Folyamatosan jelen van, alig jelent meg Laikus tájékozódás címet viselő, képzőművészeti témájú könyve, Ház, háború, halott címmel máris újjal jelentkezik. Mindebből kitalálható, hogy beszélgetőtársunk: Kukorelly Endre.
Hogyan lesz az emberből szépíró? Annak születik vagy tudatosan „hajt rá”? Veled ez hogy történt?
Mondanám, hogy a miliőnek, a neveltetésnek nincs sok köze ehhez, akik humán, irodalmi környezetben nőttek fel, sem feltétlen foglalkoznak irodalommal. Unokaöcsém például szuper intelligens és tudatos fiú, egyetlen unokabátyja és mostohaapja is író, mégsem lett irodalmár. Misztikusan hangzik, de mintha a születés előtt minden eldőlne. Tévénk nem volt, gyerekkoromban állandóan olvastam – persze nem „irodalmat” –, ám amikor véletlenül Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése került sorra, annyira meglepett, olyan hatással volt, hogy mindent megváltoztatott bennem. Egyszer csak letettem magam mellé a könyvet, és elhatároztam, ezzel akarok foglalkozni. Hogy mi az az ez – írás, irodalom –, nyilván nem tudtam.
Olyan kultikusnak számító folyóiratoknál dolgoztál, mint a Jelenlét, a Nemes Nagy Ágnes-féle Újhold-Évkönyv, a korai Magyar Narancs vagy a Lettre Internationale. Melyik műhely alakította legjobban a látásmódodat?
Történelem szakosként kemény irodalomelvonókúrán voltam vagy öt évig, úgy éreztem, nekem ez nem fog menni, gondoltam, történész leszek – egy megvilágosodásszerű pillanatban döntöttem arról, hogy akár kell valakinek, amit írok, akár nem, ezt fogom csinálni. Aztán szerencsésen alakult minden, ezek a szerkesztőségek pedig sokat segítettek abban, hogy beilleszkedjem az irodalom közegébe.
Egy szép napon, 1986-ban, legnagyobb meglepetésemre felhívott Nemes Nagy Ágnes, és felkért, legyek munkatársa az Újhold Évkönyv-sorozatnak.
Mellbevágó, ahogy egy agyoncigarettázott, határozott női hang belerecseg a telefonba: Nemes Nagy Ágnes vagyok. Majdnem leültem a földre. Az eredeti Újhold 1946 és 49 között jelent meg, a kommunisták betiltották, ezt újítottuk fel – nyilván Aczél engedélyével. Ágnes és volt férje, Lengyel Balázs mondták, ők nem ismerik a fiatalokat, erre kellettem én. Hetente jártunk Ágnes lakására, volt tejszínhabos málna és irodalmi kiképzés, remélem, a Jóisten rögzítette a magnójával.
Írói stílusod összetéveszthetetlen: letisztult, őszinte és időnként – vagy többnyire – szívbe markoló –, mondom én. Te hogyan jellemeznéd az írásaidat?
Harminc éve tartok kreatív írás kurzusokat, folyamatosan sulykolom, akkor esélyes a zsigeri hatás, hogy a szöveg áttörjön, ha elég mélyről indul. Egy tehetséges roma gyerekeket felhozó táborban beszéltem erről egyszer, és a lélek szót érzelgősnek gondolva a hasam és mellkasom közé mutattam, na, innen valahonnan, mire beszólt egy fiú, hogy máj! Az a máj! Legjobb a „májra” engedni a szöveget: ha átmegy, átmosódik a beszélő testi-lelki-szellemi szerkezetén, kvázi felveszi a formáját, felidézi azt, aki beszél. Csak az autentikus az igazán érdekes, aki nem akar semmi külsődlegesnek, divatnak, elvárásoknak, üzleti szempontoknak megfelelni, az esélyes arra, hogy a befogadóból katarzist váltson ki. Ha „rendesen” beszélsz, megképződik ama bizonyos „saját hang”. Ügyesen, profin elmesélni valamit még korántsem irodalom.
