„Ha elveszítesz valakit, akit nagyon szerettél, be tudod őt magadba építeni” – Interjú Karafiáth Orsolya íróval

Szerintem az „irodalmi celebséget” Karafiáth Orsolya találta fel. Manapság is rengeteg mindennel foglalkozik: kulturális rovatot szerkeszt hetilapnál, költői esteken vesz részt, képzőművészeti kiállításokat nyit meg, rendezvényeken moderál, irodalmi projektben segédkezik, közben regényt, verset, cikket és színdarabot ír – talán nem hagytam ki semmit. Interjúnkból többek közt az is kiderül, hogy Orsi, bár igazi művészlélek, sokkal tudatosabb a mindennapokban, mint azt gondolnánk.

Milyen az élete annak, aki az egyik – ha nem a legismertebb – kortárs női költőnk és írónk?

Egyetem alatt és még utána pár évig úgy éltem, ahogy egy költőt elképzelünk: nem kellett mással foglalkoznom, csak az irodalommal. Felkeltem délben egy fiúkkal közösen bérelt lakásban, kávézókba jártam, utazgattam, esténként irodalmi társaságokba jártam. Aztán elegem lett ebből. Akkoriban kezdtem el tévézni és szippantottak be a magazinok.

Mennyire árt vagy használ neked, hogy nem csak a szerzőségedre koncentrálsz az irodalmi világban?

A határaimat kíváncsiságból kezdtem tágítgatni. Érdekes feladatokkal találtam szemben magam: ott volt az újságírás, amiben nem voltam ügyes, de szerettem volna megtanulni a szakmát, és minden munkámat – a megismert embereknek és az új impulzusoknak köszönhetően – vissza tudtam forgatni az irodalomba. Kapcsolatba kerültem olyan zenészekkel és színészekkel, akikkel később együtt dolgozhattam.

Mostanában túlvállalom magam, elfáradtam, szívesen visszaváltanék a húszas éveim életformájára, de nem tehetem meg, mert pénzt kell keresnem. Az igényeim is nagyobbak lettek azóta. Ha belegondolok, milyen albérletekben laktam minimum harmadmagammal! Kijöttek hozzánk a köztévések forgatni, és meglepődtek a káoszon, amit láttak: két kutya, egy kempingágy, amit alulról az egymásra halmozott könyvek tartottak meg – hogy csak a szembetűnőbbeket említsem. De ebben a kaotikus élettérben boldog voltam, nem költöttem sok pénzt, megelégedtem annyival, hogy este a kocsmában megvehettem a boroskólámat. Aztán eljött az idő – talán felnőttem –, amikor már nem találtam mókásnak, ha nem tudtam, a következő hónapban miből fizetem ki a számláimat.

Már kiskorodban látszott az irodalmi vénád? Mennyire voltál tudatos a pályaválasztásban?

Nem voltam tudatos. Ha nem a Babits Mihály Gimnáziumba járok, most valószínűleg biológus lennék. A biológia érdekelt, író csak mellékesben akartam lenni. Gerald Durrell volt a példaképem: imponált, hogy komolyan foglalkozik az állatvédelemmel és azt népszerűsíteni is tudja az olvasói körében. Biológia tagozatra jelentkeztem, de nem vettek fel.

A Babits Mihály Gimnáziumban a tanáraink vevők voltak a hülyeségre, nem lógtam ki a sorból. Irodalmi- és művészeti körök alakultak, komoly szerzőket hívtak meg, holokauszt túlélőtől kezdve a határainkon túl élő írókig, és magunk állítottuk össze az iskolaünnepségeket – az iskola számára fontos volt az irodalom. Az iskolakönyvtárba – szerintem ez ritka volt akkoriban – kortárs folyóiratok jártak a Hiteltől a Holmiig, és ezeket kötelezően kellett olvasnunk. A magyartanárom szuper volt! Megmutathattuk neki, hogy mit írtunk, és ő mindekit bíztatott. Felejthetetlenek voltak az Ady-zarándoklatok is: olyan irodalmárok jöttek velünk, mint például Czine Mihály. A tanárnő elvitt minket vacsorázni, éreztette, hogy számít a véleményünk. Járt velünk az akkoriban népszerű blattoló versenyekre is: minden alkalommal más folyóirat képviselőit hívták meg az ÉS-től a 2000-ig. Gimisként onnan ismerhettem meg azokat az irodalmi lapokat, amik a könyvtárban nem voltak elérhetőek. Kántor Pétert is így szerettem meg harmadikban. Húznunk kellett egy verset, és én a Megtanulni élni című versét kaptam. Kiakadtam, hogy az nem is vers, de a tanárnő eligazított: „nagyon is az, kiállhatsz vele”.

A reál tantárgyakból viszont rossz voltam, elsírtam bánatom a tanárnőnek, aki azzal vigasztalt, hogy nem a reáliák, hanem az irodalom felé visz majd az utam.

A főiskolán és az egyetemen már tudtam, hogy az irodalommal akarok foglalkozni. Könyvtár szakra jelentkeztem, és mivel érdekelt a kutatás is, a kutató könyvtárosi pályát néztem ki magamnak.

Fontos, hogy legyen egy szakmám, mert művészként nem garantált a siker, akármilyen tehetségesek is vagyunk, mondogatta anyám, hozzátéve, hogy én azért örülhetek, ha a titkárnőségig viszem. Ezért meg is tanultam gyors- és gépírni. 2000 környékén Soros- és Móricz-ösztöndíjakat kaptam. Akkor már egyértelművé vált, hogy a fő csapás az irodalom.

