A Gerbeaud-ház emeleti lakásának fényűző burkában nevelkedett, ez mégsem tántorította el attól, hogy szükség idején a sarkára álljon, és ott segítsen, ahol tud. Budapest ostroma alatt tüzet oltott, a német megszállás idején zsidó családot bújtatott az otthonában, és nem félt felvenni a kesztyűt a nyilasokkal szemben sem, de ami még talán ennél is bámulatra méltóbb: nem törte meg a kommunista börtönben töltött hat év sem. Ki volt Elischer Edit? Hogyan lehet íróként egy regényes élettörténetre rátalálni és felfejteni? És vajon mit tanulhat a 21. század embere a 20. századi Gerbeaud-unokától?
Főállású újságíró vagy, emellett foglalkozol könyvírással. Az Unoka a Gerbeaud-házból a második életrajzi köteted. Mitől függ, hogy egy történetből újságcikk vagy könyv születik?
Azelőtt sokan kérték számon tőlem, hogy nem jelent meg könyvem, de mivel jó ideig nem találtam olyan témát, amiről úgy gondoltam, érdemes lenne beletenni azt a teljesítményt, amit szerintem a könyvírás megkövetel, nem gyötörtem vele magam. Tudni kell rólam, hogy én egy fegyelmezett újságíró vagyok, aki mindig követi a karakterszámbeli megkötéseket, de amikor Teleki Géza életéről írtam cikket, rájöttem, hogy mindaz, amit mondani szeretnék róla, nem fog beleférni egyetlen anyagba. A legfontosabb szempont az volt, hogy ha belekezdek egy könyvbe, akkor azt örömmel csináljam. Ne annak alapján foglalkozzam vele, hogy mire van igény a piacon, hanem az alapján, hogy én szívesen töltöm-e vele az időmet. Ebben a témában pedig két főbb érdeklődési köröm találkozott: a kiegyezés és a második világháború közötti Erdély és ennek az időszaknak az arisztokrata családjai, illetve Afrika.
Hogyan találtál rá Elischer Edit történetére?
Régóta kutattam új téma után, amikor láttam a Weisz család 1940-es megmenekülésének történetéről készült dokumentumfilmet. Még akkor rákerestem a különböző szereplőkre, és találtam egy interjút, amiben szó esett Editről. Azt, hogy ő Gerbeaud Emil unokája, csak akkor tudtam meg, amikor elkezdtem kutakodni utána. Akkor aztán eldördült a startpisztoly! Az ő történetet nemcsak érdekes, értékes is volt.
A könyv előszavában azt mondtad, az életrajz írást nem könnyíti meg, hogy sok a nehezen megválaszolható kérdés, az ellentmondás, ráadásul előfordul, hogy napokig kutatsz olyan információ után, ami végül kimarad a könyvből. Volt olyan pontja a munkádnak, amikor úgy érezted, hogy inkább elengeded?
Dehogy! Én nagyon élvezem a kutakodást. Alapvetően egy kíváncsi ember vagyok, és szeretem ezeket a régi történeteket. A fordulatos történelmünk miatt a múltunk egy kincsesbánya, és ennek a kiaknázása számomra nem munka, hanem hobbi. Azért nem szeretném rózsaszínűre sem festeni ezt a folyamatot. Ha könyvet írok, nem csak akkor dolgozom vele, amikor éppen akad valamilyen adalék. Előre kell időt elkülönítenem arra, hogy levéltárba járjak, interjúkat szervezzek és iszonyatosan hosszú szövegeket gépeljek le a diktafonról. Közben azt gondolom, hogy az én lelki nyugalmamhoz hozzátartozik, hogy olyasmivel foglalkozom, ami engem tölt – ezért nem panaszkodom.
Mit teszel, ha zsákutcába futsz?
