Ha akár csak egy-két pontban magadra ismersz, gratulálok, mert pontosan ez a cél, hiszen ahhoz, hogy valóban változtatni tudj, ahhoz először meg kell jönnie a felismerésnek. Fel kell ismerned azokat az észrevétlen, már-már validnak hangzó kifogásokat, melyek mögé elbújunk, amikor végre ki kellene állnunk a fényre azzal, ami valójában bennünk van.
Mit fognak gondolni rólam az ismerőseim, ha nyilvánosan elkezdek erről kommunikálni?
Bármennyire is hihetetlen, nem az ismeretlen emberek megítélésétől tartunk az interneten, hanem a saját ismerőseinkétől: a volt osztálytársakétól, a szomszédokétól, a kollégákétól a munkahelyen, a családétól szűkebb és tágabb körben.
Mit fognak gondolni rólad? Elárulok egy nagy titkot: legbelül azt fogják gondolni rólad, hogy milyen bátor és bevállalós vagy. És talán még azt is: „Bárcsak én is ilyen szabad és bátor lennék! Nekem is vannak gondolataim, álmaim, csak én nem merem megvalósítani azokat.”
És ezt sokszor ki is fogják mutatni kedves, támogató üzenetek, kommentek, lájkok és megosztások formájában.
És igen, néha lesz egy-egy ember, aki nyilvánosan vagy privát üzenetben megírja, hogy szerinte, amit csinálsz, az túl sok, és hogy ennek nem lesz jó vége. De ezt mindig értelmezd úgy, hogy valójában ezt mondja: „Irigylem a bátorságod. És ha sikerülne lebeszélnem téged róla, akkor megmaradhatna az önigazolásom arra, hogy én miért nem lépek.”
„Én másokat szeretek építeni, én háttérembernek születtem.”
Ott van erős, szakmájában kiemelkedően sikeres, ismert, elismert, nagy nyilvánosságnak örvendő emberek közelében. Nekik dolgozik, és mindig azt hajtogatja, hogy ő csak a háttérben szeret lenni.
Általában ezek a magukat háttérembernek hívó személyek pontosan azért vannak a kiemelkedő emberek mellett, mert nagyon mélyen ők is ismertségre és elismerésre vágynak.
Az igazság azonban az, hogy ezek az emberek sokszor egyfajta gyakornoki időszakban vannak. Valójában arról van szó, hogy még nincsenek kifejlődve azok a készségeik, amelyek szükségesek ahhoz, hogy komfortosan mozogjanak a frontember szerepben.
Illetve van a viselkedésüknek egy másik vetülete is: inkább megmentik maguk körül az embereket, csak magamat ne kelljen megmenteni.
Másokat felemelni, megmenteni, erősebbé tenni, felépíteni erény; és ez mindig az is marad. Másokat megmenteni mindig sokkal könnyebb, mert akkor a kisebb ellenállás irányába megyünk, és mindeközben ott van a diadalérzet is, segítettem embereken, hasznos vagyok, jó vagyok.
Ám mindeközben a te értéked és potenciálod marad kiaknázatlanul. Arra használod mások megmentését, hogy saját magadat ne kelljen megmentened. Mert az nehezebb neked.
Minden energia, amit a saját karriered építése helyett másokba teszel, minden lehetőség, amit önzetlenül átadsz szétszórja az energiádat és az erőforrásaidat, egy kibúvó arra, hogy végre bátran a saját utadat járd.
Az önzetlenség, a nagylelkűség és a segítő szándék mind erények, de fülön kell csípnünk ezeket, ha arra használjuk őket, hogy saját magunkat megállítsuk velük.
„Én olyan sokszínű ember vagyok, nem tudok egy irányba elköteleződni.”
A polihisztor, akit minden érdekel, aki sokszínű, aki ezerarcú, aki mindig tanul, mindig képezi magát valami új dologban. Aki fél évente valami más iránt lelkesedik, öt-tíz dolgot csinál és tanul egyszerre, de egyik irány mellett sem mer igazán elköteleződni.
Ebben az esetben nem a sokszínűséggel van baj, hiszen amikor az embernek van két-négy erős érdeklődési területe, az teljesen normális jelenség. Sőt, sokszor pont ebből áll az egyediségünk, hogy ezeket a területeket különleges módon tudjuk kombinálni.
De amikor valaki megszállottan és túlzóan szét van szóródva a különböző területek között, és nincs egy közös nevező, amire fel lehetne fűzni azokat, akkor az már az önszabotázs egy rejtett és nagyon gyakori formája.
