A könyved már hónapokkal a megjelenés előtt elkészült. Ha visszaemlékszel arra a pillanatra, amikor elküldted a kéziratot, és tudtad, hogy már nem nyúlhatsz hozzá, mit éreztél?
Ez a könyv teljesen más, mint bármi, amit korábban írtam. Eredetileg nem is akartam megírni. Anyám (kilenc éve halt meg) egyébként kifejezetten megtiltotta, hogy valaha írjak róla. Csak, hogy illusztráljam, hogyan gondolkodott az írói munkásságomról, elmesélek egy történetet. Huszonnégy évesen jelent meg az első könyvem. Sok más könyvvel együtt a bemutatója a Radnóti Színházban volt, a könyvheti Magvető-esten, Esterházy Péter elvállalta, hogy felolvas az egyik novellámból. A szüleim is ott voltak, talán ez volt az utolsó olyan irodalmi eseményem, amire anyám is eljött. A műsor után fogadás a büfében. Egyszer csak látom, hogy anyám odamegy Esterházyhoz, és hallom, hogy azt mondja: „Péter, szeretnék elnézést kérni. Higgye el, azt a sok ocsmány és undorító dolgot, amit a fiam összeír, nem otthon tanulta.” Esterházy először ledöbbent, aztán elmosolyodott, és csak annyit mondott: „Egyébként én sem.”
De azért nagyon intenzív lehetett éveken át a családod múltjával foglalkozni. Nem éreztél ürességet, vagy éppen felszabadultságot, amikor vége lett?
Nem. Egyiket sem. Sokan mondják, hogy az írás terápiás folyamat. Nekem nem az. Én az írástól nem jobban leszek, hanem rosszabbul. Idegesebb, feszültebb, terheltebb. Az írás nem normális lelkiállapot. Tulajdonképpen ugyanaz történt ennél a könyvnél is, mint bármelyik regényemnél: évekig együtt éltem egy történettel. Csak ezúttal nem egy (nagyrészt) kitalált történettel, hanem a saját családom múltjával.
Mennyi időt dolgoztál ezen a könyvön? A történet úgy kezdődik, hogy az ötvenedik születésnapodon utazol Ingolstadtba, oda, ahol az édesanyád kétszer született meg. Gondolom, nem véletlenül pont ötvenévesen írtad meg ezt a könyvet.
Valójában nagyon régóta együtt éltem már ezzel a történettel. Ebben óriási szerepe volt az apámnak. Ő szülész-nőgyógyász és orvostörténész, nyugdíjazása után pedig szinte megszállott alapossággal kezdte kutatni a családunk történetét. Éveken át gyűjtötte azokat a dokumentumokat, amelyek más családokban rendszerint elkallódnak vagy a szemétben végzik.
Pedig egy értéktelennek látszó, régi papír „beszélni kezd”, ha faggatjuk. Lehet rajta például egy cím, egy dátum, egy aláírás és máris rengeteg mindent elárul egy ember életéről. Apám végigjárta a rokonságot, összeszedte a dobozok mélyén lapuló iratokat, fényképeket, igazolványokat, leveleket. Rendszerezte őket, családfát készített, és tulajdonképpen összeállított egy teljes családtörténetet.
Vagyis megspórolta neked azt a munkát, amit más könyveid esetében anyaggyűjtés címén neked kellett elvégezni.
Az apám által összegyűjtött anyag volt a könyvem alapja, ebből már el lehetett indulni, persze még így is sok munka várt rám. Az embernek csak nagyszülőből van négy, az négy teljesen különböző történet. Aztán ott vannak a dédszülők, az ükszülők, a szépszülők, és minden generációval megsokszorozódik az anyag.
Ez a könyv alapvetően családtörténet. Mire szolgálnak a jegyzetek, a források, a rengeteg kitérő, amelyekkel kiegészítetted a fő cselekményt?
A jegyzetek célja az volt, hogy láthatóvá tegyék: ezeket a dolgokat nem én találtam ki. Ezúttal nem akartam kitalálni semmit. Rekonstruálni próbáltam egy történetet annyira pontosan, amennyire csak lehet. Persze százszázalékosan lehetetlen rekonstruálni a múltat. A legtöbb szereplőt már nem kérdezhettem meg. Egyedül apám él még, de ő sem ennek az ágnak a tagja. Nem lábjegyzetek találhatók a könyvben, mert nem akartam megzavarni az olvasás élményét. Akit érdekel, honnan dolgoztam, hátralapozhat, és megnézheti a végjegyzeteket, akit nem, az egyszerűen továbbolvas. Mindenhol jelzem, hogy honnan származik egy adat: egy anyakönyvi kivonatból, egy levélből, egy visszaemlékezésből. A könyv kilencven százaléka az úgynevezett valóság (ami persze szintén fikció, de ebbe most ne menjünk bele).
