Ági pályája sokáig a precizitásról, a fegyelemről és a folyamatos jelenlétről szólt. A híradózás világa egyszerre adott keretet és identitást – majd egy ponton kérdéseket is felvetett. Mi történik akkor, ha egy álom már nem ugyanazt jelenti, mint korábban? Hogyan lehet elengedni valamit, amiért éveken át dolgoztunk? Miként lehetünk biztosak a döntéseinkben?
Kezdjük egy kis visszatekintéssel, összegzéssel. Milyen volt az elmúlt éved?
Sokan nem szerették a 2025-ös esztendőt, de én rengeteg jót éltem meg tavaly. Ha visszanézek, azt érzem, hogy annyi minden a helyére került. A magánéletem stabil, van egy fantasztikus férjem, az esküvőnk is egy olyan mérföldkő volt, ami után az ember megáll egy pillanatra, és hálát érez. Emellett szakmailag is különleges időszakban vagyok: a könyves világ egyre erősebb lett az életemben, és jó látni, hogy ez nemcsak lelkesedés, hanem valódi közösség és működő rendszer. Ezek együtt adnak egyfajta megérkezés-érzést. Nem lett hirtelen nyugodtabb az életem, inkább azt érzem, hogy most már értem, mi miért történik. Régen sokszor csak futottam egyik feladattól a másikig, most van egy biztos belső fókuszom, amely segít a szűrésben.
Még mindig megkérdezik tőled, hogy vesznek-e manapság könyvet az emberek?
Igen, úgy látszik ez már csak így marad, és én mindig mosolygok ezen. Még most is, ennyi év után. Sokan már évek óta temetik a könyvkiadást, te is biztosan hallod ezt a nyomtatott sajtóval kapcsolatban, de az elmúlt évek rácáfolnak minderre.
Szerencsére! A könyvkiadás nagyon is élő műfaj és szükség is van rá. A számok, a visszajelzések, az olvasói közösségek mind ezt igazolják. Az emberek nemcsak egy könyvet vesznek maguknak, hanem énidőt, figyelmet, minőségi kapcsolódást. És szerintem erre óriási igény van a mai túlpörgött világban.
Nehéz belőled felkészülni, mert rengeteget mindent csinálsz. Hogy bírod?
Ez egy nagyon régi mintám. Huszonévesen megszoktam, hogy a hét számomra nem öt napból áll, hanem hétből. Közel nyolc és fél évig minden hétvégén dolgoztam a híradóban, miközben a hétköznapjaim sem voltak könnyebbek. Akkor ezt ambíciónak hívtam, ma már inkább túlélési üzemmódnak nevezném. Egy ideig működik, aztán a tested és a lelked elkezd jelezni. Nálam is így történt, csak sokáig nem akartam ezt tudomásul venni.
Mikor érezted először, hogy a híradózás már nem ugyanazt jelenti számodra?
Ez nem egy konkrét pillanat volt. Inkább egy lassabb folyamat, talán nevezhetjük kiégésnek is. Az utolsó egy-két évben kezdtem el érezni, hogy amikor elkezdődik az adás már nem dobban meg úgy a szívem, mint korábban. A híradózás a média műfajának csúcsát jelenti, ezt mindenki tudja. Rengetegen vágytak, vágyhatnak arra a székre, amiben én ültem. És attól, hogy talán elveszem mástól a helyet, a lehetőséget, még inkább rosszul éreztem magam. Nem akartam ott maradni pusztán a pozíció miatt, csak azért mert biztonságos, annak ellenére, hogy ebben a szakmában elég sokan vannak, akik foggal, körömmel kapaszkodnak abba, amit elértek, valahol érthető módon.
Ez egy elég komoly dilemma lehetett.
Igen, az volt. A híradózás számomra nem csak munka, hanem identitás is volt. Bevallom nagyon nehéz volt feldolgozni a gondolatot, hogy ha ezt elengedem, akkor mi marad belőlem. Kellett hozzá idő és segítség is, sok-sok munka a pszichológussal, temérdek őszinte beszélgetés, önreflexió. El kellett jutnom oda, hogy megértsem: attól, hogy felállok abból a székből, még nem leszek kevesebb. Sőt, talán őszintébb leszek magamhoz.
Mi segített végül kimondani a döntést?
