Balázs lassan tizenöt éve kutat műtárgyak után. Legújabb projektje a Keressük a helyét! című videósorozat, amelynek célja, hogy a figyelmet a körülöttünk lévő, elfeledett érékekre irányítsa és hangsúlyozza a felelős műtárgygondozás fontosságát. Nemcsak különleges, múzeumi darabokat mutat be, hanem olyan hétköznapi- vagy dísztárgyakat is, amelyek családi örökségként lapulnak a fiók alján vagy porosodnak egy polcon, és csak arra várnak, hogy valaki rájuk leljen és felismerje valódi értéküket.
Mi teszi lehetővé, hogy ha most mutatnék neked egy festményt vagy egy szobrot, akkor nagy magabiztossággal meg tudnád mondani, hogy értékes-e, és ha igen, mit ér?
A magabiztosság hátterében mindig kell, hogy legyen tudás. Ha a tudás nem elég, akkor egy nagyon jó telefonszám. Igazából azért keresnek meg sokan – akár kollégák, akár olyanok, akiknek műtárgyuk van –, mert tudják rólam, hogy ha nem tudok valamit biztosan, akkor van valaki, akit fel tudok hívni, hiszen nagyon sok szakértővel kapcsolatban állok Európában.
Hogyan tesz szert valaki egy ilyen kapcsolatrendszerre?
Ez úgy kezdődött, hogy az ELTE-re jártam, művészettörténetet tanultam, de már az egyetemi évek alatt tudatosan, 18 éves koromtól műtárgyszakértő akartam lenni, ezért szó szerint bekopogtam az akkori nagy szakértőkhöz, hogy jó napot kívánok, én szakértő szeretnék lenni, tanulhatok-e. Nagyon érdekes történetem vannak. Volt, aki nevetett ezen, de megengedte, hogy leüljek a kanapéjára és hallgassam, nézzem őt. Dolgoztam úgy, hogy sofőrködtem nekik Budapest és Berlin között. Ott álltam akár napokat a magyar és nemzetközi szakértők mellett egy-egy műtárgy felett, mint a kibic. Én voltam a budapesti srác, akinek még az e-mail címe is így kezdődött: megyesi.ungarn@. Azóta is ezt használom, mert senki nem tudta megjegyezni a nevemet, de tudták, hogy az Ungarn az a magyar gyerek, azt kell keresni. Nagyon-nagyon sok szakértő mellett dolgoztam, tőlük tanultam a legtöbbet. Fontos volt az ELTE, fontos volt a művtöri, jelenleg is egyetemen tanulok, de ez a gyakorlati tapasztalás adta azt, hogy ha egy olyan műtárgy jön szembe, amiben nem vagyok biztos, akkor barátilag is fel tudok hívni számtalan szakértőt a szakmában, és közösen meg tudjuk vitatni a kérdéseket.
Mi motivál a szakmában?
Azt mondanám, hogy persze a pénz az pénz, de nekem voltak más vállalkozásaim is a régiség mellett, és végül mindegyiket leépítettem, mert ott csak a pénz motivált volna. A pénz az én esetemben nem tengelye annak, amit csinálok. Ebben a hivatásban számomra benne van annak az izgalma, amikor évekig nyomozol egy tárgy után, és végül rátalálsz – talán belépsz egy lakásba, és éppen ott lesz előtted anélkül, hogy számítottál volna rá. Ez a szakma egy óriási játszótér. A legnagyobb szegénységben élőknél is lelhetsz csodákra. Vannak nagy-nagy sikerek, nagy-nagy bukások, olyan nagy amplitúdójú egy nap ebben a műfajban, ami szerintem nagyon motiváló. Igazi adrenalin dopping minden egyes szituáció.
Miből áll a szakmád valójában?
Miközben a művészettörténészek könyvtárakban üldögélnek, kutatnak és nagyon jó művészeti témájú könyveket írnak, addig én terepmunkán vagyok. Ehhez hozzátartozik az is, hogy komódot cipelek a kollégámmal – és az ujjamat becsípi egy fiók. Vagy hogy csütörtökön beülök az autóba, mert Berlinben kell megnézni három darab műtárgyat, majd egy kávé felhörpintése után jövök haza. Nekem ez a vonal jobban tetszett a kutatásnál.
A Keressük a helyét című videósorozatodban méltó helyükre juttatsz műtárgyakat. Neked köszönhetően Kossuth levélbontója, az Astoria szálló nyitásakor lábakélt tálca vagy éppen a Gerbeaud teraszán íródott szerelemeslevél talált otthonra. Hogyan szerzel tudomást arról, hogy ezek a tárgyak egyáltalán léteznek?
Egyrészt a Kincsvadászok című műsor adott egy országos ismertséget, ezért nagyon sokan keresnek meg, másrészt rendkívül sokat nyomozok műtárgyak vagy gyűjtemények kapcsán, amik eltűntek. Magyarország sajnos olyan szerencsétlen helyzetben van, hogy ami a második világháborúban és az azt követő szocialista rendszerben létezett, elpusztult. Ha nem is pusztult el, gazdát cserélt – sokszor felelőtlenül. Rengeteg kallódó műtárgyunk van, sokszor a régi tsz-gazdáknál vagy az örököseiknél bukkanunk nagy értékű műtárgyakra. Van, amikor abszolút a véletlen műve, hogy ráakadok egy különlegességre, van, amikor tudatosan keresem őket.
