Egykor a ruháink meséltek rólunk, ma inkább mi mesélünk a ruháinkról: mennyibe került, honnan van, hány darab van belőle. Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, milyen volt a ruhatárad?
Nálam ez egy kicsit máshogy volt. Anyukám miatt nagyon szelektíven kellett öltöznöm, sok mindent egyszerűen nem volt hajlandó megvenni, mert szerinte ízléstelen volt. Az ő esztétikája erősen meghatározta, hogy mi kerülhetett be a ruhatáramba. Például rettenetesen szerettem volna egy rózsaszín melegítőt, de ilyet soha nem kaptam. Ez viszont kialakított bennem egy másfajta látásmódot. Láttam, hogy anyukám saját maga is varrt ruhákat, régiségpiacra járt anyagokért, és ha eljutott külföldre, mindig hozott valami különlegeset. Ezek a darabok kilógtak a megszokottból, és ezt mindenki észrevette. Így már egészen kicsi koromtól másfajta esztétikába voltam „becsatornázva”, mint az átlagember, ami később is meghatározó lett: nem a kommersz jutott el hozzám.
Akkoriban kevesebb ruhánk volt. Könnyebb volt betartani a mennyiség helyett minőség elvét.
Persze, sokkal kevesebb ruhánk volt, de kevesebb játékunk, kevesebb mindenünk volt. Egyszerűen nem ért el minket a túlfogyasztás. Részben azért, mert nem volt rá pénz, de főleg azért, mert nem volt elérhető. Magyarországon akkoriban az öltözött jól, akinek a szülei külföldre jártak. De ez kivétel volt. A rendszer maga korlátozta a fogyasztást – nem volt pénz lakberendezésre, ruhákra, játékokra. Így tulajdonképpen bele voltunk kényszerítve egy tudatosabb életformába.
Ennek viszont volt egy előnye is: jobban megbecsültük a dolgainkat, nem?
Abszolút. A párom például a mai napig emlékszik minden egyes matchboxára, ami volt, és mindhez történet kötődik. Én is emlékszem olyan ruhákra, amiket anyukám varrt, vagy amiket nagyon szerettem volna, és végül megkaptam. Ma ez teljesen más. Sok ember számára már nem fontos a ruha. Én például elkezdtem gyűjteni a vásárlóim történeteit a ruháikkal kapcsolatban, mert rájöttem, hogy ez ad igazán értéket. Nemcsak a túlfogyasztás ellen hat, hanem segít újra érzelmi kapcsolatot kialakítani a ruha és a viselője között. Ha egy ruhához történet kötődik, akkor azt nem dobod ki, nem adod el könnyen. Más lesz az „életútja”. És szerintem ez az egyik kulcs a túlfogyasztás csökkentéséhez.
Az öltözködés játék is: önkifejezés, kreativitás. Ha kevesebb ruhánk van, mindez csökkenhet?
Szerintem egyáltalán nem. Megkockáztatom, hogy ha mindenkinek csak tíz darab ruhája maradna, ugyanazt a kreativitást hozná ki belőle, mint száz darab. Sőt, talán még erősebben is. Mert amikor túl sok opció van, nem kell igazán kreatívnak lenned. Ha viszont kevésből kell gazdálkodni, akkor az emberi természet előhozza a kreativitást. És az így kapott dicséret is valódi.
A gyereknevelésben is kulcs lehetne a tudatosság. A mai szülők szerinted mennyire tudatosak ebben?
Én a példában hiszek. Ha egy gyerek azt látja, hogy az anyja egy hatajtós szekrényből fél óráig válogat a ruhák között, akkor számára ez lesz az ideál. Hiába mondod neki, hogy legyen kevesebb ruhája. Én inkább felülről kezdeném a változtatást, a szülő viselkedésével. Nálam otthon például nincs hatalmas gardrób, és nem is tartanék akkorát akkor sem, ha nem ezzel foglalkoznék. Egy idő után az ember megérti, mi felesleges. A túlfogyasztás sokszor a „gyermeki énünk” megnyilvánulása, amit a cégek tudatosan ébren tartanak, mert így vásárolunk impulzívan.
A divatipar nyilván nem a kevesebb fogyasztás irányába tol minket…
Nem, de nem csak a divatiparral van ez így. Az élelmiszeriparban, az autóiparban is minden a növekedésről szól. Csak azt nem kérdezi senki: mi van, ha egy ponton elég? Nem lehet a végtelenségig növekedni, és ez idővel a minőség rovására megy. Látjuk ezt a nagy márkáknál is: hiába drága egy termék, nem biztos, hogy tartós. Ma már sokszor a negyedéves profit számít, nem az, hogy egy márka hol lesz tíz év múlva.
Ha már van egy minőségi ruhatárunk, hogyan őrizhetjük jó állapotban meg hosszú távon a ruháinkat?
