Az átlag olvasó azt gondolhatja, hogy egy írónak a regényei olyanok, mint a gyerekei. Szereti őket, kötődik hozzájuk, szívén viseli a sorsukat. Te, hogy viszonyulsz a tizenhárom könyvedhez? A legutolsó mindig a kis kedvenc?
Valahogy úgy! Nemcsak azért, mert a könyveim valóban a szívemhez nőnek, hanem mert még inkább a szívemhez nőnek a szereplők, akár valós történelmi személyek, akár én találom ki őket. Írás közben megteremtem az adott regény sajátos világát, és mivel abban a világban rendkívül jól érzem magam – ahogyan szerencsére az olvasók is jól szokták érezni magukat benne olvasás közben, mint ez a visszajelzéseikből rendre kiderül –, ezért az után is szívesen ott maradok még egy darabig, hogy leadtam a kéziratot. Nehezen engedem el a szereplőimet, hiszen elég hosszú időt töltök a társaságukban, megismerem és megszeretem őket.
Könyveidben sokat utazol térben és időben. Jártál már főhőseiddel a 17. századi Hollandiában, a 19. századi Poroszországban és a legújabb regényedben a 18. századi Londonba kalauzolod el az olvasót. Mi alapján választod ki a regényeid helyszínét?
Minden regényemnél meg tudom ragadni azt a pillanatot, amikor az a kulcsélmény ért, amely elindította bennem a történetet. Ez olykor egy helyszín, olykor pedig egy személy. A Táncórák Londonban esetében az ötletet az adta, amikor valahol olvastam a londoni Foundling Hospitalról, és megtudtam, hogy a nagyon nehezen, és amúgy civil kezdeményezésként létrejött intézmény egyik legnagyon támogatója az akkor már hosszú évek óta Londonban élő Händel volt. Erkölcsi és anyagi szempontból egyaránt mögé állt a lelencház ügyének, rendszeresen tartott ott jótékonysági hangversenyeket A Messiásból összesen annyi forrást teremtett számukra, ami mai pénzben több mint másfél millió fontnak felel meg. Szédítő összeg, és még a végrendeletében is hagyott rájuk pénzt. Érdekelni kezdett, vajon miért pont a lelencház támogatását tartotta ennyire fontosnak, és a kérdésre kitaláltam a magam válaszát. Erről szól a regény.
Ahogy olvastam a Táncórák Londonban regényedet, szinte láttam magam előtt London épületeit, az emberek ruházatát, ételeit. Nagyon szemléletesen írsz. Mennyi kutatómunka előzi meg egy-egy regényed megírását?
Sok, de én ezt kimondottan élvezem, mert ha könyveket olvasok az adott korról, vagy felkeresem a helyszíneket, a korral foglalkozó múzeumokat, akkor lassan életre kel körülöttem az az időszak, amelyben mozgatni akarom az adott regényem szereplőit. A történetek mindig filmszerűen jelennek meg előttem írás közben: ha behunyom a szemem, látom magam előtt a környezetet, a ruhájukat, a házuk berendezését, hallom a hangjukat, és figyelem, mit fognak csinálni az adott helyzetben.
Néha olyan érzésem van, mintha nem is én írnám a szöveget, hanem már készen lenne, és én csak olvasom és lejegyzem a mondatokat. Fura, de kellemes érzés. Ezért szoktam azt mondani, hogy fikciót írni módosult tudatállapot, gondolom, nem csak számomra, hanem minden szerzőnek, aki ilyesmivel foglalkozik.
Személyesen is elutazol a helyszínekre? Londonban például mennyi időt töltöttél? Bejártad az összes helyszínt? Mennyire engeded szabadjára a fantáziádat, amikor leírod a környezetet?
Nekem mindig nagyon fontos, hogy járjak az adott helyszíneken, mert egyrészt akkor saját élmény alapján tudok írni róluk, másrészt abszolúte hiszek a hely szellemében, tehát abban, hogy megérint és megihlet a környezet. A legjobb példa talán erre egy korábbi regényem, a holland aranykorban játszódó Törött tulipánok. Ennek az ötlete úgy született meg a fejemben, hogy felkerestem egy régi holland udvarházat, nem messze Hágától, és ahogy beléptem a kertbe, úgy éreztem, én ilyen gyönyörűt, mint az a ház, még életemben nem láttam. Ez a ma múzeumként működő épület, Hofwijk lett azután a regény egyik központi helyszíne, és ahogy ott barangoltam a házban és az almafák között a kertjében, már a szereplőket is láttam magam előtt. Nekem nagyon fontos, hogy lehetőleg minden stimmeljen, és a környezetet is akkor tudom igazán hűségesen leírni, nemcsak a külsejét, hanem a hangulatát is, ha valóban megfordultam ott. Most a regény kedvéért külön nem utaztam el Londonba, de már jártam ott sokszor, egyebek között a Händel-házban is. Hosszabb időt tölthettem viszont a szülővárosában, Halléban, a házban, ahol született és felnőtt, és ami ma szintén múzeum, azokon a helyszíneken, ahol ő maga is megfordult, és a városi erdőben sétálva jutott eszembe a regény ott játszódó jelenete. Ehhez viszont mindenképpen ott kellett lennem személyesen.
