Utazzunk vissza egy kicsit a múltba! Egy középiskolába jártunk, egy utcában laktunk, reggelente együtt zötyögtünk a buszon az iskola felé. Akkor még nem ismertük személyesen egymást, én csak a hangodra emlékszem, ami betöltötte a buszt. Vagány, belevaló csajnak tűntél. Neked is ez a kép maradt meg önmagadról a kamaszkorodból?
Nekem fel sem tűnt, hogy üvöltözöm a 49-es buszon. Persze mindenkinek különös lehetett ez a hang, de én pici koromban már ezen a repedtfazék dizőzhangon szólaltam meg. Gégészhez is elvittek, hogy kiderüljön, mitől van ez, de a gégész semmi különöset nem talált a torkomban. Szerintem ezt kompenzálandó nem fogtam be a számat.
Emlékszem, Geszti Péter már gyerekkoromban a hangommal csesztetett, vele egy általános iskolába jártam, az unokabátyám osztálytársa volt, és sokat pingpongozott nálunk. Azt mondta: „Olyan helyes, kedves, szép lány ez a Barus, de van neki ez a hangja…”.
Bocsi, hogy én is a hangoddal jövök… Végül a hangod lett az egyik ismérved, a nézők, a rendezők megszerették, a szinkronban sok főszerepet kaptál ennek köszönhetően. Úgyhogy végül sikersztori lett belőle.
De ezt nem adták ingyen. Rengeteg munkaóra van benne, hogy ilyenné formálódott. Bagó Gizella volt a hangképző tanárnőm, nagyon sokat dolgozott velem. És az is nagy feleadat volt, hogy elfogadtassam a nézőkkel, a rendezőkkel. Fiatal színészként minden hanggal kapcsolatos munkát elvállaltam, hogy megszokjanak. Tény, hogy ezzel a hanggal nem tudok elbújni, nem is akarok már. De fiatal színész koromban egészen Amerikáig mentem el, hogy megnézzem, mit szólnak hozzám olyan helyen, ahol nem tudnak rólam semmit. Itthon szakmai berkekben mindenki ismert, apám, anyám a filmgyárban dolgozott, a főiskolán, akik felvételiztettek, ismerték az apám, Hegyi Barnabás munkásságát. Tudni akartam, hogy csak az apám miatt vettek fel, annak ellenére, hogy ilyen pocsék hangom van, vagy valóban alkalmas vagyok a pályára.
Kamaszként evidens volt számodra, hogy színésznő légy? Vagy volt más szakma is, ami szóba jöhetett?
Otthon nem lehetett erről beszélni, mert anyám nem örült annak, hogy színésznő akarok lenni. Ezért az iskolában nyelvekkel foglalkoztam: megtanultam jól angolul, franciául, oroszul. A mami egyáltalán nem akarta, hogy a színészi pálya közelébe kerüljek, mindig azt mondta: „Nem akarom, hogy a gyerekem boldogtalan felnőtt legyen.” Ma már értem, hogy miért gondolta így. Látta a szakma összes árnyoldalát és próbált megvédeni engem. A tehetségen kívül annyi összetevője van annak, hogy egy színész sikeres-e, vagy sem. Mennyire tud élni azzal, amije van, mennyire illik a személyisége az aktuális trendekbe, mennyire szerencsés, vagy sem.
Később soha nem jutottak az eszedbe anyukád intő szavai? Hogy mégsem kellett volna….
Nem. Nagyon szerencsés vagyok: nagyjából kiegyensúlyozott a pályám, sokat foglalkoztatnak, úgyhogy nem panaszkodom. Az soha nem jutott az eszembe, hogy „nem kéne csinálnom”, de az gyakran, hogy „hogyan lehet jobban csinálni”. Minden egyes szerepben egy új dolgot kezdek el megtanulni, és ez új kihívásokat ad. A kishitűség persze az egy másik dolog, mert el kell jutni egy premierig, oda kell állni az emberek elé, akik minősíteni fogják a teljesítményemet. Nagyon nagy a tét, ilyenkor fel szokott bennem merülni a kérdés, hogy elég jó vagyok-e.
Színésznőként hogyan érint az idő múlása? Vannak 50 pluszos kolleganőid, akik minden interjúban elmondják, mennyire igazságtalan az élet a színésznőkkel, bizonyos kor felett leírták őket. Nincsenek jó szerepek, bezzeg a férfi kollegák… Neked erről mi a véleményed?
Én úgy gondolom, ma már ez nem feltétlenül igaz. Ha megnézed a filmeket, sorozatokat, tele vannak 50 feletti női karakterekkel. Vannak színdarabok is róluk, de Magyarországon ide még nem csorgott le annyira ez a trend, előbb utóbb azonban a színpadon is megjelenik majd ez a korosztály. Merthogy a társadalomban már erősen jelen van, véleményt formáló, döntést hozó csoport, a családban még azt is ők mondják meg, hogy milyen autót vegyenek. Aktívabbak, mint a korosztály férfitagjai. Ezért róluk igenis van mit mesélni. A Vígszínház valahai művészeti titkára, Várnai Péter mondta, hogy egy színésznő akkor jár jól, hogyha van módja a saját korától följebb és lejjebb lévő szerepeket is játszani. Tehát sokkal idősebbet, de fiatalabbat is. Mert akkor megnyúlik az az időintervallum, összefolyik a valódi kor és a játszott szerepek kora. És az nagyon sokat segít abban, hogy sokfélét tudjon eljátszani.