Megszámoltam: eddig – a legújabb könyvedet, a Ház, háború, halott címűt is beleértve – harminckét köteted jelent meg. Melyik a kedvenced? Spoiler, az egyiknek ez is a címe: Kedvenxc.
A Kedvenxc arról beszél, hogy szerzője miként látja, amiről eddig szó volt: nem irodalomtörténet, inkább arról szól, hogy egy író miként gondolkozik általában az irodalomról, különösképp a kortársairól. A verseim mellett az Ezer és 3 című regényem az egyik legfontosabb. A TündérVölgynek volt a legnagyobb szakmai sikere, Samunadrág című gyerekvers-kötetemben pedig, noha nagy átíró, javítgató vagyok, nemigen vettem észre hibát. Az Élnek még ezek? című színdarabomat a Katona József Színházban játszották, Máté Gábor rendezésében.
Hárman is írtak már rólad könyvet: András Sándor, Farkas Zsolt és Harkai Vass Éva. Milyen érzés „témának” lenni?
Zavarba ejtő. Amikor Farkas Zsolt könyve 1995-ben, idestova harminc éve megjelent, arra gondoltam, akár abba is hagyhatnám. De nem tervezem abbahagyni. (Nevet.)
Párton kívüliként ültél a Parlamentben. Milyen tanulságokat levonva született meg a kétéves képviselői tapasztalataidból az Országházi divatok?
Fárasztó volt. Érdekes meg unalmas. Olykor gusztustalan. Felemelő is. Nem bántam meg, beleláttam egy kevesek által ismert világba. Nehéz jól hozzáállni ehhez, a hatalom, ha virtuális is, a legerősebb drog, sokaknak nettó hatalmi aspirációik vannak, a mamelukok – hogy Mikszáth kifejezésével éljek – többnyire csak nyomogatják a szavazógombot, de jól elvannak. Érezheted sikereid csúcsának, pöffeszkedhetsz, elszállsz, ha nincs más, ami érdekel. Könnyen visszamenekültem az íráshoz, de még én is éreztem elvonási tüneteket, miután lemondtam.
Egy kis ellenzéki párt befolyása gyakorlatilag a nullával egyenlő, viszont kétméteres parlamenti őrök tisztelegnek neked, és parkolhatsz a Fehér Ház előtt; a szimbolikus hatalom is aurát kölcsönöz. Rögtön érdekes leszel.
Volt egyetemi társaim, focis társaim kezdtek másképpen viselkedni velem, amin az elején elcsodálkoztam. Ez zömében abban merült ki, hogy lehülyéztek minket, mindent rosszul csinálunk, úgymond, és ebben benne volt egyrészt, hogy bezzeg ők, másrészt, hogy de hát ők miért nem! Mondom, meghökkentett, de értem persze. Ráadásul mindez nem igazán múlik el, sokan ironikusan a mai napig is képviselőznek, sűrűn behívnak különböző médiumokba, mert a szerkesztők érdekesnek találják a politikus plusz író kombinációt. Különleges állatfaj manapság, noha Jókaitól és Mikszáthtól kezdve a 19. században, a 20. század első felében, még a kommunizmus alatt is száznál több író és művész ült az Országgyűlésben. Az én időmben egyedül voltam, néztek is rám a szemük sarkából, hogy hát ez meg mit keres itt. De barátságosan viselkedtek, ráadásul jó volt a fizetés is. (Nevet.)
1993 óta tanítasz kreatív írást, a Képzőművészeti Egyetemen tartottál először írószemináriumot, ma már magántanítványaid vannak. Kiből lehet jó író? Létezik receptje a sikeres íróságnak?