Bár a regényeid alaptörténete igazán romantikus, általában sokkal gazdagabb üzenetet is hordoznak. A női lét kihívásait járod körbe különböző helyszíneken, különböző évszázadokban. A legutolsó regényed főszereplője is okos, független nő, az ő sorsán keresztül mutatod be a nők nehézségeit. Mesélj egy kicsit Nellről? Kiről mintáztad őt?
Nell teljesen az én teremtményem, bár nyilván befolyásolta az alakját a kor, amikor valóban rengeteg nő (és gyerek) dolgozott. Nem feltétlenül mindegyikük önszántából, hanem azért, hogy ne haljon éhen.
Ugyanakkor például azt olvastam, a 18. század elején, London gyors növekedésével párhuzamosan egyre több szolgálólányra volt szükség a városi háztartásokban, és ha egy vidéki lány ilyen állást vállalt, akkor önálló jövedelme lett, és nem mellesleg megszabadult az otthoni élete nyomasztó kötelezettségeitől, jóval nagyobb függetlenséghez jutott. Azok a nők, akik úgy választottak maguknak hivatást, hogy volt víziójuk arról, mit akarnak kezdeni az életükkel, nyilván a férfiakéhoz képest nehezített pályán mozogtak.
Ugyanakkor mondjuk egy népszerű énekesnő (mint a regényben is felbukkanó olasz díva, a korszak körülrajongott sztárja, Francesca Cuzzoni) ugyanolyan sikeres karriert futhatott be, mint a férfikollégái, és ugyanolyan sokat kereshetett.
A férfi főhősöd nem más, mint Georg Friedrich Händel, akit egy érző, esendő férfiként mutatsz be. A zeneszerzőt a zenerajongók leginkább művei alapján ismerik, ez az oldala mennyire volt közismert? Egyáltalán, valóban ilyen karakter volt Händel?
Vicces, hogy nem Händel az első történelmi alak, akit szerepeltetek valamelyik regényemben, de ő az első, akiről sokan megkérdezik, vajon valóban olyan ember volt-e, mint amilyennek ábrázoltam. Noha a magánéletét szigorúan óvta (ahogy az egyik róla szóló könyve szerzője, Christopher Hogwood megjegyezte, három témáról sosem nyilatkozott: politika, vallás, szex), a maga korában olyan közismert személyiségnek számított, hogy ne mondjam, celebnek, hogy elég sok feljegyzés és anekdota fennmaradt róla. Többrendbeli könyvet, továbbá számtalan cikket és tanulmányt elolvastam róla, és amiben ezek közös nevezőre jutottak, azt tényként fogadtam el. Így bontakozott ki előttem egy erős személyiségű, határozott, céltudatos, szorgalmas, munkamániás, kitartó, önmaga értékével tisztában lévő, független, intelligens férfi alakja, aki ugyan hirtelen haragú, de hamar megbékél, és akinek az anyagi helyzete olykor ingatag, a nagylelkűsége azonban nem változik. A jelenetek és a párbeszédek természetesen az én fantáziám termékei, viszont úgy gondolom, művészemberként érzékeny férfi volt, és valóban viselkedhetett úgy, ahogyan én bemutattam.
Hogyan lehet úgy társadalomkritikát adni egy regényben, hogy közben a szerző nem ítélkezik? Mennyire volt nehéz visszafognod magad írás közben, hogy ne lehessen direkt kiolvasni a sorok közül a te személyes véleményed?
Nem hiszek a didakszisban. Nem szeretek szájbarágós könyveket olvasni, éppen ezért írni sem. Ahogyan én olvasóként levonok bizonyos tanulságokat egy-egy történetből, úgy megteszik ezt azok is, akik az én regényeimet veszik kézbe.
Nőként a sorsunk egymásra rímel akkor is, ha évszázadok választanak el minket. Egy-egy régebben játszódó történet azzal szembesít minket, hogy bizonyos problémákkal talán ma már nem, vagy ritkábban kell szembesülnünk, más helyzetek és viselkedési minták viszont semmit nem változtak sok száz év alatt sem. És hogy a női összefogás – ahogyan egy kedves kolléganőm emlegette, a sisterhood – ugyanolyan fontos ma, mint volt régen.
Most, hogy már megjelent a 13. regényed, készülsz a következőre?
Hogyne, ötletem több is van, de még nem döntöttem el, melyik legyen a következő. Az is lehet, hogy legközelebb nem regénybe fogok bele, hanem újabb nőtörténeti kötetbe, ahhoz hasonlóba, mint amilyen a Saját utakon volt.
