A gyerekkor nem egy túlélőtábor

Becsült olvasási idő: 2 perc

A szülőség hozott anyagból dolgozik, hiszen az apák és az anyák a saját családjukból hozott minta és a társadalmi elvárások hatása alatt igyekeznek kisebb-nagyobb sikerrel a maguk elképzelései szerint nevelni, formálni a gyermekeiket. Juhász Marianna írása.

hirdetés

A feladat egyáltalán nem könnyű, főleg azért, mert ha egy gyerekkel valamilyen nehézség vagy probléma adódik, akkor a környezet hajlamos azonnal a nevelésben keresni az okokat. Mindezt úgy, hogy a szülőségre, a vele járó mindennapi kihívásokra, a váratlan szituációkra nem igazán lehet előre felkészülni. Különösen nehéz helytállni akkor, amikor teljesen másképp szeretnénk nevelni a gyerekeinket, mint amit mi annak idején a szülői házban tapasztaltunk. Ez pedig egyre gyakrabban előfordul, mert a világ rengeteget változott, generációról generációra jelentősen átalakulnak a kulturális értékek és a társadalmi normák, melyek megszabják, hogyan lehetünk elég jó szülők, és mire van szüksége a gyerekeknek ahhoz, hogy ideális környezetben nőjenek fel.

A 20. század közepéig a hideg és korlátozó, tekintélyelvű nevelés volt jellemző, amikor egyfajta elvárás is volt, hogy a gyerek legyen fegyelmezett, kövesse a szabályokat, engedelmeskedjen a felnőtteknek, legyen jó magaviseletű. Majd a 20. század végén, a 2000-es évek elején megjelentek a különféle nevelési trendek, köztük a gyermeket túlságosan óvó és féltő, szinte már vattába csomagoló szülői módszerek.

A gyereknek nem csak jövője, jelene is van

„Ennek egyrészt az az oka, hogy megváltozott a gyerekek családon belüli státusza. Korábban általánosan elfogadott volt, hogy a gazdasági termelőegység részének tekintették őket, ezért volt, aki 4 évesen már libát terelt, 8 évesen beállt a kovácsműhelybe inaskodni az apja mellé, 12 évesen már önálló feladatokat kapott, 17 évesen pedig megházasodott és családot alapított. A múlt század közepéig a gyerekkort jellemzően nem tekintették értéknek még azok az elit családok sem, ahol fontos volt a gyerek jövője, ezért gondoskodtak a megfelelő taníttatásról. Ám a gyerek jelene ebben az esetben sem volt fontos.

A változást a második világháború utáni időszak hozta meg. Ekkortól beszélhetünk arról, hogy a társadalom széles rétegei kezdtek a gyerekkorra mint kitüntetett, értékes időszakra tekinteni. Ebben óriási szerepe volt annak, hogy a pszichológia mint tudományág eredményei lassan elkezdtek elterjedni. A gyerekkor célja innentől már nem csak a túlélés lett” – összegzi Gyurkó Szilvia gyermekjogi aktivista, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítója, aki úgy véli, egy végletesen túlóvó időszak után most újra folyamatban van egy visszarendeződés, amikor már nem feltétlenül akarjuk átírni a Piroska és a farkas című mesét csak azért, hogy a gyerekek ne találkozzanak erőszakkal.

A szakember szerint ez a visszarendeződés egy egészségesebb nevelési gyakorlatot kínál, hiszen sokkal inkább szeretettel, figyelemmel, de keretek között tartva nevel a 21. század elején megjelenő és a jelenre is hatással lévő szélsőséges gyakorlatokhoz képest.

„Mindig is nagyon sokféle módon neveltük a gyerekeinket, és ez a polarizáció most is jelen van. Bár vannak kutatók, akik szerint nem a megosztottság lett erősebb, hanem leginkább arról van szó, hogy a közösségi média hatására sokkal láthatóbb és sokkal nyilvánvalóbb, hogy mennyiféle gyereknevelési modell létezik. Emellett a gyerekjogok megjelenése is kijelöl egy határt. Bár jelenleg Magyarországon teljes szabadsága van a szülőknek abban, hogyan nevelik a gyermeküket, és jellemzően akkor szól bele az állam a döntéseikbe, ha a gyerek egészséges fejlődése másként veszélybe kerülne” – mondja a szakember hozzátéve: az, hogy egy szülő mit gondol, a gyereknek mit szabad, és mit nem, mire képes, vagy mire nem, az leginkább a családi mintázatokból, az öröklődő gyereknevelési technikákból következik.