Te mit tettél hozzá ehhez?
Összegereblyéztem rengeteg apró csecsebecsét: családi legendákat, dokumentumokat, történelmet, irodalmi szövegeket, újságcikkeket, fotókat stb., és berendeztem őket egy regénynek. És ahol szükséges volt, kitöltöttem a réseket. Ebben az esetben talán nem is író voltam, inkább valamiféle szerkesztő vagy dramaturg. Egy füzettel járkáltam évekig, ha valami eszembe jutott, ami ebbe a könyvbe kívánkozott, gyorsan lejegyeztem, aztán később beillesztettem a kellő helyre.
Milyen részletek jutottak eszedbe a családod múltjából?
Egészen elképesztő apróságok. Mivel folyton ezzel a sztorival foglalkoztam, folyamatosan jöttek fel az emlékforgácsok, olyanok, amiket harminc-negyven éve hallhattam nagyanyámtól, vagy húsz éve anyámtól. Ezek valahol elraktározódtak, és csak az aktivizálódásra alkalmas pillanatra vártak. Mondok egy példát: egyszer eszembe jutott (a villamoson vagy egy kocsmában ülve), hogy a nagyanyám húga és a volt szolgabíró férje a háború után egy hódmezővásárhelyi fatelepre kerültek valami viskóba, és évtizedekre ott is ragadtak. Erre a két emberre már nem emlékszem, pedig találkoztam velük, de a fatelepre, ahol sose jártam, hirtelen emlékeztem. Hogyan, honnan, nem tudom. Aztán megkérdeztem keresztanyámat, aki barátnője volt az említett házaspár lányának, és kiderült, hogy tényleg így volt, ő járt is ezen a telepen. Hihetetlen passzív anyag szunnyad az emberben.
Mikor érezted azt, hogy végre elkészültél a regényeddel?
Amíg új történetek jutottak eszembe, addig dolgoztam tovább. Volt olyan időszak, amikor naponta tíz-húsz emlékfoszlány bukkant fel belőlem. Aztán egyszer csak elfogytak, hetek teltek el úgy, hogy semmi új nem jutott eszembe. A kiadó már sürgetett, hogy adjam le a kéziratot, én pedig teljes nyugalommal azt gondoltam: rendben, most már kész van. Azóta persze folyamatosan új dolgok jutnak eszembe.
Beszéljünk egy kicsit a címről. Mindenki ismeri a mondást, hogy „anya csak egy van”. Mit jelent számodra az, hogy „Anya csak egy nincs”? Ezt a változatot te találtad ki?
Nekem jutott eszembe évekkel ezelőtt, ám az csak a könyv megjelenése után derült ki, hogy más szerzőknek is eszébe jutott már, más szerzők is használták már ezt a mondatot. Vámos Miklós Anya csak egy van című regényének utolsó mondata ez, de Visky András egyik novellájában is szerepel, sőt a Zsaru Magazinban címként, egy színikritikában pedig alcímként találtam meg alaposabb kutatás után. És biztos van még… Nekem ez a mondat nem csak azt jelenti, hogy az anya meghal, tehát nincs, hanem hogy nincs egy anya, anya mindig több van. Az anya ugyanis nem csupán egy személy. Az anya egy minőség. A feltétlen szeretet. Az apai szeretetben már vannak feltételek, elvárások, szintek, amelyeket teljesíteni kell.
Az anyai (nagyanyai) szeretet egészen más. Ez tulajdonképpen a kényeztetés műfaja. Persze pedagógiai szempontból nem biztos, hogy ez a legjobb nevelési módszer. Viszont ez a feltétlen szeretet egy ősenergia, aki ezt nem kapja meg gyerekkorában, az sokkal szegényebb, kiszolgáltatottabb felnőtt lesz. Szeretetsóvárgó felnőtt. Anya ritkább esetben lehet egy nagyanya, egy apa vagy akár egy barát is.
A könyv olvasása közben sokaknak eszébe juthat a transzgenerációs örökség kérdése, amiről Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors könyve kapcsán mostanában sokat beszélnek. Találtál olyan mintákat a családodban, amelyek tovább élnek benned?
