Emlékszem arra az időszakra, amikor betoppantatok a magyar divat világába, a klasszikus újságírók gyanakodva figyeltek benneteket, bloggereket. Frissek, ügyesek, bátrak voltatok, hihetetlen gyorsan elfogadott szereplői lettetek a médiának. Én így láttam kívülről. Milyen volt belülről megélni mindezt?
Az írás nálam régi szenvedély, nagyon hiányzik ma a mindennapjaimból. Mindig is szerettem kiírni magamból a gondolataimat, megosztani a véleményemet másokkal. A divat iránti érdeklődésem is fiatal koromban alakult ki, erről a témáról is voltak gondolataim. Az OurFashion blogot hárman alapítottuk lányok, a divat iránti közös szenvedélyen túl barátok is voltunk. Daubner Annával együtt nőtünk fel, egy gimibe jártunk. Csomák Melinda is régi ismerős. Filmbe illő jelenet volt, amikor elhatároztuk, hogy elindítunk egy divatblogot. Lelkesen beszélgettünk arról, milyen jó lenne divatról írni, aztán másnapra meg is lett a blog.
Hogyan váltatok ismertté? Gondolom, akkoriban még nem voltatok szakértői a közösségi médiának.
Szerencsénk volt, jókor voltunk jó helyen. Az elsők között voltunk, akiknek a blogja az Indexen a blog.hu alatt futhatott, és ez nagy elérést hozott. Nagyon jó kapcsoltba kerültünk a blog.hu csapatával, később az OurFashion mellett más blogokat is létrehoztunk. 2008-at írtunk, akkor robbant be a social média, beindult a Facebook, mi is létrehoztuk a saját Facebook oldalunkat, ahol gyűltek a követők. Az algoritmusok is másképp működtek, a Facebookon osztottuk meg a posztjainkat és ezek sok emberhez eljutottak. A sikerünkben az is közrejátszott, hogy hárman nagyon különbözőek vagyunk. Másképp közelítettük meg a divatot, mindenről el mertük mondani őszintén a véleményünket. Akkoriban még nem volt jelen az a negatív áramlat, ami mostanában jellemzi a közösségi médiát. Soha nem kaptunk negatív kommenteket, a követőink inkább arról írtak, hogy ki kivel ért egyet. Öt évig működött az OurFashion, egy idő múlva már egyre több helyen vendégszerzőként is szerepeltünk a magyar médiában.
Meg tudtatok ebből élni?
Akkor még tanultunk, én egyetemre jártam, elkezdtem újságírással foglalkozni és a szakmai gyakorlatomat az ACG ügynökség PR részlegén töltöttem. Az online médiához akkoriban még nem sokan értettek, nem tanították az egyetemen. Én folyamatosan képeztem magam és amikor a reklámügynökségbe elkezdtek beérkezni az ügyfelektől az ilyen jellegű megkeresések, hozzám fordultak segítségért. Megalakult az ügynökség online és digitális média lába, adta magát, hogy a kezdetektől fogva én is itt dolgozzak.
Így nem maradt időd a blogotokra.
Közös döntés volt, hogy 2012-ben abbahagyjuk. Akkoriban sok változás történt a közösségi médiában, előtérbe került az Instagram, a YouTube-csatornák, ezek egészen más típusú munkát igényeltek. Nekünk is tovább kellett volna lépnünk, ami még több időt és energiát igényelt. Az életünk is más irányt vett, Anna akkor ment ki Londonba egyetemre, Melinda is elhelyezkedett egy ügynökségnél, úgyhogy közösen mondtunk ki: hagyjuk abba.
Az ügynökségben szépen haladtál előre a karrieredben, miért érezted úgy, hogy szükséged van valami másra még? Egy saját márkára, aminek köze van a divathoz.
Sokáig gondolkodtam azon, hol van a helyem a divatban. Nem vagyok tervező, talán pont azért nem, mert Anna mellett nőtem fel és láttam, milyen az igazi tehetség. Sokáig segítettem divatmárkáknak a kommunikációban, egy időben a Gombold újra! Divat a magyar! kezdeményezésben is benne voltam, de ez nem elégített ki. Nagyon szerettem volna valami sajátot, ahol kiélhetem a kreativitásomat.
S miért pont a legyezőkre esett a választásod?