Recept nincs. Addig „ütöm”, őket, míg azt nem érzem, hogy végre belülről beszélnek. Az őszinteséget minden ember leveszi egy bennük levő mérőműszerrel, végképp semmi misztikus nincs benne, örökölt kód, túlélő génállománnyal bírunk. Ennek a műszernek elég rossz az állapota, de bárki működésbe hozhatja, ha akarja, megengedi magának. A vadon élő állat kiszagolja, ehető-e a gomba, vagy hogy prédahelyzetbe került-e. Az ember belekényelmesedett a civilizációba.
Kedvenc íród?
Ha egy, az Arany János. Abszolút nyelvi kompetencia, ebben szó szerint nincs párja. Nem tud hibázni. Nem feltétlen érdekes, amiről ír, túlzottan akceptálta az elvárásokat, de tökéletes, ahogyan csinálja.
Hangoztatod, hogy mindenkinek hasznos, az önismerethez nélkülözhetetlen, ha ír. Legalább naplót. Tudni rólad, hogy a hetvenes évektől kezdve vezeted a tiédet.
A napló rendszeres írásra késztet, szerkeszti az életedet, az írás pedig tükörként funkcionál. Őszinte lehetsz, magadhoz is könyörtelen – az a legnehezebb –, kigyakorolhatod, kihozhatod a takarásból az őszinteségedet. Amit amúgy hároméves korod után már nem igazán engedhetsz meg magadnak. Ráadásul, ez tényleg csak ráadás. Rögzül sok minden veled kapcsolatos: az agy beláthatatlanul sok mindent eltesz, de hiába nem felejted el, a napló az agy „komputerében” file-keresőként működik, nélküle nem találod meg. Arra pedig a legtöbbször végképp nem emlékezhetsz vissza, hogy ez vagy az mikor történt – ahogy a kontextusra sem. Néha előveszek régi naplókat, random kinyitom, elolvasok bejegyzéseket, hátborzongató, ahogy megelevenednek. 1994 óta komputerben írok, digitalizálni, kommentálni kellene, ami előtte készült – huszonvalahány év –, de hát annyi mindent kellene.
Sokat beszélsz az ókori görögökről.
Ha elölről kezdhetném, klasszika-filológus lennék. És profi futballista. És Wagner-énekes. A régi görögök ijesztően jók, nem túlzás, hogy mindent tudtak. Oké, nem mindent, mert 2500 évvel ezelőtt nem volt internet és GPS, és nem folyt meleg víz a csapból. Régebbi, keleti népek is tudtak mindent, de a görögök mindent is: ők az európai attitűd, kultúra és civilizáció alapja. Aiszkhülosz és Arisztotelész, Pitagorasz és Hipokratész – körülbelül a végtelenségig sorolhatnánk, a görög mitológia bebarangolhatatlan őserdő, Homérosszal – a legnagyobbal – in medias res kezdődik a világirodalom, a csillagászattól a matematikáig mindenben ők a csúcs. A legnagyobb görög konstrukció a politeia, a városállam, ha Platón Szókratészét, az Államot olvasod, meg van oldva az élet” Az agón, a versengés alapattitűdjük, mind ki akart tűnni, nemcsak a sportolók versenyeztek, nem is csak a színdarabírók, folyvást verseny ment abban, ki a különb. Ahogy Hérakleitosz írta, az „el nem apadó hírért”. Ez a teljesítményük eredője, például a jóval erősebb perzsák elleni sikereké. A szabad görög férfi részt vett a politikában, meghalt a hazáért – de nem a szent ügy miatt, hanem hogy megmutassa a többinek: ő még meghalni is képes a hazáért. Ezzel szoros összhangban áll, hogy a túlzott magabízást, a hübriszt, az istenekkel versengést tartották a legnagyobb vétségnek: most mintha fordítva csinálnánk, mindenki maga istenül, a közös ügyeknek, mint a közös lónak, túros a háta.
Tavaly adta ki saját kiadód, a K.E.R.T. a képzőművészettel foglalkozó könyvedet Laikus tájékozódás címmel, és a napokban jelenik meg legújabb regényed a Kalligram Kiadónál, a Ház, háború, halott.