Egyszer csak megérkezett bennem egy nagyon fontos felismerés, pont az, amire vártam, amire szükségem volt. Nem volt dráma, nem volt megvilágosodás, viszont elárasztott a bizonyosság, hogy merjek csak nyugodtan a szívemre hallgatni. A jó döntések ritkán hangosak, inkább csendben érkeznek. Onnan tudod, hogy igazak, hogy nem kell tovább győzködnöd magad.
A magánéletedben is érezhető volt a változás?
Azt hiszem ez valahol elkerülhetetlen. A férjemmel az elején távkapcsolatban voltunk, ő Oslóban élt. Ez rákényszerített minket arra, hogy már az elején nagyon tudatosan beszéljünk arról, milyen életet szeretnénk majd együtt. Eleinte nem volt meg az a hétköznapi sodródás, ami sok kapcsolatban természetes. Amikor végül hazaköltözött, már volt egy közös képünk arról, hogy nem akarunk mindent a munkának alárendelni. Ma már a hétvégéink abszolút védelmet élveznek, vasárnaponként például egyáltalán nem nyúlok a telefonhoz, és ezt elképesztően élvezem.
Hogyan kapcsolódik mindehhez a Nincs időm olvasni kihívás, ami már kilenc éve rendkívül sikeres?
Ez az egész történet egyik legszebb mellékszála. Akkoriban mindenki csinálta az Ice Bucket Challenge-et, aminek igazából nem sok értelme volt, én meg azt gondoltam: ha ennyire mennek ezek a kihívások a közösségi médiában, akkor ki lehetne találni valami hasznosat is. Mondjuk egy könyves kihívást? Olvass el havonta egy könyvet! Egy év alatt az már tizenkettő, és ha csak egy ember is ennek köszönhetően rászokik az olvasásra már megérte! Olyan egyszerű volt az ötlet, hogy nem is számítottam különösebb sikerre, arra meg pláne nem, hogy az évek alatt ebből ekkora közösség lesz.
A Nincs időm olvasni kihívás után viszonylag gyorsan jutottál el a könyvesbolt és a könyvkiadás gondolatáig. Ez mennyire volt tudatos lépés?
Eleinte egyáltalán nem volt az. A kihívás inkább egy játék volt, egy keret, amit magamnak is kitaláltam. De ahogy nőtt a közösség, és egyre többen csatlakoztak, elkezdett érdekelni a könyv, mint szakma, nemcsak mint olvasmány. Már nem az volt a kérdés, hogy tetszik-e egy borító vagy jó-e a történet, hanem az, hogy hogyan születik meg egy könyv, milyen döntések vannak mögötte, és milyen felelősséggel jár mindez. Ekkor éreztem először, hogy ez több lehet, mint hobbi.
Innen vezetett az út a saját könyvesboltig?
Igen, de ez sem volt egyenes út. Elmentem tanulni, belekóstoltam a könyvszakmába, és közben folyamatosan motoszkált bennem egy kép egy olyan helyről, ami nem csak bolt, hanem találkozási pont is. Egyfajta közösségi tér, ahol le lehet ülni beszélgetni, olvasgatni miközben halkan szól a jazz, az egyik zugban megbújik egy kényelmes kanapé, egy szóval semmi nem zavarja meg a könyvek közötti válogatást. Üzletileg egy ilyen bolt egyáltalán nem tűnt biztos befektetésnek, inkább romantikus álmodozásnak. Mindenki azt mondta, hogy kockázatos ebbe belevágni. De én hittem abban, hogy ha ilyen minőséget csinálunk, arra lesz igény.
A könyvkiadás még ennél is nagyobb ugrásnak tűnik.
A könyvkiadásban szerintem az egyik legnagyobb kihívás a terjesztés. Bárki írhat könyvet, bárki kinyomtathatja, de az igazi kérdés az, hogyan jut el az olvasókhoz. Én nem akartam belesimulni egy már meglévő rendszerbe, ezért hoztam létre saját modellt. Mi a Libertine-nél az összes könyvet előre megvesszük, ez a mi kockázatunk, viszont így nem kell megalkudnunk. Csak olyan könyv kerül ki a polcainkra, amiben hiszünk. Ez eleinte őrültségnek tűnt, ma már működő modell.
A interjú folytatását a Remind Bookazine tavaszi lapszámában olvashatod.
