Egy könyv, amely jóval nagyobb lett, mint aminek indult
Ma már nehéz elképzelni, hogy A művész útja ne legyen ismert könyv. Julia Cameron 1992-ben megjelent kötete azonban egyáltalán nem indult klasszikus sikertörténetként.
Az első változatot egy irodalmi ügynökség elutasította, Cameron pedig végül saját maga kezdte terjeszteni. A könyv lassan, olvasóról olvasóra terjedt, és jóval túlnőtt azon a körön, amelynek eredetileg szánta.
Cameron nem egy újabb elméleti könyvet akart írni a művészetről. Egy olyan módszert rakott össze, amelyet ő maga is használni kezdett, és amelynek középpontjában nem az áll, hogy mit alkossunk, hanem hogy hogyan tudunk újra kapcsolatba kerülni a saját kreativitásunkkal. Cameron nem azt állította, hogy vannak kreatív emberek, és vannak, akik nem azok. Hanem azt, hogy a kreativitás mindannyiunké, csak közben megtanuljuk visszafogni.
Tizenkét hét, két alapgyakorlattal
A könyv erre nem elméletet, hanem egy tizenkét hetes programot ad. Minden héten új feladatok, kérdések és gyakorlatok követik egymást, amelyek arra ösztönöznek, hogy egy kicsit több időt töltsünk azzal, ami valóban érdekel bennünket.
Az egyik legismertebb gyakorlat a Morning Pages, vagyis a reggeli jegyzetek: minden reggel három oldalon keresztül írni, megállás és szerkesztés nélkül. Nem kell jól írni, és az sem fontos, hogy később bárki elolvassa. A lényeg éppen az, hogy legyen egy hely, ahol nem kell okosnak, produktívnak vagy érdekesnek lenni.
A másik alapgyakorlat az Artist Date, vagyis a művészrandevú: az az egyedül töltött idő, amikor valami olyasmivel foglalkozunk, ami egyszerűen érdekel vagy kíváncsivá tesz. A módszer talán éppen azért működhet ma is, mert nem nagy megfejtéseket kér, hanem rendszeres figyelmet. Írni, nézelődni, elmenni valahová, kíváncsinak lenni, és közben nem rögtön azt kérdezni, hogy ennek mi lesz a haszna.
Az inspirációhoz idő és tér is kell
Az Open Books könyvbemutatójának egyik visszatérő gondolata az volt, hogy a kreativitás nem pusztán fejben dől el. Oltai Kata Virginia Woolf Saját szoba című kötetét is megidézte, és arról beszélt, hogy szerinte az alkotáshoz időre, pénzre és saját térre van szükség.
Ez utóbbi nem feltétlenül egy külön szoba. Lehet az a néhány óra, amikor nem kell senkinek válaszolnunk, nem kell teljesítenünk, és nem kell megindokolnunk, miért foglalkozunk valamivel, aminek még nincs látható eredménye. Mert az ötletekhez nemcsak inspiráció kell. Idő is kell ahhoz, hogy egyáltalán megszülessenek.
Mi történik, amikor mindenki máshoz igazodunk?
Tapasztó Orsi szerint mindannyiunknak van egy saját hangja, amely már egészen kis korban kialakul, de az idők során a környezetünk és a minket körülvevő rendszerek könnyen háttérbe szoríthatják. Amikor túlságosan figyelünk arra, hogy mit várnak tőlünk, megjelenhet a megfelelési kényszer, a szorongás vagy éppen az imposztorszindróma.
A beszélgetésben az is szóba került, hogy az intézményi és szakmai rendszerek mennyire könnyen kijelölhetik, mit, mikor és kivel „kell” csinálnunk. Egy sikeres koncertélmény után Vitáris Iván felidézte, hogy szinte automatikusan érkezett hozzá a következő kérdés: és jövőre mit fogtok csinálni? A kérdés önmagában ártatlannak tűnik, mégis jól mutatja, milyen gyorsan válik a következő lépés fontosabbá annál, ami éppen történik.
