A Pipás sajtóvetítése után, a Cirkó-Gejzír Filmszínházban Török-Illyés Orsolyával a szerepei mellett megújulásról, tervekről és arról is beszélgettünk, miért érezte felszabadítónak, amikor végre nem a szépség volt az elsődleges szempont a munkájában.
Engedd meg, hogy gratuláljak: remek Pipás Pista vagy a filmben! A vetítés utáni pódiumbeszélgetésben elhangzott, hogy eredetileg nem is erre a szerepre választott ki a rendező, Goldberg Emília. Nehéz elképzelni, hogy más karakter bőrébe bújva lássunk ebben a történetben.
Pedig engem is meglepett ez az oldalam. A pályám során – kimondva-kimondatlanul –, valahogy mindig elvárás volt, hogy jól nézzek ki a vásznon. A Pipásban viszont épp az ellenkezője történt: végre nem azért tettek a szemem alá sminket, hogy szebb legyek. Régebben egyébként nemet mondtam volna olyan meztelenségre, amelyben a nő tárgyiasítása jelenik meg – ráadásul a kamera optikája még közelebb hozza ezt, mint a színpad –, mostanra azonban jobban elfogadtam a testemet, és meg merem mutatni olyan kontextusban is, ahol ennek valódi dramaturgiai szerepe van. Ha innen nézem a karrieremet, új iránynak is tekinthető a Pipás-béli alakításom.
Marosvásárhelyen születtél, színészszülők gyermekeként. Mennyire volt eleve elrendeltetett számodra a színészi hivatás?
Nem éreztem nyomást. A bátyám ugyanezzel az erővel jogász. Már óvodában úgy alakult, hogy szerepelnem kellett, pedig eléggé szorongó voltam. Emlékszem, amikor első osztályosként az évnyitón ki kellett állnom vagy ötszáz ember elé elmondani egy verset, mennyire izgultam. Bennem volt azonban a vágy, hogy kitűnjek valahogy, ami a korabeli romániai iskolában nem volt könnyű, mert egyenruhában kellett járnunk. Csak egyetlen ruhadarabunk nem volt egyforma: a harisnyánk. Rikító színű harisnyával a lábamon különböztettem meg magam a többiektől.
Hajdu Szabolcs filmrendezőnek nemcsak a múzsája voltál sokáig, de a magánéletben is egy párt alkottatok. Miatta kerültél Budapestre?
Sepsiszentgyörgyön dolgoztam színészként, de nem sokkal azután Budapestre költöztem, ahogy Szabolccsal megismerkedtem, mert a közös munkához és az együttéléshez szinte áthidalhatatlan volt a 750 kilométeres távolság. A tanulmányaim és a színészi munkáim miatt eleve le voltam terhelve, közben pedig a magánéletem is izgalmasan alakult. Nehéz időszak volt ez, mert megviselt, hogy minden erdélyi kapcsolatom megszakadt. A mogyoródi házunk kertje segített beilleszkedni: a napi kertészkedésben éreztem azt, hogy szükség van rám. Aztán pedig, amikor megszülettek a gyerekeim, már nem voltak üres járatok.
Annak idején megrázott a Bibliothèque Pascale, főként a merészsége és a szokatlan képi világa miatt. A hazai művészfilmek új generációját láttam meg benne.
Számomra jelentős időszak volt az a forgatás: a lányom már ott volt velem, az utolsó jeleneteket pedig már a fiammal terhesen vettük fel. Ráadásul, a szülőföldemen, Marosvásárhelyen is forgattunk, ami szintén sokat jelent nekem. Ott tapasztaltam meg először – pedig már előtte is játszottam főszerepeket –, hogy milyen főhősként egy egészen más ívét vinni a filmnek, mint amin a többiek mennek. Ilyenkor egyfajta rezonőrnek is kell lenned, aki átszűri magán a cselekményt és a szereplők belső feszültségeit. Akkor ébredtem rá a filmes főszerep titkára, arra, hogy nem kell rájátszani a film mondanivalójára, hagyni kell azt magától kibontakozni, és sokszor elég csak létezni az adott helyzetben.
Szinte egyszerre mutatták be a két legújabb filmedet, a Mambo Maternicát és a Pipást. A forgatások is közel estek egymáshoz? Találtál közös pontot az egyébként nagyon különböző karakterekben?
Másfél év volt a két forgatás között. A Pipást 2023-ban vettük fel, a Mambo Maternica pedig utána készült; 2023 végén, 2024 elején. Ami közös Adélban és Pistában, az a magányosság, a kívülállóság érzése, és az, hogy mindketten erős személyiségek.
Mi az, ami igazán megfogott ezekben a történetekben?
