A Covid-járvány sok nehézséget okozott az idegenvezetőknek, akik hónapokig nem dolgozhattak, felélték tartalékjaikat, elkeseredve várták, hogy újra megnyíljanak a határok, lehessen utazni, külföldi turistákat fogadni. Szuhai Barbarára is ez a sors várt, de ő hamar rájött arra, hogyan tudna előnyt kovácsolni ebből a kilátástalan helyzetből és megvalósította szerelem projektjét, a Mesélő Házak sétákat.
Hogy jött az ötlet, hogy létrehozd a Mesélő Házak projektet?
„A Mesélő Házak blogként indult 2012-ben. Mindig is rettenetesen érdekeltek az 1945 előtt épült házak, azt hiszem, ezek csodálata sodort a szakmám felé. Imádtam belógni az épületekbe, fotózni, és lázasan kerestem a nyomokat, milyenek lehettek a fénykorban, és szegények mennyit veszítettek szépségükből az azóta eltelt, nagyrészt keserves évtizedek alatt. Elkezdtem blogot írni a magam örömére, és hála a Facebooknak kiderült, ez másokat is érdekel. A séták igénye már az elején felmerült, de nem igazán volt kapacitásom rájuk, így évekig a blog mesélt csak. Ma már az írások mellett a séták jelentik a vállalkozás gerincét, és a „fő mű” persze a könyv. „Madchen für alles”-ként egyedül kutatok, írok, állítom össze a séták anyagát, útvonalát, szervezem és hirdetem, adminisztrálom és persze tartom őket – nem véletlenül teljes stábokkal dolgoznak a nagyobb sétáltató vállalkozások. Ez nem kevés munka így együtt. Viszont nagyon szerethető.”
Amikor kipattant a fejedből az ötlet, hogy érdekes régi házakat mutass be, mi volt az első lépés, amit megtettél az ügy érdekében?
Sokéves mánia ez, a keretek hiányoztak sokáig, aztán amikor felfedeztem magamnak a Budapest Fővárosi Levéltárat a Teve utcában, belendültem, mert kincsesbányára leltem. Aztán megtaláltam az online információs bázisokat, és az ebbe a témába szintén szerelmes kollégákat. Jó pár éve kapaszkodtunk össze először Nagy Anitával, a Check my Budapest Facebook oldal és az anitanagy.com fotósával, vele együtt felfedezni egy-két házat igazi élmény. Gyönyörű képeivel mindjárt más megjelenni.
Hogyan találod meg ezeket a házakat?
Itt élek Budapesten, itt álldogálok a dugókban, tömeg közlekedem, jövök-megyek, és bárhol járok, egy szép kapu, egy kilincs, egy korlát bevonz, ilyenkor vagy rögtön megpróbálok bejutni, vagy előbb online igyekszem információt nyerni, és később visszamenni. Fontos a saját benyomás, mindig megpróbálok besurranni a „kinézett” házakba, nemcsak fényképezni, de a hangulatukat megérezni. Vannak építészek, akiknek a munkáit ismerem és szeretem, azoknak már keresem a házaikat. Úgyhogy változó, de Pest egy kincsesbánya, végtelen mennyiségű szépség vesz minket körül, csak meg kell látni őket.
Melyik a kedvenc házad Budapesten?
Hú ez nem lesz egyszerű, akad jó néhány. Ha egyet kell mondani, akkor olyat választanék, ami lehet, hogy mire ez a beszélgetés megjelenik, már összedől. Istenhegyi út 88. Egy teraszos, oszlopos, egyszerű, hangulatos, századeleji villa köralakú melléképülettel, tökéletes arányokkal, hatalmas kerttel, garázzsal és sofőrlakással az 1920-as évekből, és szédítő, elvehetetlen kilátással. Számomra érthetetlen okokból jelenlegi, egyébként némileg rejtélyes tulajdonosa nem hajlandó eladni, sem költeni rá, ránézésre szándékosnak tűnő hozzáállással hagyja, hogy a ház szépen lassan, de biztosan összedőljön. És össze is fog, sajnos. És ezekkel a házakkal – van egy pár hasonló sors – végképp elvész Buda eredeti hangulata. Lassan egy dombra épült lakótelep lesz, lelketlen, arctalan házak tömegével. Félre ne érts, nagyon szeretem a modern, klassz építészetet, szépnek tartom a mostani, a Bauhaus és Art Deco vonalakat visszahozó divatot, de nem a régi helyett, annak teljes elpusztítása árán.
Mennyire nehéz a lakókkal egyeztetni? Egyáltalán kapcsolatban vagy a lakókkal?
Nagyon érzékeny pontra tapintottál. Rettenetesen nehéz. Van a jó magyar bizalmatlanság, amit áttörni, hát, nem egyszerű. Tíz év alatt összesen négy, azaz négy olyan közös képviselővel hozott össze a sors, akik helyből bizalmat szavaztak nekem, és szeretettel fogadtak, sőt, a lakók bizalmatlanságát is sikerült átfordítaniuk. Vannak kivételek, de ritkák, mint a fehér holló, és nagyon becsülöm őket. Értem is, hogy félnek az emberek, de én a házaik szépségéről, történetéről írok, mesélek, az nekik csak jó – gondolom én – és még emeli is ingatlanjaik értékét, elvileg, ha átmegy a köztudatba, mindez érték, amire érdemes odafigyelni.
