2019-ben beszélgettünk utoljára a Magyar Képzőművészeti Egyetemen készült diplomamunkád, a Tintaló kapcsán, és hat év elteltével most ugyanott kezdjük a beszélgetést, hiszen ezt a munkádat idén kiadják könyvként. Az édesapád alkoholizmusát feldolgozó kiadvány ráadásul amúgy is egy olyan mérföldkő a szakmai pályádban, amely erős indikátora az azóta veled történteknek. Jól gondolom?
Bár 2019 óta már hét másik kötetet is volt alkalmam illusztrálni, többek között a Csimota és Pagony Könyvkiadó számára, a Tintaló még mindig a legmeghatározóbb projektem. Átszövi az életem, az elmúlt fél évben – és főleg idén januártól – újra vele kelek, vele fekszem. Ráadásul olyan, mint ha egy időgéppel utaznék: rendre megismétlődnek a hat-hét évvel ezelőtti érzések, folyamatok, vagyis a történések és a testem tudatosan feszített kontrollálása. Csak már nélküle. Apukám, akinek és akiről a Tintaló készült, négy éve meghalt. Bár korábban sem beszélgettünk róla hosszabban, ma már megmutatni sem tudom neki, min dolgozom. „Alanyom” nincs, csak az emlékeim maradtak – valahogy lezárva is lezáratlan ez a történet. Annak ellenére, hogy mindezek miatt piszok nehéz volt újra felvenni a fonalat, egy régi álom válik valóra: a Tintalóból végre könyv lesz! A Symposion Kiadó és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat közvetett támogatásával 2025-ben megjelenő könyv az eredeti projekt 130 oldalát egy újabb, zárófejezettel is kiegészíti, ami az elmúlt pár évben történteket veszi alapul. Csoportos terápiákról, közösségekről, könyvekről és szervezetekről szeretnék itt írni és rajzolni, akik a segítségükre lehetnek más, hozzám hasonlóan függő, alkoholista szülők gyermekeinek és mindenkinek, aki csak egy kicsit is érzékeny a témára.
A Tintaló – bár műfaját tekintve nem az, hiszen van benne szöveg – silent book kategóriában nyert az I. Budapesti Illusztrációs Fesztiválon 2019-ben. Ha szó szerint nézzük a jelentését, helytálló, hiszen a csend vagy némaság a titok és az egymás közötti kommunikáció hiánya miatt valahogy körülöleli az alkoholisták családjait. Mit gondolsz erről?
Jó néhányszor szabadkoztam már a besorolás miatt, de ha ezt az értelmezést vesszük alapul, valóban nincs rá szükség. Ráadásul a zárófejezetben, amit most rajzolok, egyelőre nincsenek szövegek: most tényleg silent book. Talán vagány lenne, ha így maradna, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy kerüljön bele legalább egy-két olyan szó vagy mondat, ami megfelelően körül tudja írni azt a megrázóan szomorú helyzetet, ami ebben az országban az alkoholizmus tekintetében (is) van.
A Tintaló megszületése előtti mély csend amúgy abszolút része a könyvnek, most épp az utána következő nem-csendet próbálom benne megjeleníteni, amihez az is hozzátartozik, ha nem is változott meg minden, a családunkban elindult egy folyamat. Elég volt belelapozni a könyvbe, vagy ki se nyitni, és csak a borítóját megnézni, már sokkal többet tudtunk beszélgetni arról, mi is történik vele, velünk, mindannyiunkkal.
Mindez az alkotásaidban hogyan jelenik meg? Ha megszűnik az a bizonyos csend, akkor az legyen lényegre törő, a biztonság kedvéért egy kis humorral vegyítve, hogy mégse legyen olyan végérvényesen keserű és fájó – a fekete-fehér, karikatúraszerű világod innen eredeztethető?
Nekem ez ugyanolyan, mint a te jegyzetfüzetedben a fekete tollal írt betűk. Sosem voltam kimondottan a szavak embere, mégis mindig vonzott a történetmesélés – én a képeimmel mesélek. Nyilván ezért is lettem grafikus. A frappáns vagy éppen súlyos mondataimat az olykor túl lecsupaszítottnak tűnő rajzaim szimbolizálják.
„Csak megszólalni ne kelljen, vagy ha igen, az legyen kellően vicces!” – gondoltam mindig magamban. Nyilván mindenkinek megvan a saját megküzdési stratégiája, az alkoholista szülő gyermeke igyekszik kikönnyíteni, ami épp nehéz, és mondjuk, humorral elmaszatolni kicsit a problémákat. Ez a „bohócság” egy jól működő védekezés egyébként, ami nálam valamilyen módon a rajzaimra is kivetül. A fekete és fehér számomra a gondolkodás, a leegyszerűsítés színei. Rajzaim vonalas, karakteres stílusát valószínűleg nem véletlenül hasonlítják a karikatúrákhoz: a Tintaló esetében például a humor köntösében – a magam történetét alapul véve – komoly társadalmi problémákat jelenítek meg a rám jellemző kontrasztos miliőben. A színeimet akkor találtam meg, amikor Apukám meghalt. Akkoriban kezdtem el a Csimota Könyvkiadó gondozásában megjelent A part alatt című köteten dolgozni.
Fotó: Pejkó Gergő
Az interjú folytatását a most megjelent Remind magazin 2025/02 számában találod.
Te szabod meg határaidat
Megjelent a Remind Bookzaine nyári lapszáma, amely arra emlékeztet, hogy a harátok nem korlátok közé szorítanak, hanem felszabadítanak. Hiszen nemet mondani annyit jelent, mint tudni, mi az, amire szükségünk van – és mi az, amire nincs. Ha még több izgalmas tartalmat olvasnál a témában, kattints, és rendeld meg a tizenegyedik Remind Bookazine-t.