Ha valamit nagyon szeretnék kideríteni, de sehogy sem sikerül? Teleki Géza esetében könnyebb dolgom volt, ő még élt, amikor készült a könyv, bár a megjelenését sajnos nem élte meg. Ez a kérdés inkább Edit esetében merült fel. Ilyenkor az ember azt írja, hogy talán így volt, vagy talán úgy, de én nem pótolom a fantáziámmal azt, amiről nincs biztos információm. Ha már nincs több szál, amin tovább tudnék menni, akkor tiszta a lelkiismeretem, ezzel együtt lehet élni. A Gerbeaud esetében azért az megdöbbentett, hogy egy ilyen patinás cukrászdáról nincs elég anyag. A második világháborúban a dokumentációk jelentős része megsemmisült, a Vörösmarty téren házak gyulladtak ki és égtek le, a Gerbeaud az események sűrűjében volt, ezért rengeteg minden hiányzik ahhoz, hogy a történetét igazán föl lehessen deríteni.
Gerbeaud Emil unokájával és Elischer Edit
Kevesen gondolnák, de az életrajz írás érzelmileg is megterhelő tud lenni. Például amikor az ÁVÓ-s kihallgatási jegyzőkönyveket bújtad.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy hatással lesz rám, pedig engem nem fűz rokoni szál Edithez. Az érintett meg, hogy az emberek mennyire kiszolgáltatott helyzetben voltak az ÁVÓ-n, és hogy milyen sokan elbuktak. Azért azt, hogy elbuktak, idézőjelbe tenném, mert fogalmam sincs, hogy én hogyan teljesítettem volna. Nehéz volt a tanújává válni ennek a végtelenül primitív, kisszerű hatalomgyakorlásnak. Néha emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy én nem ott vagyok, hanem itt, a 21. században, és mindezt nem élem át, csak olvasom.
Egy nap szembejött az egyik ismerősöm édesapjának a neve. Felhívtam ezt az ismerősömet, megkérdeztem, hogy mit tud. Kiderült, hogy ő nem kutatott utána, de kérte, hogy ha találok valamit, osszam meg vele. Én inkább nem tettem, mert ő nem tudott olyan tartást mutatni, mint Edit, őt sikerült megtörniük. Sok családban visszaköszönnek ezek a történetek, amiknek a lenyomatát a mai napig hordozzuk. Lenne bőven dolgunk ezzel az örökséggel.
Ez egy nagyon sötét része volt a munkámnak, de akadtak szép pillanatok is. Például amikor megkaptam Edit férjével folytatott börtönlevelezését. Azt csodálatos volt olvasni. Néha a könny is kicsordult a szememből. Ezek két olyan ember szeretetéről tanúskodtak, akik hihetetlen tartást mutattak – az egyikük kint, a másikuk bent. Ez egy felemelő, erőt adó része volt a kutatásnak.
Számomra az a rész is felemelő volt, amikor arról olvastam, hogyan küzdött meg a magánzárkában töltött időszak sivárságával.
Ez egy olyan módszer, ami igazából mindannyiunknak rendelkezésére áll. Egy nehéz helyzetben az embernek vizsgázik a múltja, a jelleme, a kapcsolatai. Edit, aki azt sem tudta, miért kellett egy évet magánzárkában töltenie, a kultúrához menekült. Felidézte az összes opera- és színházi előadást, amit látott, minden verset, amit tudott, illetve az utazásait – sokat utazott mind a családjával, mind már önálló, kereső nőként –, ezzel szórakoztatta magát. Egy pszichológus mesélte nekem, hogy ő bejelölte ezt a részt a könyvben, mert nagyon plasztikusan írja le, hogy a belső világunk, a belső tájainkon tett bolyongás hogyan lehet az erőforrásunk. Azt gondolom, ezért kell a lehető legtöbb dolgot magunkba szívni – nem csak külső tárhelyeken tárolni –, mert ezek az élmények mieink maradnak és mindig előhívhatók.
Te is utaltál már rá, hogy Editnek és a férjének különleges kapcsolata volt. A börtönévek alatt csupán párszor láthatták egymást, de amikor újra találkoztak, ugyanott folytatták a házasságukat, ahol abbahagyták. A maga idejében is páratlan volt ez a kapcsolat?
