A Trafó volt az első munkahelyed, programszervezőként, itt kezdted a szakmai karriered, és 2025 januárjában téged neveztek ki az intézmény vezetőjének. Ha visszagondolsz a közben eltelt időszakra, benne volt valahol, hogy annyi más szakmai kihívás után egyszer visszatérsz ide méghozzá igazgatóként?
Húsz évvel ezelőtt még jóval kevésbé volt elfogadott, hogy női vezetők álljanak kulturális intézmények élén. Azóta sok minden megváltozott, egyebek között a gondolkodásmód is arról, mit jelent intézményt vezetni, és kik alkalmasak erre a feladatra. 2004 és 2007 között dolgoztam a Trafóban, és persze már akkor is foglalkoztatott, hogy milyen perspektívái lehetnek ennek a pályának. Szerintem sok kulturális munkás felteszi magának a kérdést: hová lehet eljutni, milyen utakat nyithat meg ez a szakma. Az én pályámban két út is kirajzolódott, amelyek időnként össze is fonódtak. Az egyik egy hierarchikusabb út, amelyen az ember halad előre és egyszer csak intézményvezetővé válik. A másik pedig a független, projektalapú, szabadúszó munka, ami nálam anno a Trafó után a PLACCC Fesztivállal indult, Nánay Fannival közösen. Mindkettő hosszútávfutás, az intézményi munka biztonságot és struktúrát ad, a szabadúszó munka pedig szabadságot és rugalmasságot, de nagyobb létbizonytalanságot is. Számomra sokat jelentett, hogy mindkettőt megtapasztalhattam.
Talán éppen ezért mertél bátran pályázni az igazgatói pozícióra.
Igen, ez biztosan így van. A kettő kölcsönösen erősíti egymást. Persze az átmenet mindig nehéz, a szabadúszásban az ember elszokik a keretektől, az intézményi létben meg a szabadság hiányát érzi. De mivel én már többször megéltem ezeket a váltásokat, talán most könnyebb volt belevágni. Ami most igazán érdekes számomra, az az, hogy milyen mozgástere lehet ma Magyarországon egy intézménynek, és hogyan lehet ezt a mozgásteret közösen formálni a Trafó csapatával. Fontosnak tartom, hogy a vezető impulzusokat adjon, nálam ez elsősorban művészeti, tartalmi oldalról történik. De ugyanilyen lényeges, hogy a vízió kollektívvá váljon, hogy együtt formáljuk, ne egyedül. Nyilván egy intézmény nem önmagában való, nem egy sziget, a Trafó esetében a kortárs művészeti, független előadó-művészeti területbe vagyunk beágyazódva, de tágabb értelemben a társadalmi és a politikai valóság is hat ránk. Az intézményeknek gyakran van egyfajta tehetetlensége: kihívást jelent átírni az eddigi rutinokat, más, új irányba nyitni. Mindeközben folyamatosan reagálnunk kell arra is, ami körülöttünk történik. Nyilván nem olyan módon, mint ahogy a média teszi, nincs bennünk azonnali reagálási kényszer, viszont hosszabb távon mindenképpen fontos, hogy együtt gondolkodjunk a környezetünkkel. Nagyon ideális esetben formáljuk a körülöttünk lévő valóságot.
Az intézményvezetés nem csak a művészeti irányról, de pénzügyekről is szól. A közgazdász végzettséged mennyit segít ebben neked?
A 90-es évek végén, amikor elkezdtem a Közgazdaságtudományi Egyetemet, nagyon meghatározó volt a „homo economicus” gondolkodás, amit rögtön az alapképzés első évében bevezettek. Ez a hatékonyság felőli menedzsment szemlélet a teljesen racionális, maximális hasznosságra törekvő gondolkodásról is szól, amivel kapcsolatban én egyébként sok kritikával élnék. Szerintem ennek a gondolkodásnak megvannak a veszélyei, főleg egy művészeti intézmény esetében, ahol a menedzsment szemléletet és a hatékonyságot nem lehet mindenható mércévé tenni. A kortárs művészetben főként a kísérletezés, a kockázatvállalás miatt a sikert másként kell definiálni. De az igaz, hogy az ezt megelőző munkáimban is a pénzügyi tervezés szempontjából mindig segített ez a szemléletmód komplex módon átgondolni a folyamatokat. A jelenlegi intézményvezetői pozíciómban nehezítő tényező, hogy egy rendkívül kiszámíthatatlan és egyébként nagyon kevéssé tervezhető közegben dolgozunk.
