A Lázárban egy olyan múltról írsz, amelyet te magad nem éltél át. Mikor válik egy családi történet a saját történeteddé is?
Nagyon hamar rájöttem, hogy amint írni kezdek erről a történetről, valamilyen módon már a sajátommá is válik. A valóságról nagyon nehéz úgy írni, hogy egyszerűen csak azt adjuk vissza, ami valóban megtörtént. Abban a pillanatban, hogy szavakba öntünk valamit, már a saját nézőpontunkon keresztül meséljük el. Nemcsak azt írjuk le, ami történt, hanem azt is, ahogyan mi magunk látjuk, értelmezzük és újraalkotjuk. Így tulajdonképpen már az írás kezdetétől a saját történetem is lett. Persze változtattam bizonyos dolgokon, és a szereplők sem valós személyek. Azt hiszem, ez az átalakulás nagyon gyorsan, sokszor szinte észrevétlenül történik meg.
Van olyan családi történet, amelyre ma másképp tekintesz, mint gyerekként?
Azt hiszem, gyerekként még nem értettem, mennyire traumatikus volt mindaz, amin a családom keresztülment. Nekünk, gyerekeknek ezeket a történeteket inkább kalandként mesélték el, valami izgalmas dologként. Akkor még nem igazán érzékeltem, mennyi fájdalom és nehézség volt mögöttük. Igazán csak az írás során értettem meg mindezt – már amennyire egyáltalán meg lehet érteni.
A regényben erősen jelen van az érzelmek kimondatlansága. Említetted, hogy ezt a távolságtartást a családodban is megfigyelted, és te már szeretnéd meghaladni. Hogyan lehet egy örökölt családi mintát felismerni, majd tudatosan megváltoztatni?
Azt azért hozzá kell tennem, hogy a közvetlen családomban – a nővéremnél és a szüleimnél – ez már jóval kevésbé van jelen. Ha viszont a korábbi generációkra gondolok, náluk nagyon is érzékelhető ez a fajta érzelmi távolságtartás.
Szerintem felismerni ezeket a mintákat egy dolog, változtatni rajtuk viszont sokkal nehezebb. A regény szereplői is érzik, hogy nehezen mutatják ki a szeretetüket, és nem tudnak beszélni az érzéseikről, mégsem tudják, hogyan léphetnének ki ebből. Ehhez sokszor önmagunkat is le kell győznünk, hiszen amikor megnyílunk valaki előtt, sebezhetővé válunk. De azt hiszem, minél többször megtesszük, annál könnyebb lesz. Ha egyszer már sikerült megtenni ezt a lépést, másodszorra talán kevésbé nehéz. Ehhez persze idő kell. Ma már sokkal nagyobb megértéssel fordulunk ezekhez a kérdésekhez. Abban a korban, amelyről írok, az érzelmi távolságtartás egyáltalán nem számított szokatlannak, egyszerűen része volt annak, ahogyan az emberek egymáshoz viszonyultak. Ez azóta nagyon sokat változott.
Egy olyan generációhoz tartozol, amely egészen másképp gondolkodik az identitásról, mint a regényedben megjelenő generációk. Mit tanultál a szereplőidtől, és van valami, amit ma másképp csinálnál, mint ők?
Remélem, nagyon sok mindent másképp csinálnék, mint ők. A szereplők számára az identitás még szorosan összefonódik az arisztokráciával: azzal, hogy milyen családból származnak, milyen helyet foglalnak el a társadalomban, és mi az, amit birtokolnak. Én már egészen más világban nőttem fel. A felolvasásokon mindig megkérdezik tőlem, érzek-e nosztalgiát ez iránt az életforma iránt, vagy kívántam-e valaha azt, bárcsak egy kastélyban nőttem volna fel. Egyáltalán nem. Örülök annak, hogy az identitásom már nem ezekhez a dolgokhoz kötődik, mert így sokkal szabadabb lehetek – még akkor is, ha közben a család nagyon sok mindent elveszített.
Tizenhat évesen kezdted írni a Lázárt, és hat éven keresztül dolgoztál rajta. Ezalatt te magad is felnőttél. Milyen volt úgy írni egy könyvet, hogy közben te magad is ennyit változtál?