A tárolás kulcsfontosságú. Nem mindegy, hogyan tesszük el a ruhákat télre vagy nyárra. Ne gyűrjük zsákokba, hanem legyen elég helyük, például egy nagyobb molyvédett zsákban. Nagyon fontos a ruhán található kezelési címkék betartása. Ha egy ruhán száraz tisztítás szerepel, annak oka van. Ha sok pénzt költünk valamire, akkor vigyük jó tisztítóba. A vállfák is számítanak: például a zakót széles vállfán kell tartani. A selymet lehet mosni, de speciális mosószerrel és kíméletesen. És még valami: nem vagyok a szárítógép híve. A legtöbb anyag, amit hordunk, kevert összetevőjű kényelmi okok és az életformánk miatt, így könnyebb őket kezelni. Ezek esetében a 30 foknál magasabb hőfokon való mosást én egyáltalán nem pártolom, mint ahogy a magas fordulatszámú centrifugázást sem. Néha pedig a kézi mosás a legjobb megoldás.
Te még kollekciókban gondolkodsz, vagy már inkább szezonfüggetlen darabokban?
Kollekciókban gondolkodom, mert nekem úgy könnyebb. A vendégek igénylik a szezonalitást, de minden kollekcióban vannak időtálló darabok is. Az emberek sokat utaznak, „kinyújtják” a nyarat, így a szezonok határai elmosódnak. De az is öröm, amikor elteszel egy nyári ruhát, majd tavasszal újra előveszed, mintha új lenne.
Hogyan írnád le a márkád stílusát olyan jövőbeli vásárlóknak, akik még nem ismerik a ruháidat?
Egyfajta nőies, kissé romantikus, de mégis üzleti vonalat képviselek. A ruháim olyan nőknek szólnak, akik önazonosak, magabiztosak, tudják, hol a helyük az életben. Én ezt úgy hívom: a „köszönöm, jól vagyok” típusú nő. Nem akar feltétlenül a középpontban lenni, de amikor belép egy szobába, észreveszik. Van benne egy finom nőiesség, ami nem harsány, mégis jelen van.
Mi a titka annak, hogy a vásárlóid visszatérnek hozzád?
A személyes kapcsolat. Pontosan tudom, hogy aki belép hozzám, az az új kollekcióból mely darabok felé fog nyúlni. Lehet, hogy nem ez a legszebb szó rá, de egyfajta ösztönös „profilozás” működik bennem: érzem az embereket. Tudom, kinek mi áll jól, mi az, amihez kapcsolódni tud, és azt is, mi az, ami hiába szép, mégsem az ő világa. Nem ennek mentén tervezem a kollekciókat, mégis, valahogy mindig megjelenik bennük az a karakter, az a típus, aki végül engem választ. Ez a személyes figyelem túlmutat a ruhákon: ráhangolódom arra, hogy épp milyen életszakaszban van az illető, mire van szüksége, merre érdemes egy kicsit „kikacsintani”, hogy jobban érezze magát a bőrében. Ezek a finom rezdülések, a jelekből való olvasás adják a munka valódi esszenciáját. Mert ez az egész valójában nem rólam szól, hanem róluk. Persze, van benne önmegvalósítás is. Hiszen ez egy alkotói folyamat, egy márkaépítés, amelynek művészi oldala is van. Nem csupán ruhákat készítünk. De a fókusz mégis mindig ugyanaz: értéket adni és igen, eladni. Csakhogy az eladás nálam nem azt jelenti, hogy „vigyél mindent”. Sokkal inkább azt, hogy ez jó lesz neked. Ha a vendég érzi, hogy a vásárlás róla szól, akkor kialakul a bizalom. Nem a számok növelése a célom, hanem az, hogy valódi kapcsolat alakuljon ki a vevőkkel.
A márkád már nemcsak ruhákban jelenik meg, hanem lakástextilekben és porcelánban is. Honnan jött ez az irány?
Ez egy régi történet. Már az egyetem után nagy volt a dilemmám, hogy ruhával vagy lakástextillel induljak. Végül a ruha lett az irány, mert akkor már voltak felkéréseim, sokaknak varrtam ruhákat. De ez a gondolat több mint húsz évig bennem volt, és végül 2023-ban kezdtem el megvalósítani. A textília csak belépő volt, az igazi álmom egy teljes asztalterítési világ: terítő, porcelán, evőeszköz, minden. Egy komplett termékvonalat létrehozni. Jelenleg a Hollóházi Porcelángyárral dolgozom együtt, eredetileg egy étkészlet ötletével kerestem meg őket, de az nagy falat lett volna, így egy porcelánkollekcióval kezdünk, ami nagyszerű alap lehet a további együttműködéshez.
A terítésnél is érvényes a „kevesebb több” elve?
Ez egy kicsit más. A porcelánt hosszú távra vesszük, akár 50-100 évre. Itt nem jellemző a túlfogyasztás. Inkább arról szól, hogy van néhány készletünk, és azokra vigyázunk. Ez inkább az ünnepekhez kötődik, az élményhez. Nem a mindennapi használatra szánt tömegtermékekkel akarok versenyezni, hanem egy különleges, esztétikus világot szeretnék adni.
