Azt feltételezem, hogy valamennyi életszakaszodban megtaláltad magadban a nőiség erejét. Sosem voltál önbizalomhiányos?
Korán megvolt az önbizalmam, amit a szüleimnek köszönhetek. Pár éve, amióta ők nincsenek, fogalmazódott meg bennem, hogy micsoda adomány, ha szeretetteljes szülő-gyerek kapcsolatból meríthetsz erőt. Állhatatos nevelésük és példaértékű életük volt számomra a kiindulási pont. Figyelem a fiam viselkedését, amikor másokkal van, hogy milyen jól reagál helyzetekre – visszaköszön, amit otthonról hozott, ugyanúgy, ahogy nálam is mindaz, amit én hoztam onnan. Szüleim életébe egy háború veszteségei és fájdalma után jöttem, anyukám harminckilenc évesen szült engem, majdnem annyi idősen, mint amennyi én voltam, amikor negyvenévesen Gábor fiamat a világra hoztam. Anyu osztrák mami, aki egyszerre volt anya, barát és a nőiesség, az esztétikus megjelenés, az otthonteremtés megszemélyesítője – amilyen magam is lettem.
Édesapád nyomdokain járva a bűvészet lett a hivatásod. Milyen kihívásokkal találtad szemben magad a pályád elején a korábban férfiak uralta bűvészvilágban?
Abban az időben, amikor elkezdtem a bűvészkedést, nem voltak ismert női bűvészek. A Ki mit tud?-dal kezdődött a karrierem, aminek megnyerése tizenhatévesen óriási önbizalmat adott. A szakmai zsűri valamennyi tagja neves művész volt, méltatásuk bőven elég muníciót adott az induláshoz. Hátrányom nem volt nőként, azonban szakmai féltékenységet tapasztaltam némely férfi kollégám részéről. Például volt, aki igazságtalannak tartotta, hogy a hegedűlebegtetésemet lelkesebben fogadják, mint az övét, pedig semmivel sem lebegtetett rosszabbul. Utólag jutott el hozzám, hogy amikor erről beszélgetett valahol, azzal érvelt, hogy persze, mert az Anikó nő, mire valaki azt felelte, hogy nem azért, mert nő, hanem mert ő a személyiségével is varázsol, nemcsak a hegedűjével.
A szépségednek előnyét vagy hátrányát láttad? Az biztos, hogy nincs szükséged „bájos segítőre” a mutatványoknál, mert te magad tudod elterelni a figyelmet a védjegyeddé vált kifinomult mozdulataiddal.
Nálam minden improvizatív a színpadon, kivéve a trükkök kivitelezése. Illúziót árulok, nem hibázhatok. Ez a perfekcionizmus kihat az egész életemre: két perc alatt átlátom a helyzeteket, gyakorlatias vagyok. Édesapám egyik fontos mondata határozta meg alapvetően az önbizalmamat. Abba akartam hagyni a bűvészetet, ez neki nagyon fájt, ekkor mondta: „pedig tudnod kell, ha csak átmész a színpadon, az már elég, nemhogy még bűvészkedj is!” Ezen útravaló nélkül nehezemre esne egyedül kiállni a színpadra, több száz ember elé.
Olyankor önmagam adom, nem színész vagyok, aki szerepet játszik, a személyemről is szól az előadás.
Mennyire tartod magad intuitívnak és mennyire élsz tudatosan?
Ösztönösen csinálok mindent. Minél érettebb vagy, annál több visszaigazolást kapsz, hogy jól csinálod-e a dolgaid – kvázi megtanulsz élni. Rutin. Mondjuk bűvészként utáltam gyakorolni. (Nevet). Az a fajta bűvész voltam, aki szinte félkészen vitte színpadra a mutatványt. Azt akartam, hogy a színpadon érjen meg a szám, hagytam magam a körülmények által befolyásolni.
Zavart valaha, hogy mindenki a szépségeddel foglalkozik? Talán kevésbé kapott teret korábban az intellektusod, műveltséged, amiket ma már van lehetőséged megmutatni, például a Rádió Bézsben is.
Amikor olyat csinálhatsz, amihez tehetséged van, az könnyen megy. Boldogságfaktor: jól megélt pillanatok, amik boldoggá tesznek. Ettől tudod elfogadni az elmúlás gondolatát, válsz nyitottá, mersz új életet kezdeni – vagy, mint én, belevágni hetven felett a rádiózásba. A komfortzónámat rendre átlépem, ez tesz dinamikussá. Fodor János hívott fel a Rádió Bézstől, hogy nincs-e kedvem műsort csinálni, még a műsor ötletét is a kezembe adta. Sosem gondoltam volna ilyen feladatra, de utólag örülök, hogy elvállaltam a felkérést, mert jól érzem magam ebben a szerepben.
Magyarországon élő külföldiekkel beszélgetek, mert meg vagyok győződve, hogy jót tesz egy nemzetnek a sokszínűség; ha rálátásunk van más kultúrákra azért, hogy ne egy homogén, kiszáradt társadalomban éljünk.
A műsoromban benne van az életfilozófiám, véleményem a világról, arról is, hogy milyen rosszul reagál az emberiség számos égető kérdés kapcsán.
A rádiózás valóban messze áll a bűvészkedéstől. Miért éreztél késztetést, hogy elfogadd Fodor János felkérését?
A Covid alatt adta magát, hogy olyat csináljak, amit otthonról is meg lehet tenni. Persze, megválogatom, hogy mit vállalok el és igyekszem arra is odafigyelni, nehogy olyan helyzetbe kerüljek, amivel már inkább szánalmat, mint sem megbecsülést keltek. Ez a külsőmre is igaz: ha harmóniában vagyok a külsőmmel, tudom a helyem a világban, nem érzem a korom. Nem jó ragaszkodni ahhoz, ami húsz éve még jó volt. Változunk és világ is változik körülöttünk – nem kortalannak, hanem korszerűnek, érvényesnek kell maradni.
A fotókat köszönjük Ungár Anikónak!
