Túl vagyunk egy fantasztikus énidő programon: a szaunában kiizzadtuk magunkból az összes feszültséget, a kényeztető masszázs ellazította a testünket, lelkünket, majd megpihenve egy kényelmes kanapén a szálloda wellness részlegében, finom mentateát kortyolgatva lassan visszatértünk a valóságba. Most pedig teljesen újjászületve, egy finom ebéd mellett végre van egy kis időnk beszélgetni. Jól esik egy napra szabadságra menni s ehhez az élményhez nem kell messzire utaznunk, a saját városunkban is megtalálhatjuk ezt.
Meséltétek, hogy több mint havi húsz előadásotok van, nagyon elfoglaltak vagytok, ajándék számotokra ez a lazítós nap. Számomra, hétköznapi ember számára rejtély, hogyan lehet ilyen időbeosztás mellett normális életet élni.
Patrícia: Igazából a kérdés az, mi számít normális életnek. Nálunk ez a normális, ahogy mi élünk, a gyerekem nem borul meg attól, ha nem én altatom el, ő beleszületett abba, hogy nekünk ilyen az életünk. Mi máshogyan pótoljuk be az elmaradt esti órákat. Ha középvezető lennék egy cégnél és évente kétszer mehetnék 10-12 nap szabadságra, nem töltenék sokkal több időt a gyerekemmel. Nekem azért nyáron sokkal több szabad kapacitásom van. És ugyan hektikus az életünk, mint egy karaván haladunk amerre visz az utunk, a gyerekeink, szerelmeink velünk tartanak, alkalmazkodnak ahhoz, hogy néha ránk szakad négy nap szabadság, máskor pedig két hétig csak négy órákat alszunk éjszaka.
Vivien: Két hónapra előre kapunk a színháztól műsortervet, ennyire előre tudok tervezni. Amikor meghívnak egy esküvőre, vagy egy fontos családi rendezvényre, nem tudok rögtön válaszolni, hogy el tudok-e menni, vagy sem. Egyszer próbáltam meg előre repülőjegyet venni, mert olcsó volt, persze elbuktam, bejött valami munka. Mostanában azt tapasztalom magamon, hogy mások az igényeim, mint pályakezdő koromban voltak. Akkor baromira imádtam, hogy ennyire hektikus az életem, ma arra vágyom, hogy azért nekem is legyen beleszólásom a saját időm beosztásába. Mentálisan nagyon sokfele ott kell lennem, túlságosan tele van a fejem, nem tudok annyira figyelni magamra, töltekezni, mint régebben.
Ez a nagy pörgés azt jelenti, hogy a karrieretek felfelé ível. Lehet ilyenkor nemet mondani egy felkérésre?
Patrícia: Most már tudok nemet mondani, de nagyon sokáig nem tudtam és emiatt, sok mindent másképp csinálnék ma már. Voltam például egyszer zsűritag egy kereskedelmi tévében, amikor kiválasztottak, azt gondoltam, a tévések tudják mit csinálnak, pedig nem lett volna szabad elvállalnom. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy önazonosan bárkinek bármilyen tanácsot adjak. Most már ez nem lenne probléma, de ma már nincsen olyan műsor, ahova beülnék zsűritagnak. Nemrég visszamondtam egy sorozatot, mert azt éreztem, nem nekem való, nem tudok igazán jó lenni benne, ezeket a döntéseket meghozni és néha nemet mondani, felszabadító.
Vivien: Nagyon ritkán mondtam eddig nemet munkára, de ez a szerencsémnek is köszönhető: nem kaptam olyan felkéréseket, amelyek nem passzoltak volna hozzám. Én inkább a színfalak mögött vagyok a nagy nemek embere. Azért már kiálltam, hogy hasonló figyelmet, bánásmódot kapjak, mint mások, de a mások igazáért sem vagyok rest felszólalni.
A Hunyadi film nagy ismertséget hozott neked. Hogy látod, milyen pozitív és milyen negatív hozadéka van ennek a sikernek?
Vivien: A pozitív hozadéka mindenképp az, hogy a többség-szakmabeliek is- szeretik ezt a sorozatot és minket, szereplőket is. Amikor a mozis vetítésünk volt, a nézők odajöttek hozzánk, megszeretgettek, megköszönték az élményt, amit adtunk nekik. A hátulütője talán az, hogy egyre többet hordok baseball sapkát az utcán, ami eltakarja az arcomat. Múltkor elpityeredtem a villamoson egy telefonbeszélgetés kapcsán, s azt vettem észre, hogy páran néznek engem. Akkor zavarba jöttem és azon gondolkoztam, hogyan ilyet már nem csinálhatok, nem volt komfortos.