A Mambo Maternica egyebek közt az abortusz kérdését is érinti, ami a mai napig tabu. Fontosnak tartom, hogy beszéljünk róla, annak pedig örülök, hogy a karakteremen keresztül én is hozzá tudok tenni ehhez a párbeszédhez. A Pipás esetében az volt érdekes, hogy egy valós történetet mesélünk el, miközben igyekszünk elkerülni, hogy az didaktikus legyen.
A Mambo Maternicában az anyaság dilemmája áll a középpontban. Kétgyermekes anyaként mennyire azonosultál Adél helyzetével?
Sokat segített a saját tapasztalatom, hogy jól tudom, mennyire függenek az anyasággal kapcsolatos döntések attól, hogy egy nő éppen hol tart az életében. Amikor terhes lettem, utólag visszagondolva rájövök, hogy abban a döntésben, hogy a férjemmel gyereket vállalunk, tulajdonképpen semmi megfontoltság nem volt (nevet). A filmben viszont a szereplők nálam sokkal racionálisabban gondolkodnak erről.
A Pipás forgatásán egészen más jellegű tapasztalatok segítettek.
Igen, például a börtöntapasztalataim. Egyszer pár napot valóban bent voltam egy szabálysértés miatt, de ez saját döntés volt. Van egy jelenet a filmben, ahol Pista a Biblia egyik lapjából sodor cigarettát – ezt én kértem, hogy vegyük bele. Anno észrevettem, hogy rabtársaim gyakran járnak könyvtárba, csak később jöttem rá, hogy azért kölcsönözték ki a Bibliát, mert a vékony papír ideális cigisodráshoz.
A forgatás jelentős része a Gyorskocsi utcai börtönben zajlott. Nem nyomasztott ez a környezet?
Az már nem volt nekem idegen (nevet). Inkább a tempó volt brutális. Feszített munkamenetben dolgoztunk, sokszor nagyon fáradtan. Egyszer be is aludtam a forgatáson, és mire felébredtem, kiderült, hogy a jelenetemet már felvették. Mondtam is viccesen a rendezőnek, hogy egyszerűbb lenne, ha haza sem mennék, hanem ott aludnék.
A film elején tarra vágott hajjal játszol. Okozott ez az átváltozás nehézséget neked?
Engem kevésbé zavart, hogy szinte kopasz lettem, az inkább a lányomat viselte meg. Később viszont már ő is menőnek látott így. Egyébként nem ez volt az első ilyen élményem: a Bibliothèque Pascalban is le volt nyírva alul a hajam, középtájra fonások kerültek.
Majd, amikor befejeztük a filmet, a kopaszság mellett döntöttem. Terhes voltam akkoriban, és nem volt egyszerű így megélni a nőiességemet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy most könnyen elfogadtam a tar fejemet, de a forgatás közben ez egyáltalán nem zavart.
Mi volt a legnagyobb kihívás a filmben?
Az a jelenet, amiben húsz meztelen férfival együtt zuhanyozom a börtönben – az azért extrém helyzet volt!
Mit adott neked Pipás Pista, képletesen szólva?
Kihúzott a letargiából. A Covid utáni időszakban független színészként bizonytalan volt minden körülöttem, szakmailag a mélyponton éreztem magamat. Hálás vagyok a sorsnak és Emíliának, hogy a Pipás szerepe közelebb hozott egy olyan oldalamhoz, amelyről nem is tudtam, hogy létezik. Ehhez persze kellett Stork Natasa is, aki fantasztikus partner a filmben.
Ne feledkezzünk meg a színházról sem, annak független területén szintén jelentős a jelenléted.
Több darabban is játszom: a Karsai Dániel életéről szóló, az Egy tökéletes napban, és a Már nem álmodok velük címűben is, amely lányanyák visszaemlékezéseiből készült dokumentumdráma. Ott van még a Petra von Kant keserű könnyei is, és készül egy előadás, amely egy német származású dadaista-punk költő-performer, Elsa von Freytag Loringhoven életművéből inspirálódik. Most viszont egy kicsit arra is vágyom, hogy komolyabban magamba nézzek: hogy ne csak sodródjak a lehetőségekkel, hanem tudatosan döntsek arról, mit szeretnék igazán csinálni.
Hol képzeled el magadat, ha egyszer visszavonulsz?
Egy kertben, ahol mindenfélét termesztek, nevelek. Erdélyben nőttem fel, és rájöttem, hogy az a földközeliség, amit ott megtapasztaltam, létszükséglet. Közelebb kell kerülnöm a természethez, bár az alkotás biztosan mindig az életem része marad.
Megvolt már ehhez az első lépésed?
Már neveltem magról leandereket, és ez egész jó kezdet (nevet).
Fotók: Aradi Nóra, Kleb Attila, Mambo Maternica, Pipás
