„Ki vagy te valójában, Késmárki Bertalan?”
Erre a kérdésre talán még maga az érintett sem tud válaszolni. Lelencbe adott csibész, akit zseniális elméje nem mindig a legtörvényesebb megoldások felé terel? Páratlan szorgalmú könyvesbolti inas, aki pillanatok alatt ráérez a kereskedő lét ízére? Pest irigyelt suhanca, aki bejáratos a város kétes hírű fényírdájába, ahol nem csak az úri közönség fényképeszkedik? Esetleg szeretetéhes ifjú, aki az ujja köré csavar egy ártatlan kisasszonyt is? Egy biztos, ahol ő felbukkan, ott felbolydul a város.
Iglódi Csaba kiváló alapanyagból gyúrja meg hősét – fiatal kora ellenére traumákban bővelkedő gyerekkorral, pengeéles ésszel és kellő mennyiségű zsiványsággal –, majd visszanyúl a kalandregény műfajához, és a közepébe állítja őt. Csepegtet bele az 1860-as évek izgalmas érdekességeiből jócskán, csavar a kalandokon párat.
A szerző és a könyv
„A fő- és címszereplő, Késmárki Bertalan, teljes egészében az én teremtményem minden bűnével és erényeivel. Mellette pedig feltűnnek (és el is tűnnek) olyan férfiak és nők, akiknek a korabeli sajtó is nagy teret szentelt, de ott vannak azok is, akiket a zavaros évtizedek alatt végleg elfelejtettünk, vagy talán sohasem léteztek…” – mondja Iglódi Csaba az Ígéret szép szó című könyvéről.
„De ugyanilyen izgalmas felfedezés volt, hogy milyen kicsi a különbség mondjuk a közelmúltban gyakran emlegetett taxismaffia és Késmárki-korabeli bérkocsisok között. Bármennyire is a múltban játszódnak Késmárki Bertalan kalandjai, a jelenben írom őket. Egymásba folynak a korok, feleselnek a karakterek.”
Részlet a könyvből
– Hol vagyok? – motyogta.
– Vattay Kálmán nagyságos úr lakásában.
Bertalan megpróbált körülnézni, de csupán elmosódott foltokat látott. Lassan tisztult a kép, de a körülötte állók arca továbbra is beazonosíthatatlan maradt. Három nő, egyformán fésült hajjal, ropogósra keményített főkötővel a fején olyan öltözetben, ami leginkább egyenruhára emlékeztette. Egyikükkel mintha már találkozott volna, de sejtelme sem volt, hogy hol.
– Mi történt velem?
– Szerencsétlen baleset.
– Hogyan?
– Megbotolhattál valamiben, elestél, betört a fejed. Ömlött belőle a vér, mint amikor megszúrják a disznót.
A fiú már tisztán látta a konyhát, és megértette azt is, hogyan került oda. Megpróbált felülni, de visszahanyatlott.
–Maradj fekve, ne hirtelenkedj! – szólt rá valaki, és nem volt ereje vitatkozni vele. – Ezt pedig idd meg – s már tartotta is az ajkához a pohár vizet. – Lassabban, az isten szerelmére, csak kicsi kortyokban.
– Szolgáló létedre elég jól tudsz parancsolni.
– Sok mindent megtanul az ember itt. A Vattay nagyságos úr a katonás rendet szereti. De lássuk, tisztul-e már a fejed? Válaszolj három kérdésre!
Az első könnyen ment. Csak el kellett ismételnie, hogy Vattay Kálmán lakásában van. – Késmárki Bertalan vagyok – mutatkozott be – és Pfeifer Ferdinánd könyvkereskedő segédje. Az utolsónál egyszerűbbet nem is kaphatott volna: „Hányan állunk most körbe téged?”
– Hárman – mondta és mutatta is az ujjaival.
– Na, ez is csak olyan, mint a többi férfi – nevetett fel valaki Bertalan háta mögött –, nem lát messzebb az orránál, és csak azt veszi észre, aki a szeme előtt van.
A fiú felült, és a hang irányába fordult.
A sarokban, hátát a falnak támasztva egy tizenéves lány állt. Szépségét egyetlen szó írta csak le: lélegzetelállító. Szőke haja rakoncátlan gyűrűket formázott, és nem volt olyan fésű, amivel ki tudta volna egyenesíteni. Homlokán néhány lassan halványuló folt maradt csupán a gyerekként túlélt himlő után, amúgy a bőre makulátlan volt. Szeme mosolygott, tartása egyenes, a bársonyruha alatt szorosra húzott fűző felett pedig nem lehetett nem észrevenni, hogy inkább kisasszony már, mint éretlen fruska. Ő volt a negyedik. Addig észre sem vette, de onnan már nem tudta levenni róla a szemét.
– Késmárki Bertalan vagyok, maga pedig minden bizonnyal Vattay Teréz Katalin, a nagyságos úr lánya – találta meg a hangját a fiú. Bár nyomorultul érezte magát kötéssel a fején, véres arccal és véres mellényben, amit csak a minap vásárolt, de igyekezett kihúzni magát.
– Ördögöd van – felelte a lány. – Tartsd ide a fejed, hadd nézzem meg a sebed, halálos-e vagy van még remény.
Puha volt a bőre, ahogyan hozzáért, levendulával főzött szappan illata lengte körül, és olyan óvatosan tekerte le a törölközőt a fejéről, mintha csak egy értékes porcelánt bugyolálna ki.
Miközben Teréz Katalin ellátta Bertalant, neki eszébe jutott, hogy mit mondott Pfeifer a Vattayakról, amikor először küldte el őt hozzájuk.
„Kálmán kemény ember, nem ismer kegyelmet. Szó szerint kiverekedte magának a helyét Pest leggazdagabbja között. Balhés gyereknek számított, aki kiismeri magát az alvilág köreiben, és csak később lett polgár, aki nem veszik el a nagyságosok között sem. Igazán az üzlethez van tehetsége. Szappangyártással kezdte, de már a szesziparban is megvetette a lábát, telkeket vásárolt a városfalon túl és földbirtokot Pest vármegyében. És van ott még valaki…”
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog: 5 letehetetlen könyv a női útkeresésről!
Fotó: Libri