Edit nagyon későn ment férjhez, majdnem negyvenéves volt, amikor összeházasodtak Tiborral. Az ő idejükben a partiképes fiatalok pezsgő társasági életet éltek: a házibáloktól a teniszpályáig sok helyen találkozhattak. Edit maga mondta, hogy hiába jó az egyik férfivel táncolni, a másikkal beszélgetni, a harmadikkal meg utazgatni, mert azt kell megtalálni, akivel élni jó. Azt gondolom, ebben van egy jó adag józanság, ami nem igazán jellemző a mai házasságkötésekre. Azóta az érzelmek jelentősége annyira felértékelődött, hogy háttérbe került a döntésnek a racionális része. Ha valaki nemcsak szívvel, ésszel is köt házasságot, akkor tudja, hogy ebből egy olyan kapcsolat születhet, amire érdemes vigyázni. Az ő szövetségükben nagy szerepe volt a kultúrának, de a kapcsolatuk dinamikája is mindkettejük számára előnyös volt. Edit volt a domináns fél, de Tibor is helyt állt ebben a házasságban. Tibor kiváló tudósember volt, akinek Edit börtönévei alatt rengeteg meghurcoltatásban volt része. Megfigyelték, anyagi nehézségei voltak és borzalmas minőségű emberek vették körbe a munkahelyén – adta magát, hogy nem fogja befutni azt a tudományos karriert, amit befuthatott volna. Ezzel együtt ő is jelesre vizsgázott emberségből és kitartásból. Úgyhogy szerintem két értkékes ember házasságáról van szó.
Számomra az is megkapó pillanat volt, amikor Editet a közös lakásukból hurcolták el. Tiborral a lépcsőházban találkozott, de úgy tett, mintha nem is ismernék egymást, nehogy baja származzon belőle a férjének. Eszméletlen lélekjelenléte volt!
Edit olyan józan személyiség volt, aki képes volt arra, hogy miközben két ÁVÓ-s kísérte le a lépcsőn, csak a szemével intett Tibornak, hogy még csak ne is köszönjön, mert folyamatosan azon járt az esze, hogyan tudná őt megvédeni. Nem csak magára gondolt, nem énközpontú világa volt. Amíg tehette, gondolt az anyjára és gondolt a cukrászdára is. Annak is van egy megtartó ereje, ha az ember nem csak magára koncentrál, és hiszi, hogy vannak nála magasabb rendű dolgok. Nem lett volna meglepő, ha összetörik az ÁVO pincerendszerének mélyén, de ő ott is folyamatosan gondolkodott. Mondott neveket, de csak azokét, akikről tudta, hogy már külföldön vannak vagy meghaltak. Végig próbált taktikázni. Azt mondta például, hogy ők tulajdonképpen válófélben vannak a férjével, mert így akarta Tibort kímélni.
Editnek valóban példás élete volt, bárki tanulhat tőle. Te mit vittél magaddal az ő történetéből?
Sokat gondolkodtam én is, hogy Edit hogyan tudott ennyire erős nő lenni? Nagy erő van abban, ahogy nevelnek minket, de nem hiszem, hogy ez mindenre magyarázat. Ez pedig annyira izgalmassá teszi az emberi történeteket! A másik, amit lényegesnek tartok Edit történetével kapcsolatban, hogy gondolkodjunk el azon, hogy a magunk személyiségével hogyan viselkednénk ezekben a kritikus helyzetekben? Én is elgondolkodtam. Mit tennék, ha egyszer csak kiragadnának az életemből, gyötörni és vallatni kezdenének, a családommal zsarolni, pedig tudnám, hogy nem követtem el bűnt? Nekem az Annie Hall jutott eszembe. Van egy jelenet, amikor a két főszereplő megnéz egy holokauszt filmet a moziban, majd Woody Allen ránéz Annie-re, és azt mondja: tőled csak a bankkártyádat kellene elvenni, és mindent bevallanál. Vajon mi mennyire vagyunk kiszolgáltatottak, sebezhetők? Persze nálunk más veszélyforrások vannak: a rengeteg stressz és bizonytalanság. Egy olyan ellenséggel, ami a bőrünk alá bújik, és itt van bennünk, hogy elbizonytalanítson, talán még nehezebb szembeszállni, mint egy kézzelfoghatóval. Szóval én azt mondom, minden egyes igaz történeten érdemes elgondolkodni.
Portréfotó: Falus Kriszta; további fotók: leszármazottak fotói
Tetszett? Ez is tetszeni fog!
Downton Abbey karácsonya – Így ünnepeltek a vidéki kastélyok lakói