Az igazság az, hogy félünk egy irányba elköteleződni, mert mi van, ha abban nem leszünk sikeresek, mi lesz, ha elbukunk?
„Több lábon állni biztonságosabb.” Elvégzek még pár iskolát vagy tanfolyamot, csak ne kelljen igazán belevágnom a munkába, vagy elköteleződnöm egy irány mellett.
Ez egy hamis illúzió, hiszen több lábon állni is ugyanolyan kockázatos, mint egyetlen irányba menni. Mindenben el lehet bukni. Azonban, ha elköteleződsz és fókuszálsz, sokkal nagyobb esélyed van arra, hogy valami maradandót alkoss.
Nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akik évek óta azon pánikolnak, hogy „nem tudom, ki vagyok valójában”, „nem tudom megfogalmazni magam”, „nem látom tisztán az utam”.
De az igazság az, hogy nagyon is tudták. Minden esetben tudták, csak nem mertek beleállni, ezért kifogásként használták a sokszínűséget.
Az ilyen emberek valójában a kudarctól félnek, és attól, hogy kárba vész az energia, amit belefektetnek; hogy lebőgnek mások előtt. Ezért félnek az elköteleződéstől és attól, hogy mindent egy lapra tegyenek fel.
Pedig a fókuszált kitartás egy adott irányban elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember komolyabb áttörést érjen el.
Kritizálnak, mert megcsináltad
Ha élhetek ezzel a most divatos kifejezéssel, hogy „red flag”, akkor ez az. Azokból az ügyfelekből, akikből a tanácsadások során folyamatosan ömlött a kritika, szinte soha nem lett sikeres márkaépítő. Ennek oka az a pszichés elakadás, amivel a saját eredménytelenségét igyekszik tompítani, ezáltal mindenki más sikerét valamilyen rejtett, igazságtalan előnynek tulajdonítja. Pedig mindenkinek van valamilyen versenyelőnye.
Lehet ez a kapcsolatrendszer, a jó anyagi körülmények, de van, aki csinosabb vagy sármosabb az átlagnál. Van, akinek elképesztő, istenadta tehetsége, kreativitása, zsenialitása vagy szorgalma van. Azt gondolom, a Jóisten kegyes volt, és mindenkinek adott valamit, amiből előnyt tud kovácsolni.
Azok az emberek, akik az adott iparágban befutottak, jól játszották ki ezeket a kártyáikat. De attól, hogy valakinek van egy ütőkártyája, még nem garantált a siker. A szerencsét hozó lapot használni is tudni kell.
Láttunk már olyan gazdag család sarját, akiből végül semmi nem lett, mert önmagában az erős anyagi háttér sem garancia semmire, ha az ember nem tudja kapitalizálni azt.
Amikor valaki lekicsinylően beszél a versenytársairól, sőt nemcsak róluk, hanem azokról az emberekről is, akik nézik őket, a közönségükről, ott már komoly problémát látok.
„Az emberek buták.” „Manipulálhatók.” „A sekélységet keresik.” „Én túl mély vagyok, túl okos vagyok, túl szakmai vagyok, ezért az egyszerű emberek nem értenek.”
Megszólja azokat, akik népszerűek, és azokat is, akik ezt a népszerűséget adják: a közönségüket is lenézi.
Érvényesülni akar egy közegben, amit folyamatosan kritizál, bírál és megítél. Pedig az igazság az, hogy nagyon nehéz érvényesülni egy olyan rendszerben, amit az ember mélyen megvet.
A kispadon ülni, és kritizálni azokat, akik a pályán játszanak, hogy ő bezzeg jobb gólokat lőne, ha végre játszani hagynák… De miért nem hagyják játszani? Ki a hibás? Az iparág? A világ? Senki nem fogja sikeressé tenni. Fel kell küzdenie magát a pályára, vagy építenie kell egy másik pályát, ahol játszhat.
Posztolni csak a nárcisztikus emberek szoktak
Még mindig stigmatizálják azokat, akik vállalják önmagukat a közösségi médiában. Azt gondolják róluk, hogy ők nárcisztikusok, biztos valamilyen személyiségzavaruk van, hogy validációra vágynak. Nem kizárt, hogy vannak ilyenek is, de nem mindenki nárcisztikus, aki rendszeresen kommunikál.
