Mit jelent számodra a tudatosság? Van olyan területe az életednek, ahol kiemelten fontos szerepet kap?
Én azon az állásponton vagyok, hogy mivel az emberi kondíció adott – értem ez alatt az összes veszteséget, amik elkezdenek gyarapodni, ahogy az ember öregszik –, az egyetlen, amink maradt, az a tudatosság. Én a fókuszomat leginkább az érzelmi tudatosságra helyezem. Bármi ér – nem biztos, hogy azzal tudok mit kezdeni, vagy hogy tudok rajta változtatni –, igyekszem, megállni abban a pillanatban, abban a történésben, tudatosítani, hogy mi az az érzés, ami végigmegy rajtam és megengedni annak az érzésnek a szabadságát, illetve minden egyes helyzetben megtalálni, hogy merre lehet abból fejlődni vagy növekedni.
Mikor jött el az életedben ez a felismerés?
Több olyan fordulópont volt az életemben, amikor azt éreztem, hogy meg kell állni és rá kell nézni tudatosan arra, hogy mi történik, miért történik, és hogyan lehet ebből kijönni. Az egyik a már nagyon fiatal koromban bekövetkezett sikeres irodalmi- és média pályafutás, ami huszonévesen kezelhetetlen volt számomra. Akkor volt egy olyan fordulópont az életemben, aminek a hatására el kellett döntenem, hogy vagy továbbmegyek ezen az úton, és lehet, hogy bedilizek, vagy megállok és valamin drasztikusan változtatok. Akkor megálltam, és hátraléptem kettőt. Bár látszólag akkor voltam a siker legmagasabb szintjén, számomra belülről az egy érzelmileg nagyon megterhelő időszak volt, és inkább a tudományosság, a pszichológia, a társadalomkutatások felé fordultam, hogy megértsem, mi is történik ilyenkor az emberrel, és hogy megtaláljam, mi az, ami közelebb áll hozzám, mint a kifele forduló lét.
A másik fordulópont az volt, amikor tudatosan ránéztem a házasságomra és felismertem annak egyenlőtlenségét, és bár nagyon nehezen, de meg kellett hoznom azt a döntést, hogy az önazonosságunk, a szabadságunk és az egészséges fejlődésünk szempontjából meg kell hoznunk ezt a nagyon nagy döntést.
Nagyban függünk az érzéseinktől, és sokszor túlagyalunk. Szerinted ebben meg lehet találni az egyensúlyt?
Most pont egy olyan pontján állok az életemnek, ahol rádöbbentem arra, hogy az intellektualizáció mennyire eltávolít a valóságunktól. Ez alatt azt értem, hogy nagyon túlpörög az agyunk, nem adunk teret annak, hogy egy kicsit kikapcsoljuk a gondolatainkat, és inkább megálljunk a pillanatban, hogy arra figyeljünk, mi zajlik bennünk egy mélyebb ösztönszinten vagy érzésszinten, és inkább annak adjunk teret. Tehát adjunk nagyobb teret az intuíciónak, mint annak, hogy mit olvastunk, mit gondolunk, vagy hogy hogyan magyarázunk ki egy helyzetet – ami nagyon sokszor eltávolít minket attól a valóságtól, aminek ha teret adnánk, úgy, lecsupaszítva, ahogy van, akkor sokkal egyszerűbb, autentikusabb és igazabb válaszaink születnének.
Van-e tanácsod azoknak, akik elindulnának ezen az úton, de eszköztelennek érzik magukat?
Mindig mindenki számára javasolható az önismereti út vagy a terápiás önismeret. Közel kerülni saját magunkhoz akármilyen helyzetben erőforrást és egy védőpajzsot jelent. Ez a mindenkori fejlődésünknek a tere. Ha valaki jól csinálja, akkor ennek soha nincs vége. A másik, ami nagyon hétköznapi, nagyon egyszerű, és bárki által használható, az az, hogy álljunk meg a helyzetben, és tegyük fel a kérdést, hogy mit érzünk most. Kezdjünk el arra figyelni, hogy mi az az érzés, ami akkor keletkezik. Ha már a zsigereinkben érezzük, hogy ebből a helyzetből ki kell lépni, akkor is, ha azzal magyarázzuk az ellenkezőjét, hogy ez a norma, ez az elvárás, utat fog mutatni. Itt kezdődik a mi valóságunk, és meghallani ezt a valóságot, az egy nagyon fontos igazság- és szabadságpillanat az ember életében.
Szerinted van egy olyan belső énünk, akihez ha közel kerülünk, el tudunk igazodni az élet viharaiban?
Minél közelebb kerülünk a saját belső valóságunkhoz, ehhez a központi maghoz, ami a mi identitásunk, ami mi magunk vagyunk, annál erősebben állunk az összes viharvert élethelyzetben; és minél nagyobb a távolság ettől a magtól, minél inkább a külsőségekhez akarunk közeledni és távolodni a saját belső valóságunktól, annál inkább gyengülünk, és annál inkább kiszolgáltatottá és eszköztelenné válunk a valósi krízishelyzetekben.
Egy olyan ember számára, akinek a munkája egybeforr az identitásával, működhet a work-life balance? Te hogyan tudsz egyensúlyt tartani?
Számomra ez mára már elég strukturálttá vált pontosan azért, mert rájöttem, hogy ha nem állítom be ezt az egyensúlyt, akkor be fogok kettyózni. Ez nálam már évek óta úgy néz ki, hogy szeptembertől júniusig minden nap nagyon intenzíven és fókuszáltan rendelek, de ahogy beáll a nyári szünet, ezt a napi üzemelési módot elengedem, és egy egészen másfajta attitűdöt veszek fel, az alkotó énemet helyezem előtérbe, és mindazt, ami abban az évben feljött – téma, nehézség, szorongás –, elkezdem megírni történetek formájában és pszihológiailag keretezem. Nekem egyébként ez a belső szabadság tere, ahol kiegyensúlyozom ezt, átalakítom ezeket az energiákat egy olyan konstruktív csatornában, ahol saját magamat is egyensúlyban tartom, de ezen keresztül az olvasóimnak vagy a kilenseimnek is adok valami olyan támaszpontot, amihez ők is tudnak igazodni a saját életükben.
Volt-e mostanában olyan olvasmányélményed, ami hatott rád?
Most éppen verseket szeretek olvasni. Ez egészen átalakítja azt, ahogyan a jelen pillanatban vagy, egy egészen más dimenzióba visz. Én nagyon sok szakirodalmat olvasok évközben, az főleg a kognitív dimenzió, ami a gondolkodást, a racionalitást, az intellektualitást kapcsolja be. Ez nagyon jó, de szerintem különösen a segítő szakmában tudni kell nem mindent elméletből megoldani. Érezzük meg, amikor ezt ki kell kapcsolni, el kell engedni, és egyszerűen visszakerülni a saját testünk középpontjába a legmélyebb, legzsigeribb érzésekig. A költészet pont egy ilyen csatorna. Egyébként a zene ilyen még. Ott is a teljes felszabadult flowt lehet átélni. Ott tényleg csak az érzés vagy. Egy nagyon fontos adomány, hogy érezni tudunk.
Fotó: Ajkai Dávid