A Trafó a 90-es évek végén nyitotta meg kapuit, a budapesti kortárs kulturális élet fellegvára volt akkoriban. Neked mit jelentett akkor ez az intézmény? És mit jelent most?
A 90-es évek végén a Trafó számomra egyfajta iskolát jelentett, rengeteget tanultam az előadásokból, a légkörből, a gondolkodásmódból. Azt szeretném, ha ma is ilyen hely lenne: egy szabadiskola, ahol tanulni, megtapasztalni, gondolkodni lehet, hogy a gondolatébresztés mellett kísérletezésre is buzdítsuk az embereket. Szerintem ez a törekvés egyébként nem változott az évek során, amikor a Trafó elindult, egy kísérletező, határfeszegető, progresszív intézmény volt és most is ugyanezen értékek mentén dolgozunk. Annyi történt csak, hogy közben nagyon sok minden más változott Magyarországon és Budapesten is. A művészeti területen ma mást jelent a kísérletezés, mint mondjuk a 90-es években, másképp dolgoznak a művészek, mások az ambícióik. De alapvetően számomra az a legfontosabb, hogy a Trafó egy bátor hely legyen, merjünk kísérletezni, kockázatot vállalni, merjünk esetleg olyan programokat csinálni, amelyek kihívások elé is állítják a nézőket. Nem véletlenül kezdtünk szeptemberben egy olyan fókusszal, ami az erőszak végéről szól. Nyilván tudatában vagyunk annak, hogy ez egy komplex és nehéz téma, de úgy gondoltuk, hogy érdemes ezzel foglalkozni. Az ebben az évadban induló összművészeti fókuszokban azzal is kísérletezünk, hogy egy-egy este több művészeti ág és alkotó találkozik. Meglehetősen hosszú programra várjuk a nézőket, látogatókat, de megadjuk nekik a lehetőséget, hogy ők döntsék el, mit szeretnének megnézni, megtapasztalni. Rámutatunk arra, hogy különböző művészeti élmények összekapcsolódhatnak és milyen izgalmas, hogy nemcsak egy művész nézőpontjával találkoznak, hanem többekével is. A műfaji átjárhatóság abban is segít, hogy egymástól tanuljunk. Nem csak a közönség tanul a Trafótól, hanem mi is tanulunk egymástól, tanulunk a művészektől, tanulunk a Trafóba járó közönségtől, és nyilván tanulunk abból is, amivel éppen kísérletezünk. Mi az, ami működik, mi az, ami nem.
Közben az egész világ is sokat változott. A digitális tér beszippantotta a fiatalokat, nehezebb őket elérni, mint húsz éve. Hogyan lehet ma visszahozni őket az offline világba?
Ez valóban az egyik legnagyobb kihívás, mi is érezzük ezt a digitális fordulatot. Ezért a második fókuszunkban Mesterséges valóságok címmel azzal foglalkoztunk, hogy hogyan viszonyulunk a mesterséges intelligenciához, mit gondolunk a technológia és a művészet kapcsolatáról. De ne felejtsük el, a digitális forradalomnak azért előnyei is vannak. Fantasztikus dolog, hogy megnyílt a világ, a 90-es évek végén annak ellenére, hogy már volt internet, más módon lehetett információkat elérni. Ahhoz, hogy megtapasztaljál dolgokat, el kellett menned akár a Trafóba, akár máshová, hogy testközelből is része lehessél. Most mindezt az online eszközök segítségével bárhonnan, bármikor megtehetjük. Megnyílt a kortárs művészetek világa is, a művészek sokkal erőteljesebben összekapcsolódnak. De az is igaz, hogy ennek köszönhetően jobban szóródik a figyelem, és egyébként nehéz ennyi információval mit kezdeni. Nehéz feladat „áthúzni” az embereket az online térből az analóg, testközelből megtapasztalható művészeti élmények világába. Nincs jól működő recept arra, hogy ezt hogyan kell csinálni. Amit mi a Trafóban tenni tudunk, az az, hogy nagyon sok fiatal alkotóval dolgozunk együtt, sok olyan kérdést feszegetünk, amiről azt gondoljuk, hogy a mostani fiatal felnőttek számára izgalmas lehet.
