Százévesek, és még mindig dolgoznak
Japánban él a legtöbb olyan ember, aki megélte, és akinek az életkora meg is haladta a százévet. Bár mindez örvendetes, de a mintegy 100 ezer érintett az életkorral járó problémák miatt nagy kihívások elé állítja Japánt, ahol ráadásul rekord alacsony a születési arány, így egyre több a nyugdíjas, és egyre kevesebb a munkaképes korú felnőtt.
Vannak azonban olyan japán százévesek, akiknek nem akadályt, hanem sokkal inkább egy újabb mérföldkövet jelentenek az éveik száma ahhoz, hogy az életükben és a munkájukban kiteljesedjenek.
Az alábbiakban bemutatunk öt olyan figyelemre méltó százévest, akik hosszú életüket nemcsak az egészséges táplálkozásnak, a kiváló Japán egészségügyi ellátásának, a testmozgásnak és gondoskodó családjuknak köszönhetik. Azt állítják, esetükben a hosszú élet titka a munkájukban is rejlik.
„Ha itt halok meg, a műhelyemben, boldog leszek” – Seiichi Ishii, 103 éves bicikliszerelő
Seiichi Ishii 12 éves volt, amikor az iskolából hazafelé sétálva megpillantotta az egyik tokiói kerékpárszerelő műhely kirakatában a „munkaerőt keresünk” feliratú táblát. A férfi elmondása szerint mindig is arra vágyott, hogy ő is bele bújhasson abba a hosszú, sötétkék overálba, amit a kerékpárszerelők viseltek. Az ominózus eset óta eltelt több mint 90 év, és Ishii még mindig bicikliket javít a saját műhelyében. Bár az overál szára ma már túl hosszúra nyúlt zsugorodó testén, minden este izgatottan várja akövetkező munkanapot.
„Ha itt halok meg, a műhelyemben, boldog leszek. Dolgozó ember vagyok, és ez nem változik az életkorral!” – mondta.
A 103 éves Ishii imád csavarokkal dolgozni, gumiabroncsokat szerelni, és azon gondolkodni, hogyan kell bármit is összerakni annak ellenére, hogy a kezei remegnek és a látása is homályosabb.
„Sok hullámvölgyet megjártam már, most egy hullámhegy tetején vagyok” – Fuku Amakawa, 102 éves séf
Fuku Amakawa heti öt-hat napon a fiával és a lányával ebédel családja ramen éttermében.
„El sem hiszem, hogy sikerült ilyen sokáig dolgoznom, és mindezt úgy, hogy soha nem unatkoztam” – mondja, miközben fertőtleníti a tálalótálcákat.
A 102 éves Amakawa asszony férjével közösen, 60 évvel ezelőtt nyitotta meg az éttermet, ahol a mai napig aktívan dolgozik.
„Csodálatos érzés, hogy még mindig tudok dolgozni, már csak azért is, mert ez fizikailag és érzelmileg is javít az életminőségemen” – mondja, és azt is elárulja, világéletében attól félt, hogy mozgásszervi betegség miatt járásképtelen lesz, de a munka segített neki fittnek maradni.
„Arról álmodtam, hogy színész leszek, mégis a gazdálkodás tartott életben” – Masafumi Matsuo, 101 éves gazdálkodó
„Azért dolgozom, hogy egészséges maradjak” – mondja a 101 éves Matsuo, aki gazdálkodóként évszaknak megfelelően padlizsánt, uborkát és babot is termeszt a rizs mellett.
Felesége négy éve meghalt, ami teljesen lesújtotta. Azóta minden reggel a korlátba kapaszkodva felmegy a lépcsőn a ház emeletére, hogy frissen főtt rizst vigyen a feleségének épített buddhista szentélybe.
Matsuo, aki túlélte a nyelőcsőrákot, és 99 évesen egy Covid-fertőzést is, a hétvégéit azzal tölti, hogy egyéves dédunokájával játszik. Minden nap, miután végzett a gazdálkodással, bemegy pihenni a kotatsujához, ami nem más, mint egy nehéz takaróval vagy paplannal borított asztal, ahol a melegbe burkolózva pihen.
„Szeretem, ha az emberek szépnek érzik magukat” – Tomoko Horino, 102 éves szépségtanácsadó
Tomoko Horino mindig is úgy érezte, többre hivatott annál, minthogy otthon maradjon, és annak szentelje az életét, hogy felneveli három gyermekét. A reményt, hogy egyszer azt teheti, amiben igazán örömét leli, soha nem adta fel. Már csaknem 40 éves volt, amikor egy véletlen folytán belevágott annak a kozmetikai márkának az értékesítésébe, melyet ő már évekkel korábban megszeretett. Tomokót mindig örömmel töltötte el, amikor javaslatára egy-egy új árnyalatú rúzs vagy alapozó kipróbálását követően a nők arca felragyogott. Mint elmondta, munkája során saját tapasztalata motiválta:
„Amikor először sminkeltem ki magamat, annyira csinosnak éreztem magam, hogy azt szerettem volna, minél többen mások is így érezzenek.”
A férje, aki szégyellte, hogy nem tudja egyedül eltartani a családját, és ezért a feleségének is dolgoznia kell, nem örült annak, hogy Tomoko a szenvedélyének hódol, ezért azt kért tőle, hogy olyan ajtókon kopogtasson, ahol nem ismerik fel. Az asszony eleget tett a kérésnek, és naponta több mint egy órát utazott azért, hogy eladja a termékeket, melyekkel hamarosan többet keresett, mint a férje.
Tomoko immár özvegy és 102 éves, de még mindig dolgozik, igaz, ma már telefonon keresztül értékesíti a kozmetikumokat, és csak alkalmanként látogatja meg a vásárlóit. Munka iránti szenvedélyét azzal indokolja, hogy az segít neki elűzni a magányt. Bár a legtöbb ügyfelét jócskán túlélte, soha nem gondolt arra, hogy feladja a munkáját, és végleg nyugdíjba vonuljon.
„Szeretem, ha a vásárlóim szépnek érzik magukat. Számomra az okozza a legnagyobb örömet, amikor azt látom, hogy a szép bőr vagy smink láttán megnő a vendégeim önbizalma” – tette hozzá Tomoko.
„Azért élek, hogy elmeséljem a történeteimet” – Tomeyo Ono, 101 éves mesélő
Amikor Tomeyo Ono lehuppan egy párnára, hogy elkezdje az előadását, mindenki elcsendesedik. Miközben az apró testű, törékeny asszony tökéletes artikulációval népmesét mond, a közönség síri csendben hallgatja, majd a mese végén a termet hatalmas taps tölti meg.
Ono egy 50 történetből álló repertoárral rendelkezik, hivatását pedig akkor választotta, amikor betöltötte a 70. életévét. Hogy miért éppen ekkor? Elmondása szerint azért, mert amikor ő fiatal volt, a lányok gondolni sem mertek arra, hogy álmaik legyenek, amelyeket megvalósíthatnak.
„Azért élek, hogy elmeséljem a történeteimet” – mondja az asszony, aki a 2011-es cunami túlélőinek tapasztalatait is beépíti a mesékbe.
A mesemondó legnagyobb félelme, hogy egyszer csak elfelejti a népmeséket, vagy a cunami kapcsán őrzött történeteket. Azért, hogy megőrizze emlékeit, minden nap naplót ír, és eltökélt szándéka, hogy élete végéig mesélni fog.
Fotó: pexels.com; freepik.com