Néha az is kreatív munka, ha nem csinálunk semmit
A könyvbemutatón talán ez volt az egyik legérdekesebb gondolat: a kreativitás nem azonos a folyamatos produktivitással. Oltai Kata arról beszélt, hogy a kreativitás egy magasabb szintje lehet az is, amikor már nem a rendszer mondja meg, mikor kell valamivel előállnunk. Ha nincs mondanivalónk, akkor nincs. Nem kell mindenáron létrehozni valamit csak azért, mert itt lenne az ideje.
Beck Zoli szerint a kreativitás akkor kezd sérülni, amikor mély bizalmatlanság alakul ki bennünk a saját kreativitásunkkal kapcsolatban: amikor nem tudunk hallgatni, amikor hallgatnunk kellene, mert attól tartunk, hogy ha a hangunk eltűnik abból a térből, amelyben vagyunk, akkor már nem tudunk oda visszatérni, és nem fog hallatszani, amit csinálunk. Ezt a FOMO fordított változataként írta le: nem attól félünk, hogy kimaradunk valamiből, hanem attól, hogy mi maradunk ki mások figyelméből.
„Amikor azt mondják, hogy majd lemaradunk valamiről, akkor arra gondolok, de miről maradhatunk le? Én nem fogok magamról lemaradni.”
Önkritika nélkül nincs művészet
A könyv sokat foglalkozik azzal a belső hanggal is, amely már azelőtt megmondja, miért nem fog működni valami, hogy egyáltalán elkezdenénk. A beszélgetés résztvevői szerint az önkritikának természetesen van helye: segít szerkeszteni, pontosítani, jobbá tenni, amit létrehozunk. A probléma akkor kezdődik, amikor már a kezdés előtt leállít.
Vitáris Iván története arra is rávilágított, hogy a saját hangunk megtalálása nem feltétlenül úgy történik, hogy valaki egyből valami teljesen újat talál ki. Sokszor egy másik alkotó iránti rajongás, utánzás vagy inspiráció az első lépés. Meglátni valamit, amit valaki más csinál, és azt gondolni: ilyet én is szeretnék. Ez azért fontos, mert a kreativitásról hajlamosak vagyunk úgy beszélni, mintha az eredetiség azt jelentené, hogy semmilyen hatás nem érhet bennünket. Pedig gyakran éppen a kíváncsiság, a mások munkájára adott reakció vagy akár az utánzás indít el valamit.
Nem kell tudni előre, mi lesz belőle
Az ötletekhez való viszonyunkról Beck Zoli egy Esterházy Péter-történetet is felidézett. Esterházyt a barátai arra figyelmeztették, hogy ne mondja el az ötleteit, mert mások esetleg megvalósítják azokat. Egy idő után azonban azt vette észre, hogy az ötletek visszatartása éppen őt bénítja meg. Rájött arra, hogy azzal, hogy visszatartja az ötleteit, valójában azt feltételezi, hogy holnap nem fog eszébe jutni egy jobb ötlet. És emiatt tényleg nem lett. Talán ez A művész útja egyik fontos gyakorlati tanulságához is kapcsolódik: nem kell minden gondolatot azonnal értékelni, megvédeni vagy eredménnyé alakítani.
A könyv sem azt ígéri, hogy tizenkét hét alatt megtaláljuk a nagy választ arra, mit kellene kezdenünk magunkkal. Inkább feladatokat ad: írj, menj el valahová egyedül, figyeld meg, mi érdekel, és szánj időt valamire akkor is, ha egyelőre nem tudod, mi lesz belőle. Talán nem is az a kérdés, hogy mit fogunk létrehozni, hanem az, hogy adunk-e neki annyi időt és figyelmet, hogy egyáltalán kiderülhessen.
Fotó: Horn Anna (Open Books)