A közösségépítés nagyon fontos feladat a mai világban, Magyarországon bőven van még mit tenni ezen a téren. A közösségépítő szemlélet mennyire van jelen a Trafó életében?
A társadalmunk nem egy többségi társadalom, hanem egy kisebbségi társadalom, különböző kisebbségi helyzetben lévő emberek együttélése. A pályázatomban is írtam arról, hogy a Trafónak a társadalmi nyilvánosság egyfajta fórumának kell lennie. Tudatosan erősítsük fel azokat a hangokat, amelyeket jobban meg kellene hallanunk. Erről szól Semmit rólunk nélkülünk hívószóval a harmadik fókuszunk, amit december 5. és 14. között rendezünk meg. Mit jelent ma Magyarországon másnak lenni, kisebbségben élni? Milyen különböző kisebbségi helyzetekről beszélünk? És egyáltalán ki beszél kiről, ki képvisel, kit, mert hogy ez sem mindegy. Azt is vizsgáljuk, hogy mit tud tenni egy művészeti intézmény azért, hogy befogadóbb és szolidárisabb társadalomban éljünk. Bemutatjuk Markus Öhrn és Karol Radziszewski nemzetközi hírű Fóbia című előadását, ami a Lengyelországban tapasztalható homofóbiával száll szembe, de a közönséget is önvizsgálatra hívja: tényleg olyan elfogadóak és toleránsak vagyunk, mint gondoljuk? A Stand Up Roma felhívásunk nyertes projektjei a roma önreprezentáció kérdését a humor és a stand up műfaja felől közelítik meg, miközben az ArtMenők és a Hodworks inkluzív táncelőadásában a másságot a más képességek jelentik és normatív szempontból ép testű és fogyatékkal élő táncosokat kapcsolódnak össze.
A Trafónak van egy nagyon izgalmas, egyedi kezdeményezése, a Trafó PerformanszBusz projekt, amellyel a vidéki Magyarország problémáival foglalkoztok. Mennyire nyitottak a vidéki emberek a kortárs művészetre?
Én nem azt kérdezném, hogy „nyitottak-e az emberek a kortárs művészetre”, hanem azt, hogy mi mennyire tudunk számukra releváns kérdéseket behozni. A PerformanszBusz célja éppen ez: hogy helyi partnerekkel közösen dolgozzunk olyan témákon, amiket ők is fontosnak tartanak. Az első, októberi utazásunk alkalmával például az aszály és vízhiány problémájával foglalkoztunk a Homokhátságon, ahol egyebek között egy vízgazdálkodási szakemberrel és egy helyi gazdával szerveztünk tájsétát. A résztvevők nemcsak hallottak róla, hanem testközelből is megtapasztalhatták, mit jelent például az, amikor „porlik a talaj az ujjaink között”. A művészet egyfajta közvetítő eszköz: segít beszélni dolgokról, amikről másképp nehéz lenne.
Mit kívánsz a Trafónak az elkövetkezendő időszakra?
Azt, hogy a Trafó továbbra is gondolatokra, párbeszédre, kísérletezésre nyitott tér maradjon. Egy hely, ahol a művészet nemcsak bemutat, hanem kérdez is. És ahol mindig történik valami, ami kicsit kizökkent, éppen annyira, amennyire szükség van rá.
Fotó: Maurycy Stankiewicz, Stepán Virág, Zoltai András