A beszélgetésünk apropója az önálló ested, a Történetek a konyhámból, avagy Barbara, stand up! Ez egy nagyon személyes darab, rólad szól. Hol a határ nálad abban, amit megmutatsz magadból?
Sose voltam nagy rejtőzködő, de ez nem klasszikus önálló est, ahol verseket, monológokat mondok, vagy énekelek, hanem egy hokedlin ülve arról mesélek, hogy milyen különös az élet, milyen kalandok történnek az emberrel, mit lehet tanulni belőlük. Írtam két szakácskönyvet a múltban, tele konyhai és családi történetekkel, ezek lettek az előadás alapjai, de írtunk hozzá pár újat is. Valójában másokról mesélek, olyan emberekről, akik a múltban körülvettek, akiktől rengeteg mindent tanultam, örököltem gondolkodásmódban, értékrendben és amiket én is szeretnék tovább adni másoknak. Elmesélem például azt, hogy hogyan vágtunk disznót a Rózsadombon. Mesélek anyám nagynénjéről, aki 1912-ben lábszépségverseny győztes volt Balatonfüreden. Fáradt rózsaszín pizsamában választották meg. Milyen az a fáradt rózsaszín? Ezek a régi finomságok ma már nem léteznek. Vagy ott van az apám története, aki operatőrként három napon át fel volt kötve a láncos körhintán, amikor a Körhintát forgatták.
Amikor a könyveket írtad, illetve a darabot összeállítottad, voltak nagy felfedezések önmagaddal kapcsolatban?
A szakmámnak köszönhetően az egész életem az önismeretről szól, a szerepek analizálásáról, a helyzetek elemzéséről, úgyhogy olyan nagy meglepetés nem ért. Viszont sokkal jobban izgatott az, hogy mit tudok átadni a nézőknek, a történeteimet hallgatva elkezdenek-e gondolkodni a saját életükön, az embereken, akik a múltban körülvették őket. Azt gondolom, mindig lesz igény emberi sztorikra, mert ebben az állandó rohanásban, a hétköznapi felszínes életben, nem vesszük észre őket. Aztán egy könyv vagy egy színdarab megmutatja nekünk.
Szakácskönyvet gondolom az ír, aki szeret enni.
Nagyon szeretek jókat enni, ez néha problémát is okoz a kilók tekintetében. Nálunk a közös étkezés családi hagyomány, minden hétvégén együtt eszünk, mindannyian. Főzök, elmegyek a piacra bevásárolni. Azt gondolom, mamaként Napnak kell lenni. Te adod a meleget, a törődést, a biztonságot. És az ételt is.
Én is szoktam főzni és gyakran mondom a gyerekeimnek, hogy a főzés, az ételkészítés az én szeretetnyelvem. Ez így igaz. Amit kalóriában adsz, az egy dolog, de amit ízben teszel hozzá, az még fontosabb. Anyukádtól eltanultad mondjuk a paprikás csirke receptjét, amit ha te a vasárnapi ebéd alkalmával pont úgy készítesz el, mint egykoron ő, akkor nem csak a te energiádat és szeretetedet teszed bele az ételbe, hanem anyukádét is. És ha anyukád már nincs köztetek, az ebédlőasztalnál vasárnap ő is ott lesz. Meggyőződésem, hogy a szertartásaink és szokásaink szavatolják az életünk minőségét.
A közös étkezésen kívül vannak más szertartások az életedben, amiket viszel tovább?
A csokoládékészítés. Barátnőimmel 28 éve minden karácsony előtt összejövünk nálam, és csokoládét készítünk. Rengeteget, annyit, amennyit bírunk, és aztán odaadjuk ajándékba.
Januárban kerek születésnapot ünnepelsz. Mennyire érdekel, hogy hány gyertyát fújsz el a tortán?
Persze, rohadt sok az a gyertya a tortán, de túlteszem magam rajta. A kerek születésnapok alkalmával a környezet sugallja, hogy innentől kezdve valami más következik. Miért akarunk magunkra aggatni még több súlyt? Köszönöm szépen, hát én ezt nem kérem. Miért gondolnánk azt, hogy tegnap még jó volt minden, mostantól kezdve pedig öregek vagyunk.
De azért ott van a hiúsági faktor is. Merthogy az öregedésnek vannak fizikai jelei.
Ez így igaz. De mindent megteszünk ellenük. Ugye?
Amikor vannak mélypontok az életedben, mibe kapaszkodsz? Csúnyán fogalmazva, mi a túlélési stratégiád?
El kell, higgyem, hogy van megoldás. Hogy bármilyen nehéz helyzetből ki tudunk jönni. Mert elég okosak vagyunk hozzá, elég sok információnk van a döntésekhez, megvan bennünk az erő, az ambíció, a vitalitás, hogy kikászálódjunk a gödörből. Hogy kérhetünk segítséget másoktól. És persze a végén tudjunk nevetni rajta. A humor mindig nagy segítség.
Fotó: Szente Lulu; Chikán Erika