Azt hiszem, bizonyos szempontból a könyvön is érződik, hogy az írása alatt én magam is felnőttem. Több szereplő történetében is meghatározó a fiatalság és a felnőtté válás. Pista például először lesz szerelmes, és másokat is végigkísérünk ezen az úton. Biztos vagyok benne, hogy mindebbe az én akkori tapasztalataim is bekerültek. Közben jó érzés volt, hogy a könyv végigkísért ezeken az éveken. Ez az az életkor, amikor rengeteg minden átalakul körülöttünk és bennünk is, a Lázár viszont mindvégig jelen volt az életemben – még akkor is, ha közben maga a regény is folyamatosan változott. Nem úgy kell elképzelni, hogy hat éven keresztül ugyanazon a változaton dolgoztam. Sokféle próbálkozás volt, és az első verziók egészen mások voltak, mint a későbbiek. Érdekes most visszanézni rájuk, és a változatokon keresztül tulajdonképpen a saját fejlődésemet is végig tudom követni.
Voltak olyan szereplők, akik sokat változtak ez alatt a hat év alatt?
Nem feltétlenül maguk a szereplők változtak meg, inkább az alakult folyamatosan, hogy kik kapnak helyet a történetben. Voltak, akik idővel eltűntek belőle, mások pedig később kerültek bele. Az egyik legelső elképzelésem például az volt, hogy valóban a Biedermann családról, vagyis a saját őseimről írjak. Ezt végül el kellett vetnem, mert egyszerűen nem működött. A történet alapja tehát nagyjából ugyanaz maradt, de az írás során sokat változott, hogy milyen szereplőkön keresztül mesélem el.
Van kedvenced közülük?
Imre. Mindig is ő állt hozzám a legközelebb. Talán azért is, mert kívülálló: mindig egy kicsit a történet peremén marad, mégis túlél mindenki mást.
A kötet nagyon hosszú időszakot ölel fel, a könyv mégsem különösebben hosszú. Hogyan döntötted el, mely történelmi események kapjanak nagyobb teret, és melyek jelenjenek meg csak röviden?
Már a kezdetektől tudtam, hogy hosszú időszakot szeretnék felölelni: a történetnek a század elején kell kezdődnie, és az emigrálással véget érnie. Írás közben aztán fokozatosan alakult ki, hogy nagyobb időbeli ugrásokkal haladok, és bizonyos történelmi eseményeket csak röviden érintek. A második világháború például meglepően kevés teret kap a regényben.
Egy ponton rájöttem, hogy választanom kell: vagy megtartom ezt a tömörséget, vagy sokkal részletesebben foglalkozom az egyes történelmi eseményekkel. Utóbbi esetben viszont a könyv kétszer, akár háromszor ilyen hosszú lett volna, ezt pedig nem akartam. Számomra végig a család története állt a középpontban. Időbe telt megtalálnom azt a formát, amelyben úgy tudom megmutatni ezt a hosszú időszakot, hogy közben a fókusz mindvégig rajtuk marad.
A regényben két Sztálinról szóló jelenet is szerepel. Miért volt fontos számodra, hogy ezek bekerüljenek a történetbe?
Ezt a kérdést gyakran megkapom. Sztálin halála már a kutatás során nagyon megragadott. Van benne valami abszurd, szinte komikus, és úgy éreztem, ez jól illik a regény világához. Számomra éppen azt mutatja meg, ami a történelemben igazán érdekel: nem önmagukban a nagy történelmi fordulatok, hanem az, ahogyan emberek millióinak életére hatnak. Sztálin halálának óriási következményei voltak, miközben maga a halál nagyon is hétköznapi volt. Ezt az ellentmondást lenyűgözőnek találtam: azt, hogy egy ember halála ekkora hatással lehet milliók életére. Közelről akartam megmutatni ezt a pillanatot, és azt, hogy a hatalmas történelmi figura mögött végső soron itt is csak egy ember hal meg.
Többször mondtad, hogy íróként nagyon fontos számodra a megfigyelés. Mit figyelsz meg az embereken a hétköznapokban? Vannak olyan apró gesztusok vagy részletek, amelyekből később történet születhet?
Igen, mindenképpen. Nagyon szeretem ezt, mert amikor írok, sokkal figyelmesebbé válok.
