Szeptember 21. a magyar dráma napja. Mi jut eszedbe színművészként erről a jeles napról?
A színész alapvetően a drámákból él, éppen ezért fontos, hogy jó kapcsolatunk legyen egymással. Ha a magyar drámára gondolok, és ezek szerzői közül kell választanom, akkor a kedvenc drámaírómat említem, akinek a Vígszínházhoz is nagyon sok köze van, ő Molnár Ferenc. Tőle és az életművétől nagyon sokat kaptam, és úgy érzem, nagyon jóban vagyunk egymással. De nem csak a drámáit, hanem az újságírói életművét is nagyon kedvelem. Nem véletlen, hogy Molnár Ferenc publicisztikáiból állítottam össze a Szülőfalum, Pest című színházi estemet, ami a Vígszínház Házi Színpadán látható. Molnár újságírói munkássága nemcsak azért érdekes, mert megismerhetjük belőle a körülötte lévő világot, hanem azért is, mert az újságcikkeiben is benne van a hihetetlen drámai érzéke, a humora, a szellemessége, a jó mondatai, a kiváló emberismerete. Drámái közül talán a legtöbbet a Játék a kastélyban című színdarabjának köszönhetem, amit közel 170 előadáson keresztül több mint 13 éven át volt szerencsém játszani olyan kiváló és nagyszerű partnerek társaságában, mint Lukács Sándor és Benedek Miklós. Nagyon sokat kaptam és nagyon sokat tanultam Molnártól és ettől a nagyszerű társulattól.
Akár Molnár Ferenc kortársa is szívesen lettél volna?
Nagyon szívesen éltem volna abban a korban, és szívesen lettem volna ott én magam is azokban a gyors, viharos és persze gyönyörű években, amikor a Vígszínház megszületett, amiben nagyon fontos és tevékeny részt vállalt Molnár Ferenc és a körülötte lévő írói generáció, melynek egyértelműen ő állt az élén. Igen, szívesen lettem volna kortársa, szívesen ültem volna és beszélgettem volna vele pesti kávéházakban, és szívesen játszottam volna olyan szerepet, vagy olyan darabban, amit adott esetben kifejezetten nekem írt volna. Molnár nagyszerűsége abban is rejlett, hogy az adott színészre tudta igazítani és alakítani a szerepeket, ráadásul szerette maga rendezni a saját darabjait.
A Vígszínház különösen fontos a te életedben. Már csaknem 30 éve tagja vagy a társulatnak. Mi annak az oka, hogy ilyen hűséges vagy a teátrumhoz?
Hűséges típus vagyok, és a Vígszínházhoz nem nehéz hűségesnek lenni, még akkor sem, ha ennek a majd’ három évtizednek voltak árnyoldalai, vagy kevésbé sikeres időszakai is. A mi kapcsolatunk kétségtelenül szoros, mély és erős, nem tagadom, a Vígszínház egy komoly szenvedély és elköteleződés a részemről. Esetemben evés közben jött meg az étvágy, ha szabad ezt így fogalmaznom. Amikor odaszerződtem 1997-ben, az akkori igazgatóm, aki osztályfőnököm is volt, Marton László tulajdonképpen nem ígért semmit. Azt mondta: „Béla, szeretettel látunk a Vígszínházban. Nálunk legyél, itt dolgozz, itt tanulj, itt fejlődj, de nem ígérek nagy szerepeket – és ezt be is tartotta -, viszont folyamatos munkát, figyelmet és fejlődési lehetőséget azt igen.” És ez így is lett, sokszor én voltam a Vígszínház legtöbbet játszó színésze, ami adott esetben évadonként több mint 200 vagy 220 előadást jelentett, ami rendkívül sok. Különösen az első években nagyon sok darabba belekerültem, szerepeltem gyerekelőadásban, kortárs művekben, zenés produkciókban és Shakespeare-vígjátékban is. Majd egyszer csak a sok-sok gyakorlat mellett elkezdett hiányozni az elmélet. Talán azért, mert van egy bölcsész vénám, vagy azért, mert szeretek a dolgok mögé látni, és kutatni régi ügyek vagy régi történetek után. Ez az ambícióm és a Vígszínház története egyszer csak találkoztak; jöttek felém legendás igazgatók, színészek, régi összefüggések, régi arcélek, régi drámaírók és számtalan vígszínházi történet, anekdota. Egyszer csak ott találtam magam egy csodálatos történet közepén, amit én is folytatok. Pontosabban tudom ma már, milyen sorban állok benne, és kik után lépek a vígszínházi deszkákra. Tudom, és talán értem is, hogy mit jelent vígszínházi színésznek lenni; számomra ez egyfajta rang, felelősség és öröm is egyben.
