Habár a pozitív pszichológia a lélektan tudományának egyik legfrissebb irányzata, elméleti alapjai egészen az 1950-es évekig nyúlnak vissza. Legalábbis azok, amelyek már konkrétan a modern pszichológiához köthetők. Hiszen bizonyos aspektusai már az ókori görög filozófiában (az élet értelmének keresése, erények, boldogságkeresés), illetve a keleti spiritualitásban (meditáció, mindfulness) is fellelhetők.
A lélektan tudománya kezdetben inkább a pszichofizikát jelentette, vagyis azt próbálták megfigyelni, hogyan működik az idegrendszerünk, hogyan gondolkodunk, milyen összefüggések vannak a viselkedésünk és kognitív funkcióink között. Aztán Freud munkássága és annak nyomán a tudattalan bevezetése egy hatalmas paradigmaváltás volt. Ám hiába történt rengeteg változás, a pszichológia sokáig a patológiák tanulmányozására és azok megszüntetésére fókuszált. A hangsúly tehát azon volt, hogyan lehet csökkenteni a lélektani értelemben vett emberi szenvedést, miképpen kezelhetők a mentális beteségek, háborús traumák (ne felejtsük el, hogy mindössze 30 év alatt két világháború testi és lelki borzalmait kellett elviselnie az emberiségnek).
Az Abraham Maslow nevével fémjelzett humanisztikus pszichológia mozgalma először tette fel a kérdést, hogy mi van akkor, ha az ember lelki működését nem lehet pusztán egy inger-válasz mechanizmusára leszűkíteni, de nem is csupán szexuális és agresszív ösztönök által befolyásolt lények vagyunk. Hanem például olyan emberek, akiknek fontos törekvésük az alkotás, az önmegvalósítás és a személyes értelemben vett boldogság elérése.
A pozitív pszichológia mozgalma tehát a humanisztikus irányzatból ered, és magát a kifejezést is Maslow használta először az 1954-ben megjelent Motivation and Personality (motiváció és személyiség) című művében, melyben amellett érvel, hogy a lélektan feladatának kellene tekinteni az emberben rejlő hatalmas potenciál megvalósításának kérdését is.
Boldogulás versus boldogság
Amikor 1996-ban Martin Seligmant választották az amerikai pszichológusok legfontosabb szakmai szervezete, az APA (American Psychological Association) élére, akadémiai székfoglaló beszédében határozta meg először a pozitív pszichológiát mint irányzatot. Seligman és nyomában kutatótársai, köztük a magyar származású Csíkszentmihályi Mihály, arról beszéltek, hogy a 20. század második felében a fejlett országokban tapasztalható gazdasági fellendülés, az emberek egészségi állapotának javulása, az átlagéletkor növekedése nem tette az embereket boldogabbá.
A pszichológus az általa korábban kutatott tanult tehetetlenség koncepciójából kiindulva elkezdte megfigyelni az általa tanult optimizmusnak nevezett jelenséget. Míg a tanult tehetetlenség röviden megfogalmazva azt jelenti, hogy ha arra kondicionálnak minket, hogy nincs remény, a helyzetünk változtathatatlan, akkor egy idő után már meg sem próbálunk javítani rajta, és belesüllyedünk a tehetetlenség állapotába – akkor is, ha lenne reális esélyünk egy pozitív változásra.
Ezzel szemben a tanult optimizmus azt jelenti, hogy van lehetőségünk egy pozitívabb életszemlélet elsajátítására, amelynek segítségével ugyancsak más megvilágításba helyezhetjük életünk eseményeit.
Seligman és Csíkszentmihályi egy 2000-ben megjelent szakmai cikkükben lefektették a paradigmaváltás alapkövét, amikor arról beszéltek, itt az ideje, hogy a lélektan arra is koncentráljon, mi teszi élvezhetővé az életet. Innen datálódik a pozitív pszichológia, amely esetében nagyon fontos értenünk, hogy nem a hedonista életvitelt, az örömök vég nélküli hajszolását szorgalmazza, hanem az emberi önmegvalósítást, növekedést, a bennünk rejlő potenciálok felszabadítását, az értelemmel és jelentéssel teli élet megvalósítását.
Az erősségek és a flow
A pozitív pszichológia mozgalma tehát olyan kérdéseket tárgyal, mint hogy mi teszi lehetővé az egyéni boldogságot, milyen hatásai vannak a személyes autonómiának és az önszabályozás képességének, hogyan befolyásolja az optimizmus és a remény a mentális és fizikális egészséget, mi a bölcsesség, hogyan teljesedik ki a tehetség és a kreativitás.
Egyik központi fogalma a Csíkszentmihályi által megfogalmazott flow-állapot, amely arra a jelenségre utal, amikor teljesen elmerülünk egy számunkra élvezetes elfoglaltságban, amely éppen ideális mértékben (tehát sem túl kevéssé, sem nem túlzottan) veszi igénybe a mentális kapacitásunkat, és egyfajta téren és időn kívüli, lebegő állapotba kerülünk, vagyis feloldódunk a tevékenységben, amit végzünk.
Fotó: Pavel Danilyuk / Pexels
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
