A beszélgetés a Remind Tudatos döntések podcastjába készült, ahol ezúttal az egészségről, a megelőzésről, a testünk jelzéseiről és arról beszélgettünk, mit kezdjünk mindazzal, amit megtudunk róla.
Amit a leleteink nem mondanak el helyettünk
Ha megjelenik egy fontos egészségügyi kutatás, gyakran Szász Máté jut először eszembe. Néha az az érzésem, hogy ha valami előző este látott napvilágot, ő másnap reggel már nemcsak olvasta, hanem azt is el tudja mondani, mit jelent ez nekünk a hétköznapokban.
Nagyon tisztelem azt a komolyságot és alaposságot, ahogyan a munkájához viszonyul. Ugyanakkor Máté egyáltalán nem úgy beszél, mint aki egy tudományos előadást akar megtartani. Nagyon sztorizós ember. Egy kutatás mellé szinte mindig kerül egy személyes történet, egy páciens esete vagy egy hasonlat, amit később is fel tudunk idézni. Egyszerűen jó hallgatni őt.
A beszélgetés elején feltettem neki azt a kérdést, amely 52 évesen engem is egyre jobban foglalkoztat. Ha nem fáj semmim, és semmilyen komoly problémát nem érzek, akkor biztosan minden rendben van? Mikor érdemes elkezdenünk komolyabban foglalkozni a megelőzéssel? És honnantól lesz az odafigyelésből túlvizsgálás vagy állandó aggodalom?
Persze erre Máté sem adott egy könnyen hazavihető választ. Inkább azt próbálta megmutatni, hogy egy laboreredmény még nem diagnózis. Egy eltérés lehet fontos figyelmeztetés, de önmagában nem sokat ér, ha senki nem nézi meg mögötte az előzményeinket, az életmódunkat és azt, hogyan érezzük magunkat.
Érdemes a számok mögé nézni
Nekünk is van ebben felelősségünk. Nem kell orvossá képeznünk magunkat, de valamennyire értenünk kell, mi történik a saját testünkkel. Máté egyik mondata különösen megmaradt bennem: egy kép akkor is összeállhat a fejünkben, ha egyébként hamis. Vagyis az interneten összeszedett fél információk helyett fontos lenne olyan szakemberrel beszélni, aki valóban érti és összefüggéseiben látja az eredményeinket.
Szóba került a mozgás, a regeneráció, az alvás, a laborvizsgálatok jövője és az ultrafeldolgozott élelmiszerek hatása is. Ezek külön-külön is elvittek volna egy teljes beszélgetést. Mátét hallgatva közben az is világossá vált, hogy hiába tudjuk, min kellene változtatnunk, általában addig nem tesszük meg, amíg nem történik valami, ami kizökkent minket.
Aztán elkezdett az erdőről mesélni
Hajnalban kimegy a kutyájával, még sötétben. Visz magával egy függőágyat, egy kis gázfőzőt, kávét, és várja a szarvasokat. Ismeri az ösvényeket, tudja, hol van a bagoly, merre jár a róka, és még azt is, hol lakik a menyét. Néha lefekszik, elalszik, és egyszer arra ébredt, hogy szürkemarhák állnak körülötte.
Amikor ezt mesélte, hirtelen sokkal többet értettem meg belőle. Máténak is van hétfő délig nyolcvan nem fogadott hívása. Ő is keveset alszik, rengeteget dolgozik, aggódik a gyerekeiért, és időnként neki is elege lesz mindenből. Attól, hogy ennyit tud az emberi szervezetről, még ugyanúgy meg kell találnia, hogyan tud lelassulni.
Neki erre az erdő a válasza. Azt mondja, fél órán belül érzi, ahogy lemegy a pulzusa, és egyszerűen megnyugszik. Valószínűleg ezért bír ennyi mindennel foglalkozni: hétvégén van egy nap, amikor teljesen kikapcsolja az agyát.
Egy hely, ahol nincs hétfő
A podcast végén általában azt kérem a vendégeimtől, mondjanak egyetlen gondolatot, amelyet a nézők és a hallgatók magukkal vihetnek. Mátétól most nem kértem, mert addigra már legalább öt-hat ilyen mondatot felírtam magamnak. De azért a végén még mondott egyet:
„Az erdőben rajtam kívül nincs egyetlen idegsejt sem, amely tudná, mit jelent az, hogy hétfő.”
Engem ezzel teljesen meggyőzött. Most már csak el kellene indulnom.
