A színek használata elsősorban kulturális tényező. A nyugati világban – ami alapvetően meghatározza a divatirányzatokat az egész világon – kialakult egyfajta kozmopolita jelrendszer. Ez a nyugati világ saját vizuális nyelve. Az, hogy a feketét, a fehéret, a letisztult árnyalatokat, a szürkét, a bézst, a barnát, a földszíneket részesítjük előnyben, összefügg azzal, hogyan szeretnénk magunkról egy képet mutatni. Modern, művelt, szellemi fölénnyel bíró, haladó gondolkodású, tudatos, profi ember benyomását szeretnénk kelteni. Egy olyan emberét, aki már „felette áll” a külsőségeknek.
A nyugati világ kozmopolita jelrendszere
Ez a szemlélet Amerikából indult, onnan terjedt el, és visszahatott az európai kontinensre is, miközben persze oda-vissza mozgásról van szó, hiszen sok európai márka kezdte el ezt a stílust tudatosan építeni. De ez a fajta letisztultság és puritán megközelítés mindenképpen egy amerikai attitűd. Olyan hozzáállás, ami kiemeli a teljesítményt, az eredményt, és azt mondja, a ruha, a dísz, a szín ne takarja el azt, amit te valójában tudsz.
Ez a felfogás azt is jelenti, hogy az ember már képes volt „leszakadni” az idézőjeles törzsi jelekről – az erős színekről, a harsány mintákról –, és a visszafogottságban, az egyszerűségben találja meg a státuszt és az önkifejezést.
A színtelenség, a monokróm megjelenés, a visszafogott színhasználat egyfajta haladó modernitást szimbolizál. Ha valaki ennyire letisztultan építi a ruhatárát, az egy üzenet is. Azt mutatja, hogy tudatos, összeszedett, elegáns. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lehet ott egy piros estélyi ruha vagy egy fukszia kosztüm. Inkább csak azt, hogy öltözékének színhasználata nem a mindennapi, elsődleges kommunikációjának része.
Európai márkák és a modern nő ideálja
Úgy érzem, hogy azok az európai márkák is, amelyek a professzionális, tudatos, „modern nő” közönségét célozzák – mint például a Burberry, a Max Mara, vagy az Armani – mind ezt a fajta visszafogottságot képviselik. Sok esetben még az Yves Saint Laurent vagy a Dolce & Gabbana bizonyos vonalai is ebbe az irányba mutatnak, különösen az üzletekben megjelenő kollekciók szintjén, nem feltétlenül a kifutón. Ők mind ugyanazt kommunikálják: a modern nő ideálja az, aki elegáns, erős, letisztult, aki nem a színekben, hanem a tartásában és a minőségben fejezi ki önmagát.
A magyar néplélek és a „ne hivalkodj” attitűd
Magyarország ebből a szempontból egy kicsit speciális terep. Nálunk nem feltétlenül a professzionalizmusból vagy a tudatos modernitásból fakad a színhasználat visszafogottsága, hanem inkább egy mélyebb, kulturális attitűdből. Itt a nők általában nem szeretnek élénk színeket hordani – vagy csak nagyon mértékkel. A férfiaknál pedig különösen erős ez a jelenség: egyszerűen nem lehet színes ruhadarabokat nekik eladni. Sárga vagy piros nadrágot értékesíteni a magyar férfiaknak nagyon nehéz, mert csak egy szűk réteg nyitott rá – nem éri meg készletet tartani belőle.
Itthon a “nem kitűnés”, a “ne hivalkodj” hozzáállása dominál. Van egy mélyen gyökerező néplélek-szintű meggyőződés arról, hogy a visszafogottság az erény, és ha valaki kilóg a sorból – akár öltözködésben, akár stílusban –, azt rögtön kritika, bírálat, visszahúzás éri.
Nálunk egyszerűen nem tudsz igazán színesen öltözni – még ha szeretnél is. És ez nem azért van, mert nálunk a visszafogott, letisztult színek valami mást jelentenének, mint máshol. Itt a színtelenség inkább a beolvadást, a környezethez való alkalmazkodást, a megfelelést szimbolizálja.
Nagyon ügyesen működik ez a rendszer: nem tudatosan akarja az ország visszafogni a színek jelenlétét, hanem egyszerűen a többség ízlése, szokása, attitűdje formálja az üzletek kínálatát. A boltok azt tükrözik vissza, amit az emberek keresnek – és mivel a többség nem mer, vagy nem akar színesen öltözni, így a választék is ennek megfelelően alakul.
Végső soron tehát az, hogy hogyan állunk a divathoz, milyen színeket viselünk, kulturális lenyomat. Az, amit a nyugati világ „letisztult esztétikának” hív, nálunk egyfajta konformizmust jelent.
A színek spirituális ereje
Mi a helyzet a világ más pontjain? Indiában például teljesen más a helyzet: ott a színek használata mélyen beágyazódik a kultúrába, és ráadásul spirituális jelentéssel is bír.
A színek nem csupán társadalmi különbségeket vagy státuszt fejeznek ki, hanem valami sokkal mélyebbet. És bár ennyire nem ismerem részleteiben, valószínűleg ugyanez igaz a második, s főleg a harmadik világbeli országokra is. Én ebből a szempontból nem örülök a nyugati kultúra uniformizáló terjedésének, mert hiszek abban, hogy a sokszínűség érték. Szeretem, ha minden nép, minden közeg megőrzi a saját nemzeti és spirituális identitását – azt, amiben felnőtt, amiben otthon van.
Az önazonosság bátorsága
Nem érzem ezt a nyugati „elszíntelenedést” sem jobbnak, sem rosszabbnak – de semmiképpen sem gondolom egy magasabb rendű, „felette álló” attitűdnek. Személy szerint csodálója vagyok a sokszínűségnek, a kulturális különbségekben rejlő gazdagságnak.
Tervezőként nekem is ki kell fejeznem egy irányt, egy esztétikai állásfoglalást, amit képviselek – és ebben következetesnek kell lenni. De emberileg nagyon támogatom, ha valaki mer önazonosan öltözködni, és bátran viseli azokat a színeket, amelyek valóban őt fejezik ki. Talán nem is az a kérdés, hogy hordunk-e színeket vagy sem. Hanem az, hogy felismerjük-e: minden választásunkkal üzenünk.
A monokróm eleganciával ugyanúgy, mint a vibráló árnyalatokkal. Aki pedig megtalálja azt a saját hangot – legyen az fekete, bézs vagy éppen narancs –, ami belülről igaz, az már nem a külvilágnak öltözik. Hanem önmagának.
És talán ebben rejlik a legnagyobb bátorság. Nem többnek vagy kevesebbnek látszani, hanem pontosan annyinak, amennyik vagyunk. A szín pedig – akárhány árnyalatban jelenik meg rajtunk – csak annyit mond: itt vagyok.