Van egy jó kis sztorim erről: egy távoli ismerős révén próbáltam bejutni egy szép, szecessziós pesti házba, ráadásul rendszeresen, csoporttal. Kiderült, ő már elköltözött innen, a testvére lakik ott, megkerestem őt. Nyűgös egy vadidegent felhívni egy ilyen kéréssel, de összeszedtem magam, és telefonáltam. Udvariasan bemutatkoztam, elmondtam a mondókámat, a vonal végén tök csönd, egyszer csak megszólalt a hölgy: „De édesem, én téged ismerlek!” Azt hittem, kiesik a telefon a kezemből. Kiderült, a papámnak volt rádiós kollégája, és valamikor ezer éve együtt nyaraltunk a Balatonon. És mivel ő volt a legfiatalabb felnőtt, én meg voltam a legkisebb gyerek, megnyert szegénykém, és sokat vigyázott rám. Meglett az alap bizalom és azóta a ház néhány más lakóját is megismerhettem, rendszeresen viszek oda csoportokat. Csodálatos közösség egyébként, minden ház ilyen lakókat érdemelne – de az egy másik történet.
Szerinted miért szeretnek veled sétálni az emberek? Mit ad nekik egy-egy séta?
Ezt leginkább tőlük kéne megkérdezni. Azt szokták mondani, hogy átjön, mennyire szeretem csinálni. Hogy kicsit bolond a nő, teljesen megszállott és az évtizedes mesélős rutin is sokat számít. Odafigyelek, hogy a résztvevők fáradnak-e, igyekszem nem dögunalmasan kántálni, fontosnak tartom, hogy legyen lendülete a sétáknak, ha hideg van azért, ha meleg van, azért, igyekszem a végén meghívni a sétálóimat egy teára-kávéra-limonádéra. Sokan visszajárnak hála Istennek. Ennél nagyobb elismerés nem is kell.
A séták után megszületett a könyv. Mennyire volt nehéz rávenni magad az írásra? Hiszen a könyvkészítés egy külön szakma.
Szeretek írni. Persze nem mindig megy, de mert nem regényt írok – bár némely történet kész regény – az kell főleg, hogy találjak sztorikat. Engem bevonz a szép, vagy egy név, vagy lesz történet hozzá, vagy nem. Az, hogy könyv legyen belőle, Anita ötlete volt, úgy hozta a sors, hogy nem vele készült el. Nagy könyvfogyasztó családból jövök, de sokáig eszembe nem jutott, hogy én merjek könyvet írni. De megjött a bátorságom. Például az Istenhegyi úti ház miatt. Mielőtt összedől, legyen egy könyv, ami elmeséli, micsoda szépség állt itt egyszer. Legyen nyom, ha már megmenteni nem tudom. És annyi remek ember élt ebben a városban, akikről nem tanultunk soha, és akiknek bőven tartozunk annyival, hogy a nevük újra éljen a köztudatban. Ezért tartom a sétákat, és ezért lett bátorságom könyvet kiadni. Meg mert találtam egy kedves kiadót, aki erre hajlandó volt.
Hogyan dolgoztál együtt Saly Noémivel? Nehéz volt rávenni őt, hogy legyen a szakmai lektorod?
Noémit a Facebookon ismertem meg. Ő nekem szakmai példaképem, a sétái, az írásai, a tudása, és mindenekelőtt a mindent átszövő, isteni humora számomra példaértékű. Évekkel ezelőtt küldtem el neki először pár írásomat, mondván, ha valamire ő azt mondja, hogy olvashatatlan, az az is. Noémi iszonyú elfoglalt, úgyhogy sokáig nem volt semmi válasz. Egyszer csak utánam nyúltak az istenek, és sok-sok év kitartás után megtaláltam őt. Nagyrészt neki köszönhetően a Fekete Sas kiadót drága Fazakas Istvánnal és csapatával, akik profizmussal, türelemmel és áldott jó humorral álltak egy első könyves amatőrhöz és a munkájához. Noémi bármilyen dicsérete, jelenléte a könyvben, a bemutatókon megtisztelő, és garantált élmény, ahogy az olvasóknak is, számomra meg pláne. A könyvhöz nagyon sokat hozzátettek profi fotóművész kollégák, Gedai Csaba és Tóth Tibor, az ő képeik nélkül messze nem lenne olyan szerethető a könyv, mint amilyen.
Lesz folytatás? Készülsz valami újdonsággal az új évben?
Nagyon remélem, hogy lesz folytatás, de ez nem csak rajtam múlik. Most az angol fordításon dolgozom, az is szép feladat, igyekszem anyanyelvű fordítót találni, de ha nem sikerül, lehet, hogy én nyerem meg a munkát. És közben írok, sétákat viszek, főleg télen, mert nyáron utazom, de ez így jó. Örömmunka, és remélem, másoknak is sikerül a munkámmal örömet okozni.
Fotók forrása: Mesélő Házak
Ha tetszett az interjú, olvass bele a Kende-Hofherr Krisztinával és Kiss Virággal készült cikkünkbe is!
