A primadonna szerepén túl
Fischl Mónikát a közönség primadonnaként ismeri. A színpadon valóban az a fajta jelenlét jellemzi, amely mellett nehéz észrevétlenül elmenni. Elegancia, mozgáskultúra, színészi játék, énektudás és az a megfoghatatlan színpadi energia, amelyet nem lehet egyszerűen megtanulni.
Ő maga mégsem feltétlenül a „primadonna” címkére a legbüszkébb. Sokkal inkább arra, hogy amit elért, azt a saját erejéből érte el. És talán ez a különbség a szerep és az ember között: a színpadon lehet valaki nagybetűs primadonna, a hétköznapokban viszont ugyanúgy vágyhat arra, hogy önmaga lehessen.
Fischl Mónika pedig kifejezetten ragaszkodik ehhez a hétköznapi önmagához. Szereti a kertjét, a természetet, a négy macskáját és a kutyáit. Korán kel, reggelente kimegy a kertbe, figyeli, melyik növénye bújt elő, és örül annak, amit éppen lát. Azt mondja, fontos számára, hogy megőrizze magában a gyermeket. Azt a képességet, hogy az ember még felnőttként is tudjon rácsodálkozni a világra. Talán éppen ez az egyik titka annak, hogy valaki egy hosszú szakmai pályán is képes friss maradni.
Nem mindig azt kapjuk, amire eredetileg vágytunk
Fischl Mónika eredetileg operaénekesnő szeretett volna lenni. Gyerekkorában egyszerre járt a Balettintézetbe és a Magyar Rádió Gyermekkórusába, majd a zenei pálya mellett döntött. Az opera iránti vonzalma később sem múlt el, mégis az operett lett az otthona.
Ma már nem úgy tekint erre a műfajra, mint egy elhibázott irányváltásra. Sőt, azt mondja, idővel megszerette a műfajt, a társulatot, az utazásokat, a közös munkát, és rájött arra is, hogy az operettben sokkal több lehetőség van számára, mint amennyit korábban gondolt. Ennek ellenére ott maradt benne a régi vágy is. Ezért különösen fontos számára, hogy most szeptemberben a Győri Nemzeti Színházban Violetta szerepében, Verdi Traviatájában léphet színpadra. Olyan ez, mintha egy régi álom most, sok évvel később találna vissza hozzá.
A nemet mondás is lehet szakmai teljesítmény
Fischl Mónika pályáján számos olyan szerep és lehetőség volt, amely végül elment mellette. Volt, amit mások döntése miatt nem kapott meg, és volt olyan is, amiről ő maga mondott le. Ma már úgy látja, bizonyos helyzetekben határozottabban kellett volna kiállnia magáért, és sokszor az önmagával szembeni szigor megakadályozta meg abban, hogy elfoglalhassa azt a helyet, amit tehetsége révén megérdemelt volna.
Fischl Mónika mindebből megtanulta, hogy a határainkat nekünk kell kijelölnünk; és nemcsak azt, hogy mit szeretnénk, hanem azt is, hogy mit nem engedünk meg többé.
„Most már én döntök a saját sorsomról”
Az önállóság nem egyik napról a másikra születik meg. Fischl Mónika életében egy nagy változás – a házassága lezárása – után vált igazán fontossá, hogy megtanuljon saját döntéseket hozni, és azok mellett kiállni. Az énekesnő ma egyedül él, és azt mondja, kifejezetten jól érzi magát ebben az élethelyzetben. Nem akarja feladni azt a szabadságot, amelyet most megtapasztal. Azt, hogy ő dönti el, hogyan él, mit vesz fel, hogyan tölti a napját, hogyan bánik az állataival, és mit mond el a nyilvánosság előtt.
Ez pedig nagy változás ahhoz képest, amikor még azt érezte: valaki más döntése, egy rendező véleménye, egy szakmai közeg vagy éppen a körülmények határozzák meg, merre mehet tovább.
Van, amikor muszáj megszólalni
Az önazonosság nemcsak magánügy – vallja Fischl Mónika, aki az elmúlt időszakban szakmai kérdésekben is megszólalt, amikor úgy érezte, hogy a Budapesti Operettszínház helyzete mellett már nem tud csendben elmenni. A színházat második otthonának tekinti, a műfajt szereti, a jelenlegi igazgatót pedig tiszteli. Éppen ezért különösen fájdalmas számára látni, ha valami rossz irányba tart. A nyilvánosság előtti megszólalás mögött nem valamiféle bosszúvágy van, épp ellenkezőleg. Azt mondja, nem kívánja senkinek a bukását vagy az elszámoltatását, inkább azt szeretné, hogy mindenki élhesse a maga életét, és hagyja a másikat is élni. Csakhogy ehhez néha előbb ki kell mondani azt, ami már nem működik.
