A szeretet hamis arca
Ahhoz, hogy egy gyerek ne váljon érzelmileg érett felnőtté, két dolog bőven elég: érzelmileg függő helyzetben tartani, és elvenni tőle a felelősségvállalás lehetőségét.
Amikor az egyik vagy mindkét szülő érzelmileg elérhetetlen, a szeretet nem lesz stabil. Nem akkor érkezik, és nem úgy, ahogyan arra szükség lenne. A jelenléte feltételekhez kötött, kiszámíthatatlan, és sokszor kevés. A gyerek ebből azt tanulja meg, hogy a szeretetért tenni kell, ki kell érdemelni, és közben egyre inkább attól az embertől kezd érzelmileg függeni, akitől a szeretetet várja. Bizonyítani akarja, hogy szerethető és értékes.
A másik véglet, amikor a gyereket „túlszeretik”, és minden cselekedetét – legyen az helyes vagy helytelen – túlzó módon dicsérik. A két működés elsőre nagyon különbözőnek tűnik, de van bennük egy közös pont: a szeretet nem kiszámítható, nem stabil, nem valós. Mindkettő eltávolít attól az élménytől, hogy a szeretet egyszerűen csak van. Így alakul ki az érzelmi függés.
Amikor ez a gyerek később felnőttként olyan helyzetbe kerül, ahol hibázik vagy felelősséget kellene vállalnia, könnyen visszacsúszik ebbe a „gyermeki” állapotba, különösen akkor, ha az az ember, akitől érzelmileg függ, megvédi vagy „kimenti” őt. Ilyenkor a helyzet súlya kisebbnek tűnik, nem kell igazán szembesülni, és ha nincs valódi szembesülés, nincs valódi tanulás sem. Így marad fenn a gyermeki működés egy felnőtt testben.
A szülő sokszor ezzel biztosítja a közelséget. Nem tudatosan, nem szándékosan, mégis következetesen. A gyerek az elismerésért, a védelemért és a visszaigazolásért is hozzá tér vissza, és gyakran az is megtörténik, hogy részben a társ szerepét kezdi betölteni a szülő életében. Ami pedig igazán becsapós egy ilyen működésben, hogy ez kívülről és belülről is könnyen tűnhet gondoskodásnak.
Kapcsolatban maradni függés nélkül, egyenrangúan
Amikor egy szülő nem engedi igazán felnőni a gyerekét, az ritkán a gyerekről szól. Sokkal inkább arról, ami a szülőben zajlik. Arról, hogy mit jelent számára az elengedés, mit jelent az, ha a gyereke már nem függ tőle, ha már nincs rá szükség ugyanúgy. Ez pedig egy igazán mély félelmet idéz elő. Azt, hogy egyedül marad. Hogy elveszíti a szerepét. Hogy nem lesz fontos többé. És hogy már nem ő irányít.
Ilyenkor az elengedés nemcsak a gyerekről szól, hanem egy belső hiányról is. Arról, amit a szülő nem kapott meg gyerekként vagy a párkapcsolatában, és amit a gyereke állandó jelenlétével próbál kitölteni. Ezért jelenik meg a túlvédelem, a megmentés és a kontroll. Nem azért, mert ártani akar, hanem mert fél, és mert nem tanulta meg, hogyan lehet kapcsolatban maradni függés nélkül, egyenrangúan.
Én a két öcsém életében sokáig anya szerepet töltöttem be, így ezt a működést belülről is ismerem. Amikor kihúztam őket egy-egy helyzetből, vagy megoldottam valamit helyettük, azt hittem, segítek. Később értettem meg, hogy ezzel valójában azt tanítom nekik, hogy nem képesek rá egyedül. És azt is sokszor kimondtam: „nekem csak ti vagytok”. Ami nem róluk szólt igazán, hanem az én egyedülléttől való félelmemről.
A család adja az alapokat
Amikor elvesszük valakitől a felelősségvállalás lehetőségét, az énerejét is elvesszük tőle. Azt üzenjük neki: „Ezt te nem bírod el”, „Erre te nem vagy képes”, „Ehhez te kevés vagy.” Márpedig amíg nem szembesülünk a hibáinkkal és a döntéseink következményeivel, addig fejlődni sem tudunk igazán. Miből tanulnánk, ha minden el van takarítva körülöttünk?
A család adja az alapokat, ott tanuljuk meg, hogyan működik a világ. De van egy pont, amikor ráeszmélünk arra, hogy valójában még nem nőttünk fel, és onnantól kezdve már nem az a kérdés, hogy mi történt velünk, hanem az, hogy mit kezdünk vele. Onnantól kezdve a felelősség a miénk, és ezzel együtt a lehetőség is, hogy végre felnőjünk és megtapasztaljuk azt a rengeteg csodás lehetőséget, ami a „nagyok világában” rejlik.
Fotó: Getty Images
