Meg kellett dolgoznom azért, hogy bejussak ebbe az országba. Már a vízum megszerzése sziszifuszi munka volt, különböző kérdőívek kitöltésével kezdődött. A vízumfotómat négyszer dobták vissza, mondván, hogy a hajam nem állt jól, vagy túlságosan mosolyogtam. Végül kezemben az engedéllyel útra kelhettem, 12 órás repülőút után Sanghajba érkeztem, ahol pedig stresszes beléptetési procedúra várt rám: ujjlenyomatvételek sorozata, arcfotózás, alapos ellenőrzés. Meglepően kevesen voltak ezen a hatalmas repülőtéren, a turizmus a Covid alatti lezárások után még láthatóan nem indult be. Annál jobb, gondoltam: így Kína igazi arcát mutatja meg.
Ráhangolódás a nagyvárosban
Sanghajból Chengduba repültünk tovább. Fáradtan, de annál izgatottabban érkeztünk meg Kína ötödik legnagyobb városába, ahol a Tibeti negyedben egy egyszerű, de tiszta hostelben szálltunk meg. Itt fogyasztottuk el első kínai reggelinket, ami olyan, mint nálunk egy kiadós ebéd: forró húsleves, rizses zöldségek, savanyúságok, édesség, amit csak akarsz. Illetve egyet ne akarj, a kávét, mert mint az köztudott, a kínaiak teáznak. Egymás után nyílnak ugyan nyugati típus kávézók, ahol körülbelül 2500 forintba kerül egy kávé, de alig lehet megtalálni őket, és a kiszolgáló személyzet megijed, ha netán cappuccinót kér a vendég.
Meglepődve tapasztaltam, mennyire tiszta a levegő és döbbenetes a csend ebben 24 millió lakosú nagyvárosban. Később felvilágosítottak, hogy az elmúlt négy évben komoly kormánytámogatásnak köszönhetően az egész város elektromos autókra és motorokra állt át, és azt is megtapasztaltuk, hogy az itteniek nem dudálnak, türelmesen kivárják a sorukat.
A másik szembeötlő újdonság nekünk, magyaroknak a pénz kezelése volt. Átugrották a műanyag hitelkártyák használatát, kézpénzzel csak a külföldiek fizetnek, a helyiek két applikációt töltenek le a telefonjukra és QR kóddal egyenlítik ki a számlájukat. Még a legöregebbek is tudják használni a rendszert, csak mi, magyar turisták kínlódtunk vele. A hostel takarítónőjét kértük meg, hogy online vásároljon belépőjegyet nekünk a Sanxingdui múzeumba, ami a város szélén, a pusztában az ásatások helyszínére épült.
Nyolcvan kisebb és nagyobb bronzkori szobrot temettek el egykoron itt két hatalmas gödörbe, hogy megvédjék őket a támadóktól. A világ egyik legrégebbi leletét csodáltuk meg, a szobrok egykoron szakrális szertartások kellékei voltak, némelyik emelet nagyságú kompozíció. Ahhoz képest, hogy körülbelül 3200 évesek, nagyon modernnek tűntek. Amíg a szobrokat néztem, egy 6 év körüli kislány szaladt oda hozzám. Felnézett rám és izgatottan, már-már kétségbeesetten kérdezett valamit kínaiul. Anyukája angolra fordította: „Te miért nézel így ki?”, szólt a kérdés. Kiderült, hogy a kislány először látott élőben fehér embert és ez a látvány sokkolta.
Falvak, városok a Himalája lábánál
Másnap a Himalája lábához indultunk, ahol a Tea és Ló útjának néhány állomását látogattuk meg. A több mint ezeréves egykori karavánút 2250 kilométer hosszan vezet a teatermő vidéken található Yaan várostól Tibet 4000 méter magasan fekvő fővárosáig, Lhaszáig. Ázsia egyik legmagasabban futó és legnehezebben járható kereskedelmi útján Kínából teát szállítottak Tibetbe, onnan pedig magaslati levegőn edzett, erős lovakat kaptak cserébe.
Első állomásunk, a Pingle nevű kisváros bájos faépületeivel és több százéves banánfáival véste be magát az emlékezetünkbe. Folyópartján korabeli karavánszállások sorakoztak, a vízre települt teraszokon bambusz székeken ülve, teát kortyolgatva csodáltuk a tájat. A városkának sikerült megőriznie a múlt hangulatát, mint kiderült, a kormány értékmegőrző programjának köszönhetően. Kínában az iparosítás miatt rengeteg falut számoltak fel, a helyi parasztokat arra kényszerítették, hogy elhagyják a házaikat, földjeiket és 20 emeletes „cellaházakba” költözzenek. Az utóbbi időkben viszont kezdi a kormány belátni, hogy ezeknek a falvaknak turisztikai értéke van, és egyre többen akarnak újra élhető kisvárosokban, falvakban lakni, ahol nemcsak betont, hanem fákat is láthatnak. Ez a lehetőség főleg az ingatlan spekulációkban meggazdagodott Pekingi, Sanghaji újgazdagok privilégiuma, akik falusi turizmusba fektetik a pénzüket.
Ugyanez az élmény várt ránk egy másik kisvárosban, Wangyban, ahol a befektetők átgondolt ízléssel újították fel a düledező hazákat, pár boltocska már városi igényekhez mérten kínálta a ruhákat, ékszereket. Itt sikerült kávéznunk egy csodálatosan felújított régi faépületben, ami emeletnyi könyvtárnak is otthont adott. A helyiek elmesélték, hogy milyen gyorsan kell alkalmazkodniuk a növekvő turizmus igényeihez, de ennek örülnek, mert úgy érzik, végre sikerült kitörniük az évszázados szegénységből.
Fotók: Getty Images, Peremartoni Krisztina