Találtam, de azért óvatos vagyok a mindent megmagyarázó elméletekkel. Mindig Karinthy megjegyzése jut eszembe Freudról. A bécsi doktor szenzációs felfedezést tett: „ha valaki azt álmodja, hogy májas hurkát eszik, az azt jelenti, hogy szeretne májas hurkát enni”. Biztosan öröklünk traumákat, mintákat, sorsokat, ez világos. De ez kicsit önnyugtató, önfelmentő is: ezek nem az én hibáim, nem az én bűneim, nem az én traumáim, tulajdonképpen nem én vagyok a hibás, kaptam. Én büszke vagyok rá, hogy saját traumáim vannak, nagyrészt én okozom magamnak a saját szorongásaimat, a saját hibáimat ismétlem folyton, a saját sorsomat rontom feszt. Az én életem, sorsom annyira más, mint a szüleimé, a nagyszüleimé vagy a dédszüleimé volt, hogy nehéz közvetlen párhuzamokat vonni. A dédszüleim vidéki nagybirtokosok voltak, aztán deklasszált emberek lettek, a dédapám fizikai melót végzett, a fiát elvitték munkatáborba, ott meghalt. A nagyapám, a szüleim, a családom kisvárosi orvosok, sokat dolgoztak, az unokatesóimmal folyton Csöpe nagyanyámnál voltunk összecsapva. (Ő ennek a könyvnek a főszereplője.) Kamaszkoromban a szüleimet boldog és unalmas kispolgároknak tartottam, a kisvárost elviselhetetlenül szűknek éreztem. Csöpében láttam azt a csozeságot, csibészséget, kívülállást, amivel azonosulni tudtam. Én 18 évesen kiléptem majdnem minden családi mintából, még a városból is. Ma már nem gondolom, hogy a szüleim unalmasok vagy kispolgárok lettek volna. De azt hiszem, boldogok voltak.
Mit szólna szerinted a nagymamád, ha elolvashatná ezt a könyvet?
Biztosan nem olvasná el, de nagyon büszke lenne. Csöpének nem igazán volt kapcsolata a kortárs irodalommal. A Bibliát olvasta, Adyt, talán még Jókait, de sokkal jobban érdekelte egy NSZK-ból érkezett képesmagazin vagy egy keresztrejtvény, mint egy mai regény.
És az édesanyád hogyan reagált volna erre a könyvre?
Biztos vagyok benne, hogy ő sem olvasta volna el. Ha pedig valaki – mondjuk az apám – elmesélte volna neki, mi van benne, akkor mérges lett volna.
Volt egy viccesen fenyegető mondata: „Csak szólok, kisfiam, hogy a nevelésed még nem fejeződött be!” Az anyám nagyon nagy olvasó volt, de irodalmi ízlése – hogy finoman fogalmazzak – távol állt az általam képviselt témáktól, nyelvezettől. Én ezt elfogadtam, nem bántott. Tudomásul vettem, hogy nem az anyám a „célközönségem”. Ő nem olvasott engem, én nem erőltettem, a „munkásságom” nem állt közénk, és nem rontotta meg a kapcsolatunkat.
A felnőtt fiad olvasta már a könyvet?
Kapott példányt, ahogy minden könyvemből kap. De nálunk nincs személyi kultusz, apát nem kötelező olvasni. Majd elolvassa, amikor kíváncsi lesz rá. Én sem huszonévesen kezdtem érdeklődni a családom története iránt. Akkor az ember még inkább különbözni akar a szüleitől és a családjától. Azt szeretné hinni, hogy teljesen önálló, független, egyedi és megismételhetetlen lény. Csak később jövünk rá, hogy rengeteg ember történetét hordozzuk magunkban. És ezek a történetek meghatároznak minket, akkor is, ha nem ismerjük őket.
Minden családnak megvan a maga története, de nem mindenkié ennyire színes, mint a tied.
Ezzel nem értek egyet, szerintem minden család története irodalmi kincsesbánya, minden egyes kavicsban ott van az egész világegyetem. Minden magyar családon átgázolt a 20. század. Minden családtörténetben ott vannak a borzalmak, a tragédiák, a veszteségek, a háborúk, az elhallgatások. És ehhez a rengeteg rettenethez tapad néhol némi szép és jó is: szeretet, hűség, önazonosság, bátorság, humor, ilyesmi.
A Remind Bookazine nyári lapszámában Cserna-Szabó András Anibus és a hölgyvendég című novelláját olvashatod, ami az identitáskeresés nehéz útjáról mesél.
Fotó: Szepesvári Petra/ Helikon Kiadó