A tudatosságnál maradva: mindig is érdekelt, hogy az írók mennyire átgondoltan alkotnak, és mekkora lehet a megfoghatatlan ihlet mértéke az alkotási folyamatban.

Az alapötlet egyszer csak bevillan. Azokból a hatásokból jönnek, amik érnek. Ha egy téma sokszor visszatér az agyamba, azzal biztosan foglalkoznom kell. Ilyenkor állandóan jegyzetelek. Amikor a fejemben összeáll az egész, attól kezdve tudatosan foglalkozom vele. Ha megvan az ötlet, mint a gép, úgy írom meg a könyvet. Vannak részek vagy frappáns kifejezések, amiket nem bírok detektálni, hogy jutottak az eszembe, de többségében tetten érhető, hogyan született meg a gondolat. Sokat merítek a környezetemben lévő emberektől, például a húgomtól. Nem hiszem, hogy az ihlet transzcendentális eredetű lenne. Inkább arról van szó, hogy már korábban össze lett gyúrva valami az agyban, s az az ihletettség állapotában magától előjön.

Mennyire tartod tudatosnak magad általában?

Legtöbbször tudatos vagyok, de van egy másik oldalam is: ha a helyzet megkívánja, képes vagyok teljesen elengedni magam.

A tudatosság kapcsán elsősorban a döntéseink lényegesek: miben veszünk részt, kikkel állunk szóba, hogyan nyilvánulunk meg.

A legapróbb hibán el lehet csúszni, ha nem figyelünk oda, vagy nem gondoljuk át a lépést. Persze nekem is voltak rossz döntéseim, de többségét sikerült korrigálni – nem kellett volna régen annyi bulvárfelkérést elvállalnom.

Versíróként indultál. Miért nyargaltál át a prózára?

Mindig is prózaíró voltam, de valóban, az első két kötetem versek, mert akkor még nem írtam valami jó prózát. Prózaíró szerettem volna lenni, gyerekként is prózát írtam. Az első kiadott regényemet Berlinben kezdtem el 2003-ban. Nádasdy Ádám volt a szomszédom, odaadtam neki az első fejezetet. Mikor visszakaptam, annyi piros javítás volt az oldalakon, hogy eltűnt az írásom! Ádám sok tanácsot adott, mindenekelőtt azt, hogy meg kell tanulnom prózában gondolkodni. Nem születik az ember írónak, rengeteget kell tanulni hozzá. Hogy a leglényegesebbeket említsem: meg kell tanulni pontosan kifejezni, amit mondani akarunk, kordában kell tartani magunkat és át kell adni az olvasónak az üzenetünket. Ezekhez mind tudatosság szükséges.  

Honnan merítesz inspirációt?

Próbálok sokat olvasni, főleg kortárs szerzőktől. Ha nem nézünk magunk köré, bezárkózunk az elefántcsonttoronyba, könnyen lehet, hogy olyat hozunk létre, amit valaki már előttünk megcsinált. Sokféle impulzusra van szükség, és nem csak a saját korosztályomból. Kíváncsi vagyok más művészeti ágakra is, vonz a színház, az építészet, a képzőművészet és a zene minden ága. Bár pont a zenében vettem észre, hogy nem tudok már mindent befogadni, például Azahriaht sehogy sem sikerül megszeretnem.

Nem a tömegízlés érdekel, a finom rétegeket keresem, azt, ami megmozgat.

Ehhez is kapcsolódik tudatosság, mert időnként kényszerítenem kell magam, hogy nyitott és érdeklődő maradjak. Volt idő, amikor bezárkóztam, akkor lejtmenetbe kerültem.

Mi foglalkoztat mostanában? Min dolgozol?

A barátság érdekel, amire most jól rálátok. Ide tartozik ennek a függő viszonyon alapuló változata is. Foglalkoztat a kérdés, hogy a barátság álcája alatt milyen manipulatív mechanizmusok húzódnak meg. Időnként születnek izgalmas könyvek a barátságról, ám úgy érzem, nekem is lenne mit mondanom róla.

Legutóbbi regényeddel, az Egymás könyvével egy tragikusan fiatalon elhunyt jó barátnődnek állítasz emléket. Terápiás céllal is használod a művészeted?

Nekem az írás nem terápia. Viszont pont az Egymás könyve kapcsán jólesett, hogy egy művészetterápiás könyvbe került bele a regény, mint terápiás olvasmány. Azt szeretem, ha másoknak segítene, amit írok. Akkor foglalkozom egy témával – nem véletlenül telt el már hét év barátnőm elvesztése óta –, ha már a nehezén túl vagyok.

Az Egymás könyvének központi gondolata, hogy ha elveszítesz valakit, akit nagyon szerettél, be tudod őt magadba építeni. Elválnak az én és az ő határai, ezért is a cím.

A versekkel más a helyzet, azok rám is lehetnek terápiás hatással. Impulzív személyiség vagyok, akkor írok szerelmes verseket, amikor szerelmes vagyok, de ha szerelmet gyászolok, akkor is kiírom magamból a fájdalmat. Mostanság nem írtam verset – biztos, nem szenvedek eléggé. (nevet)

Kiemelt kép: Legát Tibor

Fotók: Legát Tibor, Koronczi Endre

Ha tetszett a cikk, olvasd el Boldizsár Ildikó meseterapeutával készült interjúnkat is!