Ez a mély kötődés inspirált arra, hogy a Vígszínház legyen a doktori disszertációd témája?
Részben igen, ezért is kezdtem el a színház történetével mélyebben is foglalkozni. Ebből született először egy színháztudományi bölcsészdiploma, majd utána a téma kicsit tovább szűkült Ditrói Mórra, a Vígszínház első művészeti igazgatójára, akinek az életét és életművét a doktori dolgozatom középpontjába állítottam, amiből aztán a Corvina Kiadónak köszönhetően egy könyv is született. Örülök, hogy ezt a kalandot is megélhettem, és egy régi színházi, vígszínházi alkotó ember kezét fogva végigmehettem vele az ő művészi fejlődésén, és a Vígszínház első három-négy évtizedén.
Miért nem használod a dr. előtagot a nevedben?
Egyrészt nem szeretnék vele hivalkodni, másrészt egy színlapon nem is feltétlenül mutat jól, hogy ez és ez a szerep… dr. Fesztbaum Béla. Harmadrészt semmilyen módon nem befolyásolja a színészi vagy az előadói életemet. Mindezekkel együtt büszke vagyok rá, hogy van egy doktori fokozatom.
Számos színdarabban és filmben szerepeltél már, emellett szinkronizálsz is, könyv szerkesztője és szerzője is vagy. Mindemellett a zene is nagyon fontos szerepet játszik az életedben, legyen az musical, zenés önálló est, de több zenekar alapításában is részt vettél és több hangszeren is játszol.
Mindezt úgy, hogy nem vagyok képzett zenész. Autodidakta zenész vagyok ennek minden örömével és természetesen a korlátaival is. A zenével való kapcsolatom akkor kezdődött, amikor a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba jártam. Itt mindig volt egy olyan diák, aki a tábortüzeknél, vagy csak úgy esténként a nap végén elővett egy gitárt, és szórakoztatta az összegyűlt társait. Amikor Szentesre jártam, abban az időszakban pont én voltam ez a gitáros srác. Ültem a kollégium előtti padon, és gitárral lekísértem azokat a dalokat, amelyeket körülöttem énekeltek, majd tanultam hozzájuk újakat. Aztán egyszer csak fölfedeztem egy zongorát az énekteremben, és amit akkor már gitárral tudtam, azt megpróbáltam eljátszani zongorán, majd később fordítva. Aztán ez a két hangszer hűségesen jött velem a gimnáziumi években, aztán a főiskolán és segítették a művészi kiteljesedésemet. Megnyitottak egy olyan új utat, melyen szintén eljutottam a közönséghez, akiknek igyekszem élményt adni egy színházi esttel vagy azzal, hogy a barátaimmal zenekart alapítunk és koncertezünk. Egyik kedvenc előadásom a Seress Rezsőt bemutató színházi estem. Seressel, mondhatom azt, hogy rokonlelkek vagyunk, ő is egy képzetlen zongorista volt, kottát sem tudott olvasni, mégis olyan slágereket írt, mint a Szomorú vasárnap, a Szeressük egymást, gyerekek, a Fizetek főúr! csak hogy néhány ismertebb dalt említsek az életművéből. De nemcsak zongoristaként, vagy A GRUND – vígszínházi fiúzenekarban rockzenészként, hanem színházi zeneszerzőként is igyekszem utat találni a közönséghez. Egy friss élmény: a Zsidó Kulturális Fesztivál keretében debütált a Bächer Iván újlipótvárosi írásaiból összeállított előadásom Megyek Budára címmel, melyben szintén sok saját zenei témám helyet kapott.
Művészként egy nagyon széles palettán mozogsz. Korábban azt nyilatkoztad, hogy missziónak tekinted a mesterségedet. Mit jelent ez, mit jelent neked a színészet?