Kicsi gyerekkorom óta nagyon szerettem őket. A nagymamámnak több legyezője is volt, minden utazásról hozott haza egyet. Nagy kiváltságnak számított, amikor megfoghattam őket, fotózkodhattam velük. Később felnőttként egy reklámfesztiválon voltunk Cannes-ban, és egy promóciós legyezőt kaptunk ajándékba. Sorban álltunk és én megbabonázva nézegettem a legyezőmet, a kollégáim meg is kérdezték, mi érdekeset találok rajta. Azt válaszoltam, hogy kíváncsi vagyok a részletekre, meg hogy szeretnék venni magamnak a helyi üzletben néhányat. Erre ők azt kérdezték: miért nem csinálok magamnak egyet. Akkor ültették be a fülembe a bogarat, rá másfél évre megszületett az AnkaFans márka. Ketten vagyunk a vállalkozásba, a kreatív és az operatív része a feladatoknak tartozik hozzám, a pénzügyek és a szervezés az üzlettársam, Jónás László feladata.
Hogyan kezdtél neki az első modell megalkotásának? A legyezők között vannak minőségi darabok, de olyanok is, amelyek két perc alatt szétesnek. Honnan tudtad, milyen legyen a prototípus?
Ez volt a legnehezebb feladat, ezért is kellett másfél év az induláshoz. Fontos volt a jó alapanyag megtalálása, a műanyagot az elején elvetettük, végül a bambusznál maradtunk.
A legtöbb időt a gyártó felkutatása jelentette és a legyezőkultúra megértése.
Az, hogy mit jelent a legyező az embereknek: vannak spanyol legyezők, japán és kínai legyezők, melyiknek mi az üzenete.
Léteznek legyezőgyártó cégek? Beszállítók?
Igen. Nem sok legyezőgyár létezik a világon, nekünk sikerült Kínában találni egyet, ami az 1800-as évek óta létezik, de folyamatosan fejlesztik, modernizálják. Ők értik és szeretik a modelljeinket, nem kínálnak olyan megoldásokat, amelyek nem passzolnak a márkánkhoz. Nehéz döntés volt ilyen távolra helyezni a gyártást, elég stresszes dolog végigkövetni a megrendelés útját Kínából Budapestre. De amikor megérkezik az áru, és kinyitjuk a dobozokat, nagy az öröm, hogy tényleg olyanok lettek, mint amiket mi megálmodtunk.
A magyar nők mennyire nyitottak a legyező kultúrára? A háború előtt nagyanyáink öltözékének alapkelléke volt a legyező, de a mai modern világban elfeledkeztünk róla.
Én azt látom, hogy aki egyszer a kezébe fogja a legyezőt, megfertőződik a legyezőimádattal. Éppen ezért sok visszatérő vásárlónk van. Az a feladatunk, hogy felhívjuk az emberek figyelmét arra, hogy a nyári kánikulában mondjuk a Pozsonyi úti teraszokon ne az étlappal legyezzék magukat, hanem vegyék elő a táskájukból a szép legyezőjüket. Egy legyező önbizalmat ad a nőnek, egy olyan kiegészítő, ami előhozza a nőiességünket.
A mintákat ki tervezi a legyezőkre?
A mintákat mi tervezzük itthon. Általában minden kollekcióhoz készítek egy moodboardot, összerakom az üzenetet, amit szeretnék a kollekcióval sugallani, ez alapján Benkő Bálint art director és csapata elkészíti a terveket. 90 százalékban kézzel festik le egy papírra, amit visszaszkennelünk és ezeket az elemeket nyomják rá a legyezőkre. Különleges együttműködéseket is szoktunk csinálni, legutóbb Hajdú Anett illusztrátorral készítettünk közös kollekciót.
Egy évben hány kollekciótok van?
Kettő szokott lenni, egy nyári kollekció és egy másik karácsonyra is. Elsőre egyébként nem így terveztük, de azt tapasztaltuk, hogy meglepően sokan utaznak télen meleg helyekre, és a legyező karácsonyi ajándéknak is nagyon jól működik.
Említetted, hogy Cannes-ban protokoll ajándékként kaptál legyezőt. Ti is készítetek céges ajándékként legyezőket?
Igen, volt már rá példa. Tavaly a MAC sminkmárkának gyártottunk és most is két nagyobb céges megrendelésünk van. Erre kidolgoztunk egy külön gyártási folyamatot.
Hol lehet kapni a termékeiteket?
Az online shopunkban és személyesen a MARGOT Budapest üzletben a belvárosban. Az online árusításnak köszönhetően a külföldi vásárlók is felfigyeltek ránk, a megrendeléseink 20 százaléka külföldről érkezik.
Kiemelt kép: Bódis Krisztián
A fotókért köszönet Bujdosó Biankának!
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog! Olvasd el Vágó Réka cipőtervezővel készült interjúnkat is!