Intenzívebben érzékelem a világot magam körül, hiszen tulajdonképpen bármiből születhet egy történet. Ezért is olyan nehéz válaszolnom arra, amikor megkérdezik, honnan jön az inspiráció. Sokszor én magam sem tudom. Elég lehet egy mozdulat vagy egy arckifejezés, ami elindít egy egész gondolatsort, és végül akár egy történet is születhet belőle. Igyekszem mindig nyitott szemmel járni, és figyelni arra, ami körülöttem történik.
A Lázárt ma már számos országban olvassák. Mi lepett meg a legjobban az olvasói reakciókban? Meséltek neked személyes családi történeteket?
Igen, nagyon sokan. Talán ez az egyik legmeglepőbb az egészben. A világ legkülönbözőbb pontjairól jöttek oda hozzám olvasók, és mesélték, mennyi hasonlóságot fedeztek fel a Lázár és a saját családjuk története között – sokszor úgy, hogy semmilyen kapcsolatuk nincs Magyarországgal. Máig meglep, hogy a könyvet ennyire sokfelé olvassák. Különleges belegondolni, hogy például Indiában vagy Új-Zélandon valaki egy múlt századi magyar család történetét olvassa, és közben mégis talál benne valamit, ami számára is ismerős.
Szerinted minek köszönhető a könyv nagy sikere?
Ez mindig nehéz kérdés. Biztosan szerepet játszik benne maga a történet, és az is, hogy valós történelmi események adják a hátterét. Ráadásul családregény, így sok olvasó találhat benne olyan helyzeteket és kapcsolatokat, amelyekben önmagára vagy a saját családjára ismer. De sok olyan tényező is közrejátszik a sikerben, amelyre egyáltalán nincs ráhatásom, és nem is feltétlenül magához a könyvhöz kapcsolódik. Valószínűleg az is felkelti az emberek érdeklődését, hogy ilyen fiatalon írtam. Egy ponton pedig az egész elkezd önálló életet élni, és onnantól már nagyon nehéz megmagyarázni, miért jut el ennyi emberhez.
Mit lehet tudni az új regényedről?
Tulajdonképpen soha nem beszélek róla. Annyit elárulhatok, hogy a jelenben játszódik. Miután befejeztem a Lázárt, még egy év telt el a németországi megjelenésig, a fordítások pedig csak később készültek el. Én ezalatt már elkezdtem dolgozni az új regényen. Ennek azért örülök, mert így a következő könyv nem a Lázár sikerére adott reakcióként született, a története már korábban is foglalkoztatott. Mire tehát a Lázár megjelent, én már javában benne voltam egy új regény írásában. Ez sokat segített nekem, mert volt valami új, amire figyelhettem, és továbbra is írhattam. Miközben egyre többet kellett beszélnem az elkészült könyvről, engem egy másik történet foglalkoztatott.
Könnyebb vagy nehezebb a jelenről, a saját korodról és a saját generációdról írni?
Nehezebbnek találom. A múltról írni persze sok munkával jár, hiszen nem lehet egyszerűen kimenni az utcára, és megnézni, milyen volt akkor a világ, ezért rengeteget kell kutatni. Ugyanakkor a múltnak megvan az az előnye, hogy már lezárult.
A jelenről írni sokkal bizonytalanabb, hiszen nem tudjuk, mi lesz egy vagy tíz év múlva, és azt sem, hogy abból, ami ma történik, mi bizonyul majd igazán fontosnak. Ha száz év távlatából tekintünk vissza, már látjuk, mely események bizonyultak meghatározónak, és melyeknek kell helyet kapniuk egy történetben. A jelenhez viszont még nincs meg ez a távolság, hiszen mi magunk is benne élünk.
Éppen ezért sokkal nehezebb eldönteni, mit érdemes kiemelni és közelebbről megfigyelni, majd történetté formálni.
Milyen érzés számodra Budapesten beszélni a Lázárról?
Nagyon jó érzés, és persze különleges is, hogy most ezzel a könyvvel lehetek itt. Jól ismerem Budapestet, de egészen más úgy visszatérni, hogy ezúttal a Lázárral érkeztem, és a könyvről beszélgethetek az itteni olvasókkal. A magyar közönséggel való találkozás nekem különösen sokat jelent, egészen más, mint bárhol máshol. Azt hiszem, emiatt most egy kicsit jobban is izgulok. Egyébként egyáltalán nem szoktam lámpalázas lenni, de most talán egy kicsit mégis.
A Lázár magyarul a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg.
Fotó: Dancsecs Ferenc