Pontosan tudjuk, hogy a jó munkát nem elég elvégezni, ismertté is kell tenni. A valóban kiemelkedő siker sokszor akkor jön létre, amikor az ember képes a teljesítményre, de közben arra is, hogy ezt a teljesítményt úgy prezentálja a világ felé, hogy az láthatóvá és ismertté váljon.
Ma a közösségi média ennek egy fontos eszköze, és közben egy nagyon jó terep is a gyakorlásra. Jó hír, hogy ha ezen a területen valakinek elakadása van, ha nem tudja jól kommunikálni önmagát, ezen lehet változtatni, mert ez a készség tanulható.
Általában azok szólják le a jó önpromóciót, akiknek ez nem megy, és szeretnék megtanulni.
Persze könnyebb lenne, ha a másik is csendben maradna, hiszen ő is csendben van, így ha mindenki csendben lenne, meg lehetne úszni, hogy bárkinek is fel kelljen vállalnia magát.
Pedig van ennek egy egészséges egyensúlya, amikor az ember jól végzi a munkáját, és jól esik neki, hogy ezért korrekt visszacsatolást kap a környezetétől. Természetesen vannak szélsőségek, tudjuk, hogy léteznek teljesítmény nélküli márkák is, de ettől még lehet ezt másképp csinálni. Lehet elegánsan, minőséggel, önazonosan kommunikálni.
A rossz és a jó példákból is lehet tanulni. Megtalálni benne önmagunkat, azt, hogy nekünk mi az önazonos, mi fér bele, és mi az, amire a piac jól reagál.
„Én csak 3 évig tudok kitartani valami mellett”
Saját magammal és az ügyfeleimmel kapcsolatban is azt tapasztalom, hogy a karrierjükben nagyjából háromévente jelenik meg a megújulás iránti igény. Talán régen ez egy hosszabb ciklus volt, amit a digitális felületek által okozott folyamatos pörgés mára nagyon felgyorsított.
Egy vállalkozás esetén – még akkor is, ha piacvezető – nagyjából három év kell ahhoz, hogy a szolgáltatásait, termékeit vagy folyamatait a versenytársak lemásolják. Ezzel elvész az újdonság ereje, és a sok új szereplő miatt elkezd erodálódni az előnye. Ilyenkor meg kell újulni stratégiában, termékekben, szolgáltatásokban és kommunikációban is.
Az emberek sokszor azért mondják, hogy „én csak három évig tudok kitartani valami mellett”, mert ezen a ponton tévesen feladják. Pedig önismerettel, önreflexióval, stratégiai újratervezéssel új motivációt, új mélységeket és új fókuszt lehet találni abban, amit csinálnak.
Ilyenkor nem az a legjobb megoldás, ha az ember átugrik egy másik területre, mert az sokszor csak tovább növeli a szétszóródást. Sokkal kifizetődőbb, ha új fókuszokat, magasabb szinteket keres ugyanabban az irányban, vagyis mélyíti a tudását, és ilyen formában újul meg.
A tervezési, önreflexiós és önismereti eszközöket egy alapítónak vagy cégvezetőnek bizonyos időközönként elő kell vennie, hogy kiértékelje önmagát, a cégét, a céljait és a márkáját, majd tudatosan megújuljon és megerősödjön.
A bátorság, hogy önmagunk legyünk
Egy emberben sokkal több van, mint amit a legtöbbször megmutat magából a világnak. Ráadásul sokszor nem a tehetség hiányzik, nem az intelligencia, nem a lehetőség, hanem a bátorság, hogy valaki valóban önmaga legyen. Sokszor a rejtőzködés és kifogások, a háttérben maradás biztonságosabbnak tűnnek, ahogyan a szétszóródás, az örök készülődés vagy a túlzott kritika is nagyon intelligens álcák.
Csak közben telnek az évek. És a legszomorúbb dolog nem az, amikor valaki elbukik valamiben, hanem amikor meg sem próbálja elérni azt, amit igazán szeretne, amire igazán vágyik.
A világ tele van kiaknázatlan tehetségekkel, be nem váltott ígéretekkel és olyan emberekkel, akik egész életükben a saját erejük elől bujkálnak.
Az önmegvalósítás nem azt jelenti, hogy valaki tökéletes, nem hibázik és soha nem vall kudarcot, hanem azt, hogy végre meri használni azt, amit kapott.
És talán ez az egésznek a lényege: nem kisebbnek lenni annál, mint akik valójában lehetnénk.
