van, amit egyszerűen jó csinálni. Jó elmélyülni benne, vagy csak csinálni anélkül, hogy közben azon gondolkodnánk, ki fogja látni.
Vivian Maier esetében sem tudjuk, miért nem mutatta meg a képeit. Nem tudjuk, mit gondolt arról, hogy egyszer majd bárki látni fogja őket. Azt tudjuk, hogy folyamatosan fényképezett. És nekem ez tetszik a legjobban az ő történetében: hogy a saját örömére csinálta, önmagának.
Fotó: Getty Images, Vivian Maier (https://www.vivianmaier.com/)