Egyáltalán nem közhely, ha azt mondom, hogy előadóművészként egy nagy kincs van a kezükben. Az ember önmaga lehet, beszélhet saját magáról őszintén és bátran, ezáltal hozzászólhat a világhoz, amit akár jobbá, gazdagabbá és tartalmasabbá is tehet. De ugyanilyen fontos küldetésnek tekintem azt a lehetőséget is, hogy szórakoztathatom a közönséget, és néhány órára akár könnyíthetek is az emberek életén. Ha csak egy pillanatra ragadom is ki őket a valóságából, hogy átemeljem őket egy másikba, ahol valami gazdagabb, különösebb és szórakoztatóbb dolog történik velük, ami után boldogabban vágnak neki újra a saját életüknek, a hétköznapoknak, már megérte színpadra állni. Színésznek lenni olyan elköteleződés, mellyel valami olyan pluszt adhatunk, amit sehol máshol nem kaphatnak meg az emberek, csak egy élő színházi est vagy előadás során. Ez mindig egy megismételhetetlen találkozás. Ezért igazán érdemes élni, mert ez egy nagyon-nagyon szép lehetőség. Én igyekszem vele jól sáfárkodni.
Idén betöltötted az 50. életévedet. Ha visszagondolsz az elmúlt öt évtizedre, hogy látod, mennyire voltak tudatosak a döntéseid, mennyire vagy elégedett a sorsoddal, és hogyan képzelésed a következő 50 évedet?
Valóban a B oldal második száma kezdett el forogni azon a bizonyos lemezen, de semmiképpen nem mennék vissza, és nem is szaladnék előre az időben. Húsz, harminc és negyven évesen, és most is az az egyik legfontosabb és legjobb dolog az életemben, hogy pont jó ott és abban a korban lenni, ahol éppen tartok. Nem vágyom másra vagy máshová, mert csak úgy tudok harmóniában lenni saját magammal és a világgal, ha annak az adott kornak az örömét, a lehetőségeit, a feladatait és a nehézségeit élem meg, amiben éppen vagyok. Nem kérek többet, mint amennyi van; de amennyi van, azt nagyon hálásan fogadom és annak nagyon örülök. Az előbb azt mondtad, széles skálán mozgok művészként, ami igazán örömteli dolog. A számos lehetőség ellenére volt, hogy kerestem a helyemet, de mindig úgy gondoltam, aminek meg kell valósulnia, vagy meg kell történnie, az megtörténik, és ami nem történt meg, vagy amit nem kaptam meg, annak is úgy kellett lennie. Néha nem árt az egóval jóban lenni, és nem feltétlenül hinni neki, hogy még többet, még nagyobbat, még magasabbra kellene jutni ahhoz, hogy elégedettek legyünk. Minden szép dolognak örülni kell, ezeket jó megélni, és jó hálásnak lenni mindazért, amit kap az ember. Ezek a gondolatok alakították az elmúlt időszakomat, és bízom benne, hogy ehhez lesz erőm, türelmem, egészségem és kitartásom a következőkben is.
A lelki egyensúly megtartásához elegendő csupán csak a szakmai siker, vagy van valami más is, ami segít neked abban, hogy harmóniában legyél az egóddal, önmagaddal, a világgal?
Nyilván fontos szerepet játszik a magánélet is, fontosak a családi pillanatok, a hagyományok megélése vagy tisztelete, de még a kudarc is fontos, hiszen az is előrébb visz vagy segíti az önismeretünket. Jó megélni az életet a teljes spektrumában, az összes nehézségével együtt is. Azt hiszem, az az alkotó ember vagyok, aki kedveli a megpróbáltatásokat, időnként be is vonzza azokat, de szeretem a nehézségekkel való küzdelmet is. Manapság trend lett mindent nagyon pozitívan látni és megélni, minden percben a legjobbat keresni, nehogy legyen valami pici szenvedés vagy kellemetlenség, mert akkor az már fáj, azt nem tudjuk földolgozni. Tisztelem a pozitív gondolkodást, de azt gondolom, úgy teljes és úgy gazdag igazán az élet, ha vannak árnyoldalai vagy mélységei is, mert utána igazán lehet örülni annak, hogy túléltük, és megtanultuk kezelni a nehézségeket, amelyek hatottak ránk, erősítettek, gazdagítottak bennünket… mert semmi sincs véletlenül, a fájdalmak és a kudarcokok megélése is hozzátartozik az igazán harmonikus élethez.
Fotók: Gál Bereniké, Éder Vera, Juhász Éva