Patrícia: Nekem is sok baseball sapkám és napszemüvegem van, de már nem foglalkozom azzal, hogy mi van éppen rajtam az utcán, vagy hogy az emberek megnézik-e, mit tettem a bevásárlókocsimba a Tescoban. Gyerekkoromban az ismertségre vágytam, nem csak színésznő, de nagyon híres színésznő akartam lenni…. Rövid ideig élveztem, hogy megismernek az emberek, mert rájöttem, hogy engem tényleg a munka érdekel és nem az körítés, ami körülötte van. És a pályán eltöltött éveimnek is egyre nagyobb súlya van, hogy a következő munkámban is rászolgáljak a bizalomra, ami felém irányul.
Beszéljünk egy kicsit a párkapcsolatotokról is! Mindkettőtöknek szakmabeli a párja. Ez véletlen? Könnyebb a szakmából párt választani, mint a civil életből?
Patrícia: Szerintem erre nincs recept. A volt férjem nem volt szakmabeli, de színházszerető ember és ez a lényeg. Azt nem tudnám elképzelni, hogy olyan civillel éljek, aki nem szereti, hogy színész a párja. Aki erre a bizonyos karavánra nem tud felszállni.
Nehéz döntés volt a részedről megmutatni a párodat a nagyközönségnek idén tavasszal az ELLE magazin címlapján? Azt is elárulva, hogy mekkora korkülönbség van köztetek.
Patrícia: Két és fél év után szántuk el magunkat erre, és pont azért, mert a bulvár méltatlanul, fotókat, információkat összeollózva írt rólunk. Úgy gondoltuk, így tudjuk vállalni a felelősséget magunkért, mi meséljük el a történetünket és ha kellenek képek rólunk, akkor ezeket a szép fotókat használják fel.
Vivi, a pároddal Béres Bencével egy színházban játszol.
Vivien: Igen, Bencével régóta egy színházban játszunk, de sokáig nem is ismertük egymást. Amikor a Katonába szerződött, én a Hunyadiban forgattam, tavalyelőtt mutatkoztam be neki először. Egyébként Kitzinger Lilla kolleganőnk valahogy megérezte a jövőt, amikor egy kétszemélyes darabbal pályázott a Sufniba, minket jelölt meg szereplőknek. Mi nem tudtunk erről, de azóta együtt játszunk a Megrág, kiköp című darabban.
Ha van egy kis szabadidőtök, mivel töltitek?
Vivien: Ló, természet, jóga. Otthon, Mosonmagyaróváron az edzőimnél lakik Vénusz, egy kis öregasszony, egy lipicai, aki a kora miatt már nyugdíjas éveit tölti. Gyerekkoromban versenyszerűen lovagoltam, ha nincs a lovassport az életemben, lehet, hogy nem ilyen ember lennék ma.
Nemrég hazaugrottam anyuékhoz egy éjszakára, és megcsapta az orromat a virágzó fák illata, újra megfogalmazódott bennem, mennyire hiányzik ez Budapesten. A bikram jógával a fővárosban ismerkedtem meg, abban segít, hogy kiszakadjak egy kicsit a pörgésből, feltöltődjek.
Patrícia: Nekem az jelenti az énidőt, amikor bemegyek a színházba, bemegyek az öltözőbe és semmi más dolgom nincs, mint hogy magamra és a szerepemre figyeljek. De a legnagyobb luxus az lenne az életemben, ha tudnék egy kicsit unatkozni. Talán akkor az alvás is jobban menne, amióta gyerekem van, nem igazán aludtam ki magam.
Lassan megettünk minden finomságot, befejeztük az ebédet. Úgy láttam, élveztétek az ízeket, nem volt nehéz, mert tényleg nagyon finom fogásokat kaptunk. Mennyire vagytok ínyencek a hétköznapokban?
Patrícia: Gyerekkoromban válogatós voltam, nem ettem semmi olyan húst, ami emlékeztet az állatra. Később 10 évig amikor vegetáriánus lettem, elkezdtem fűszeresen főzni, mert hiányoztak az ízek. Akkor fedeztem fel az indiai és a thai konyhát, amit ma is nagyon szeretek. Aztán véget ért a vegaság. Ma már eszem húst és sokkal változatosabban, mint eddig bármikor. Nem mondok nemet az alkoholra sem, a párommal szeretünk kipróbálni új ízeket, mondhatjuk hedonistának magunkat. Azt hiszem a legtöbb pénzt ételre költjük, szeretünk minőségi alapanyagokból főzni, jó éttermekbe járni, felfedezni új ízeket.
Vivien: Én a másik véglet vagyok, bevallom, engem nem igazán érdekelnek az ínyencségek. Semmi bajom nem lenne, ha egyféle ételen kellene élnem. Számomra fontos, hogy hogy néz ki az, amit a tányéron látok, ha vizuálisan nem tetszik valami, nem eszem meg. Egy évig növényi alapú táplálkozást folytatom, élveztem a zöldségeket, gyümölcsöket, de egy idő után nem volt elég nekem. Kellett az energia, így hát visszaszoktam a csirkemellre. Bence nagy gourmet, mellette lehet, hogy én is változom.
Fotó: Pejkó Gergő