Én eddig – pont hányattatott történelmünk miatt – azt feltételeztem, hogy könnyű kincset találni egy brit padláson vagy egy svéd pincében, ahonnan ezeket nem pakolták ki, mint nálunk, Magyarországon.
Rengeteg kincsünk van. Azáltal, hogy a 40-es évektől többszáz éves arisztokrata gyűjteményke szóródtak szét, rendkívül sok darab került a lakossághoz. Ennek nagy része sajnos megsemmisült, de így is sok tárgyi emlék maradt. Magyarországon óriási a nem gondozott műtárgyállomány. A projektemnek az a célja, hogy megkeressük a helyét ezeknek a tárgyaknak, amiknek kvázi nincs piaci értéke, de a megfelelő helyen, a megfelelő körülmények között kinccsé válhatnak.
Gondolsz mondjuk egy könyvre, ami valakinek a polcán porosodik, de miután egy múzeumba kerül, nagy becsben tartják?
Azt kell megértetnünk az emberekkel, hogy a kincs a szemük előtt van, csak meg kell találnunk a megfelelő helyüket. Szemlélet kérdése, hogy hogyan értékelem az örökségemet, a múltamat. Angliában egy kézzel készült, századfordulós tárgyat katalógusba szednek és kiállítják, vagy kincsként kezelik egy magángyűjteményben. Magyarországon a legtöbb bérház a kapualjában ilyen értékkel bíró csempék láthatóak – félig leverve. Szemléletet kell változtatnunk.
Mi volt életed legemlékezetesebb fogása?
Egy híres miniszterelnök asztala, ami egy traktor és a tyúkok mellől került múzeumba.
Honnan tudtad, hogy az asztal azé a miniszterelnöké volt?
Képzeld, a Vasárnapi Újságban megvolt a fotója! Ez egy olyan nyomozás egyik nagy fogása volt, ami több évig tartott. Konkrétan leköltöztem egy vidéki faluba, mert tudtam, hogy onnan hurcoltak el műtárgyakat, de gyanítottam, hogy nem mindent. Közel két évig heti több napot töltöttem itt, beépültem a falu szövetébe. Ez egy 700 fős település, Geszt, aminek a lakói nagyon nyitottak voltak, közösségként fogtak össze. Többszáz műtárgy került elő padlásokról, tyúkólból. Ugyan állították, hogy az asztal nincs náluk, de nekem volt egy ötletem, ami aztán mégis beigazolódott. Ezek a tárgyak végül a geszi Tisza-kastélyba kerültek vissza, ami egykor Tisza Kálmáné és Tisza István miniszterelnöké volt. A kastélyt a román front meg a tsz fosztotta ki, a család a 40-es években menekülni kényszerült. Sok műtárgyat felhoztak Nagykovácsiba, de nem tudtak mindent. A kastély ezután iskola lett, később üres volt, a tárgyak egy része pedig a falu lakóihoz került.
Ezzel a nyomozással kapcsolatban van még egy történetem. Találtam egy cikket a Békés megyei MGTSZ lapban: az 50-es években rendeztek egy karambolasztal versenyt a kocsmában, azt képpel is illusztrálták: Tisza István támaszkodott az asztalnak. Elkezdtük a nyomozást, elmentem a kocsmához is, de több mint fél évbe telt, mire kiderült, hogy valakinek a fészerében ott lapul ez az asztal, de Tisza Istváné helyett csak egy NDK-s verziót találtunk. Eltelt egy újabb fél év. Éppen a könyvtárban ültem, és gyakorlatilag kiesett a kezemből a toll, mert felismertem a táblát, amire OSB lapokat ragasztottak és plakátokat tűztek. Tisza István karambolasztala egy falusi hirdetőtábla lett!
A hagyatékfelmérés is tud ilyen meglepő helyzeteket hozni?
Sokszor kérnek fel, hogy mediáljak vitás ügyek esetében. Sajnos voltak olyan hagyatéki ügyeim, ahol a rossz viszony miatt az értékes, régi könyvek közül a páros kötetek az egyikhez, a páratlanok a másikhoz mentek vagy fülbevalókból az egyik pár ide, a mások meg oda került. Olykor nyakláncokat elvágva megy az osztozkodás.
Van még egy nagyon durva történetem. Az örökösöknek eredetileg volt egy art deco könyvtámasz párjuk, amiket a 30-as években magyar tervezők alkottak. Elmentem a hagyatéki ügyre, ahová csak egyet hoztak magukkal, én meg sajnálkoztam, hogy nincs meg a párja. Erre előálltak vele, hogy az előző nap még megvolt, de mivel olvastak egy cikket arról, hogy egy bélyegnek, amiből már csak egyetlen példány maradt, növekedett az értéke, úgy gondolták, hogy ez a könyvtámasz esetére is igaz, ezért összetörték a párját.
Mi a végső célod a videósorozatoddal, mikor lennél elégedett a munkáddal?
A Kincsvadászok című műsor is azt bizonyítja, hogy az emberekben nagyon nagy a kíváncsiság. Oktatok is, és úgy gondolom, hogy az edukatív tartalom terjesztése a legfontosabb. Sokszor nem is a műtárgy találja meg a helyét, hanem a befogadó lesz nyitottabb – és én ezt szeretném.
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
A Gerbeaud-unoka, aki sosem hajolt meg – Interjú Hulej Emese íróval