A regény kilenc, egymással összefonódó történetet mesél el, 1914-tól 2021-ig: legyen házad, nézz szembe azzal, hogy a háború – ahogy Hérakleitosz írta – mindennek az atyja és az istene, és vess számot a halállal. Nyomasztó témák, remélem, nem túl nyomasztóan, kellő humorral-öniróniával kezelve. A Laikus tájékozódás, ahogy a cím utal rá, egy kívülálló, nem-művészettörténész barangolása a képzőművészet körül. Talán benne is. Számos kiállítást nyitottam meg, néhány szemesztert tanítottam a Képzőművészeti Egyetemem, sok képzőművészt ismerek és mániákus múzeumlátogató vagyok. Törekedtem egyfajta komplex képet adni arról, hogy mi hogyan van – szerintem, igyekeztem úgy írni, hogy aki olvassa, hirtelen kedvet kapjon ehhez a világhoz. A K.E.R.T. Kiadó olyan izgalmas könyvekkel foglalkozik, amelyek máshol – üzleti szempontok miatt – lepattannak a profi kiadókról. Eddig Farkas Zsolt és András Sándor esszékötete, Rédl Zora kisregénye, Tasnády Attila és Pertics Gergő verseskötete jelent meg. Lehetetlen vállalkozás, nem üzlet, de szívesen ráfizetek, ha kell.
Mindezeken túl létrehoztad a hajléktalanok lakhatását elősegítő Nyugodt Szív a Lakhatásért Alapítványt, kritikaírással is foglalkozol és felélesztetted a Baumgarten irodalmi díjat.
A Nyugodt Szívet 2015-ben hoztam létre, egy januári éjszakán, amikor különösen rosszul érintett, amit amúgy mindig is láttam-tapasztaltam: emberek alszanak a földön, mínusz öt fokban. Az alapítvány, néhány csodálatos hölgy munkájával, több száz családnak segített már. Alapvetően állami feladat lenne, de az ilyen valódi civil szervezeteknek a munkája kell ahhoz, hogy a polgári ethosz, tudat és öntudat erősödjön, hogy kezünkbe vegyük dolgaink intézését. A Baumgarten-díj is közösségi finanszírozással működik, kisebb-nagyobb adományokból. Baumgarten Ferenc Ferdinánd, aki élete nagy részét Berlinbe töltötte, és németül írt, a Sas utca és az akkori Tisza István, ma József Attila utca sarki bérháza jövedékét hagyta a magyar irodalomra. Az alapítványt 1949-ben elkommunizálták, a rendszerváltás után pedig „elfelejtették” visszaadni az íróknak. Az állami díjazás mindig is elfogult, méltánytalan, szakmaiatlan – ez késztetett arra, hogy a díjat 2019-ben életre hívjam.
Mi a titka a lendületednek?
Szentistvántelepen lakom, ahol a TündérVölgy fele játszódik. Gyerekkorom minden nyarát itt töltöttem, egy kis, betonból épült víkendházban. Nulla infrastruktúra, nem volt villany, a vizet a szomszédból hoztuk, ivóvízért Kalászra kellett átbiciklizni. Szép, kissé elvadult kert, idilli állapotok. Olvastam, lejártunk a Dunához, délután foci a helyi fiúkkal – nyáron egy percig sem voltam Pesten. A Fradi kölyökben játszottam, a futballt még nem hagytam abba. Huszonöt évvel ezelőtt megalapítottam a magyar íróválogatottat, ha meghívnak, megyünk mindenfelé, itthon és külföldön. Játszunk a helyi csapattal – aztán irodalmi rendezvény. Beül az ellenfél, helyi srácok, akik jól elagyabugyáltak bennünket, és nagy, kerek szemmel nézik, micsoda dolog is az irodalom.
Fotók: Schmidt János, Bach Máté, Stekovics Gáspár
