A napokban mutatták be Kárpáti György Mór Jövő nyár című filmjét, ami egy nagyon erős és fontos témáról szeretne beszélni: a kamaszkori öngyilkosságról. Régóta nem értem, miért nem fordul a magyar filmgyártás a valóság és a jelen felé – amikor szinte a világ összes nagy filmes mozgalma, új hulláma abból táplálkozott, hogy észrevették, feldolgozták és bemutatták a nézőknek azt a valóságot, ami körülvesz minket a mindennapokban, és amiről olykor szeretnénk elfordítani a tekintetünket. Ebből a szempontból dicséretes, hogy a múlt hónapban bemutatott Larry (a film főszereplőjével, Vilmányi Benettel készült interjút itt olvashatod el) és most a Jövő nyár is a jelen Magyarországára koncentrál, nem pedig egy valóságtól teljesen elrugaszkodott sztoriban, hanem a rögvalóságot megmutatva.
Sokat markol, keveset fog
Sajnos azonban a Jövő nyár minden jó szándéka ellenére keveset vált be a nézőknek tett ígéretből. Nem kellemetlen nézni, nem azt érezzük közben, hogy egy alapvetően elhibázott alkotásról van szó, de nem áll össze az egész. Nem értettem a koncepciót, a rendezői szándékot, sem a mondanivalót.
Az alapsztori szerint egy középiskolai nyári táborban a különc Milánnak (akinek lelki problémáira, családi gondjaira már a film elején utalnak) megtetszik a másik iskolából érkezett Anna. A lány azonban inkább Milán barátja, Dani iránt érdeklődik, bár mindkét fiúval bensőséges kapcsolatot alakít ki. Együtt szöknek el puszta heccből egy napra, ami miatt hazaküldik őket.
A következő nyáron ugyanaz a csapat érkezik a táborba, de Milán már nem tart velük. Kiderül, hogy öngyilkos lett év közben. A történet innentől Anna és Dani bűntudatára irányul, és arra, hogyan emlékeznek az egykori osztálytársai Milánra, és milyen módon próbálják meg a tábor körülményei között, egy drámajáték keretében feldolgozni a tragédiát.
Míg a film első fele feszesebbre sikerül, és sokáig van remény, hogy kifut valamire a sztori, addig a feldolgozás, a trauma gyerekekre tett hatásának ábrázolása már nagyon összecsapott, nehéz megállapítani, mit szerettek volna mondani az alkotók. Mintha a forgatókönyv csúszott volna el, és végül az egész Jövő nyár olyan lett, mint egy extra hosszú pilot epizódja egy drámai coming-of-age sorozatnak, amit még nem biztos, hogy végig szeretnénk nézni.
Hiteles fiatalok
Mindenképpen erőssége a filmnek a remek szereplőválasztás: a tizenévesek itt valóban tizenévesek, helyesek, érzelmesek, pattanásosak, kezdik próbálgatni a szerepeiket, megélni az identitásukat, de még frissek, eredetiek és nem simulnak bele a szürke tömegbe. Ebből a szempontból nagyon hiteles a film, de éppen emiatt a végén szinte már jobban kíváncsi lettem volna a szereplők valódi személyiségére, és az jutott eszembe, hogy úgy összességében is jobbat tett volna a sztorinak, ha egy valódi dokumentumfilm lett volna inkább.
Látszik, hogy a rendező szereti ezeket a gyerekeket és kíváncsi az ő történeteikre, személyiségükre, ahogyan arra is, hogy miért érzi magát egy fiatal olyan kilátástalan helyzetben, hogy az öngyilkosságot választja. A film azonban nem kérdéseket akar feltenni, hanem válaszokat adni, és éppen ez nem igazán sikerül neki. Nem éreztem magam közelebb ahhoz, hogy megértsem, miért fordul egy tizennyolc éves önmaga elpusztítása felé, ahogyan azt sem, milyen sebeket ejt egy ilyen trauma egy közösségen, sem azt, hogyan és mennyiben lehet ezt feldolgozni. A legfontosabb kérdéseket tehát válasz nélkül hagyja a Jövő nyár, és amit (különösen, ha szülők vagyunk) hazaviszünk belőle, az leginkább az aggodalom, hogy vajon vannak-e megfelelő eszközeink a kamaszkori öngyilkossági szándék felismerésére és kezelésére.
A Jövő nyár január 12-től látható a mozikban.
Képek: Mozinet
Olvasd el Kerekes Anna filmajánlóját egy szívmelengető animációs filmről, A kis Nicolasról!
