Kerecsendről, egy Eger melletti kis faluból származol. Milyen szerepet játszottak a vidéki gyökerek az identitásod alakulásában?
Egy Heves megyei kis faluban nőtem fel, de már több mint tíz éve Budapesten élek. Ez a kettősség végigkíséri az életemet, amit a vidéki gyökereim adtak, nem tűnt el, inkább belső kapaszkodóvá vált, ami folyamatosan jelen van. Érdekes módon az, hogy mit jelent „falusinak lenni”, csak akkor vált igazán világossá számomra, amikor már Budapesten éltem. Szükség volt a városi ellenpontra, hogy ezt megértsem.
És mit jelent számodra falusinak lenni?
A falusi lét nyugodtabb, emberibb, valahogy emberségesebb közeg. Gyakran visszavágyom abba a tempóba, ahogy ott élnek az emberek, ugyanakkor nem tudom, mennyire szépíti meg mindezt az emlékezetem. Anyukám még mindig a szülőházunkban él, amikor hazamegyek meglátogatni őt, pár nap után nyomasztó érzés lesz úrrá rajtam. A vidéknek vannak árnyoldalai, erős az elszigeteltség, az embereknek nincsenek vágyai, víziói, elég kilátástalan az életük. Fontos hozzátenni, hogy Kelet-Magyarország egy perifériáján lévő településről beszélek, nem általánosítanék a vidékre, mert vannak prosperáló falvak is. Kerecsend nem ilyen. Ugyanakkor az, hogy mindenki ismer mindenkit egyfajta biztonságot ad, még akkor is, hogyha közben virágoznak a dizájner drogok, egyre nagyobb a munkanélküliség és az alkoholizmus továbbra is jelen van. Közben a hagyományos vidéki értékek, amiket szerintem idealisztikusan elképzelünk a falusi létről, mint például, hogy van állattartás és mezőgazdaság, az asszonyok sütik otthon a kalácsot, már alig léteznek.
Ez a kettősség inspirációs forrásként szolgál a munkádban?
Igen, de nem tudatosan. Soha nem volt célom, hogy a munkáimban társadalmi kérdésekre reflektáljak. Inkább a saját belső nyomoromat próbáltam kiadni. A fotográfia csak eszköz volt ehhez. Valójában traumafeldolgozásként tekintek ezekre a munkákra. Sokáig hordoztam magamban ezt a kilátástalanságot, pesszimizmust, kishitűséget. Ezek az érzések formálták a munkáimat. Annyira soha nem voltam bátor, hogy egyértelműen önismereti projektként definiáljam a fotósorozataimat, mindig érdekelt a valóság, más emberek élete, de a kiindulópont a saját belső elkeseredésem volt. Ezért is készültek a munkáim főként vidéken, ott tudott kapcsolódni a lelkem. Budapesten többször próbáltam témát találni, de rendre kudarcba fulladt a keresés.
Hogyan indult a kapcsolatod a fotózással? Milyen emlékek maradtak meg benned arról az időszakról, amikor először vettél kamerát a kezedbe?
Nagyon szorongó és lusta gyerek voltam. A fotózás mindkettőre megoldást adott, merthogy a fényképezőgép mögé el lehetett bújni, úgy lehettem jelen, hogy közben nem kellett teljesen jelen lennem. Azt is gondoltam, hogy a fotózás gyors sikerélményt ad. Művészeti gimnáziumba jártam, a rajzórákon rengeteget kínlódtam, türelmetlen voltam ahhoz, hogy valamin órákig dolgozzam. A fényképezőgéppel csak kattintani kellett egyet. Később rájöttem, hogy nyilván nem ilyen egyszerű használni ezt az eszközt. Tetszett, hogy vissza tudok adni különböző látványokat. Eleinte konstruált képekkel próbálkoztam, csendéletekkel, de azok mindig nagyon modorosak, szájbarágósak lettek. Közben észrevettem, hogyha a valóságban keresem a látványt, az sokkal őszintébb lesz. Így indultam el a dokumentarista irány felé.
Hogy állsz a traumafeldolgozással, ami a kezdetekben inspirációforrás volt számodra?
Mostanában kezdem úgy érezni, hogy a traumáim egy része már jól karban van tartva, kevésbé határoznak meg, viszont így alkotóként nehéz miből meríteni. Elhalkult bennem az a sok düh, dac, kisebbségi komplexus, ami sokáig előre vitt. Velük együtt az alkotói ambícióim is elhalkultak, úgyhogy most tanulom, hogyan lehet örömből dolgozni. Ennél fogva az utóbbi időkben az alkalmazott munkáim kaptak nagyobb hangsúlyt kaptak, ott nem kell annyira mélyre ásni magamban.
Végzős hallgatóként két díjat is nyertél a Magyar Sajtófotó Pályázaton a „Józsiék”című fotósorozatoddal, amelyben a kerecsendi cigánytelep életét mutattad be. Hogyan tudtad elnyerni a roma emberek bizalmát, hogy beengedjenek a házukba és lefotózd őket?
Nagyon hosszú ideig tartott, legalább egy évre volt szükségem ahhoz, hogy ne kelljen csöngetnem, csak úgy benyithassak az ajtójukon. Maga a fotózás kevesebb munkát igényelt, mint az emberi kapcsolatok kialakítása és fenntartása. A kezdetekkor ráadásul teljesen hiányzott a háttértudásom a roma kultúráról, a mélyszegénységről, a családi struktúrák vagy a nemi szerepek dinamikájáról. Tapasztalati úton tanultam meg, hogyan működnek ezek a közösségek. Később már könnyebb volt, mert volt mire építeni.
Az „Áraink forintban értendők” sorozatod, amivel 2021-ben szintén sajtófotó díjat nyertél vidéki kocsmákról szólt. A ’90-es évek esztétikája köszönt vissza a képeken, amikor te még kicsi gyerek lehettél. Mi volt vonzó neked ebben a témában?
’93-ban születtem, gyerek voltam, amikor ezek a kocsmák a virágkorukat élték. Alapvetően azért kezdtem el kocsmákkal foglalkozni, mert a mélyszegénység után valami kevésbé megterhelő témát kerestem. Képmutatónak éreztem, hogy budapesti diplomásként lemegyek vidékre fotózni a nyomorba és utána díjakat nyerek a képeimmel. Lelkileg és mentálisan is elfáradtam. Azt gondoltam, hogy a kocsma téma vidámabb lesz. Régen az internet és okostelefon előtti időkben az emberek a kocsmába mentek kapcsolódni, nem az alkoholizmus és a lerészegedés volt az első asszociációm a vidéki kocsmák hallatán. A valóság erre teljesen rácáfolt, amikor elkezdtem ezeket a kocsmákat feltérképezni, akkor realizáltam, hogy a kocsmakultúra teljesen elhalóban van, főképp az idősebb alkoholisták támasztják a kocsmapultot.
Fotó: Szabó Emma, Miki357
A Sivák Zsófiával készült teljes interjút a Remind Bookazine nyári lapszámában olvashatod el.
