Festményeket nézni jó. Erre már jó korán rájöttem, és szuper boldogság, hogy az azóta eltelt időben mit sem csökkent az innen jövő öröm. A festmények – mint minden más – történetek. Nemcsak a képé, a művészé, a korszaké, de a leginkább a tied, azé, aki nézi. Ez a legjobb bennük. Ha egy múzeum termeiben járva megállít egy kép, annak oka van, és ha elkezded egyben, egészben figyelni, aztán a részleteit, vonalait és színeit, fantasztikus, mennyi mindent hoz elő belőled. Valamit, amit már megéltél és a tied, valamit, amire vágysz, és szeretnéd, ha úgy lenne az életed, valamit, ami egyszerűen vidám, valamit, amitől hirtelen szárnyra kap benned a tenni akarás.
Ha múzeumi esteken, előadásokon festményekről mesélek, ha az #eszembejutotterrőlegykép sorozatomban képeket mutatok, amik aznap valamiről eszembe jutottak imádom megtapasztalni, hogy másoknak is ki tudom nyitni a művészet néha túl magasnak, néha túl porosnak, néha elitistának gondolt világát, és akik sok ezren bejönnek velem, nagyon jól szórakoznak.
Az alkotó, kreatív nők, mint a szabad, bátor, önmegvalósító, véleménnyel bíró, a világra folyton kíváncsi karakterek mindig is izgattak, inspiráltak. Festők, mint Sonia Delaunay, műgyűjtők, mint Peggy Guggenheim, galériaalapítók, mint Denise René, divattervezők, mint Elsa Schiaparelli. Tetszett, mennyi egyéni, váratlan, merész dolgot csináltak, csak mert azt érezték, így lesz meg az ő boldogságuk. Nem tudatosan, okosságból kerestem folyton a megújulást, és nem fogalmaztam volna meg, hogy a lifelong learning hasznos szemlélet, és mindenki igyekezzen is eszerint élni, hanem ösztönösen vonzott új és új és új világok megismerése, mindenben. De hogy ennek milyen jótékony hatása van, mit ad, ha folyton tanulsz, látsz valami újat, azt hamar beláttam. A képzőművészetben egy kiállítás, akár kicsi, akár nagy, egy jól ismert vagy most debütáló művész, az elképesztő ötletek, ahogy egy témából mű lesz, annyira izgalmas, hogy az mindig feldobott.
Olyannyira, hogy hiányozni tud
Kisfiam születése és a Covid-karantén időben teljesen fedték egymást. Részben jó volt, mert állt az egész világ, így semmilyen csábító felkérés se okozott dilemmát. Mindenképpen teljes odafordulásban töltöttem volna ezeket a hónapokat várva várt kicsi babámmal, de így már kinyomozhatatlan, hogy az anyaság huszonnégy órás jellege vagy a világszerte bezárt képtárak ténye hozta a hiányérzetet, mindenesetre:
egyszer csak úgy éreztem, ha nem mehetek múzeumba, meg fogok bolondulni.
Ha nem járkálhatok abban a fajta csendben, ha nem állhatok meg egy kép előtt, csak úgy várva, hogy ebben a nézelődésben valami megtörténjen velem, megőrülök.
Érdekes volt megtapasztalnom, hogy erre ennyire szükségem van, hogy ennyire fontos ahhoz, hogy magamnak érezzem magam. Szóval ebben az értelemben terapikus volt, amikor végre kinyíltak a múzeumok, és a sok online nézelődés után végre bejutottam. A Covid részben erre tanított meg minket; mik azok a dolgok, amiket fájdalom nélkül el tudunk engedni, és mik azok, amik nélkül már önmagunkból, jól kiérlelt énünkből vesztünk.
A művészet igazán gazdag örömforrás. Néha a képek között sétálva egyszerűen teret kapsz gondolkodni, magaddal lenni, rendezni dolgaidat, néha meg hálás vagy az impulzusért, energiáért, ami onnan jön. És ha figyelsz, igazán fontos dolgokban tud a segítségedre sietni.
Kitartás, bátorság, valahova tartozás, egészséges kétely és még sorolhatnánk. Winkler Nóra számára mindezt és még jó sok más dolgot tanít a művészet.
Hogyan, miként? Ha kíváncsi vagy rá, olvasd el Nóra írását a Remind Bookazine első számában.
