A legelsőt egy forgalmas kereszteződés aluljárójánál pillantom meg. A széles gránit korláton áll. Egészen apró, alig magasabb egy megtermett galambnál. Dudorodó pocakján feszülnek a gombok, feszül az övcsat, jellegzetes, csúcsos kalapja a fejébe húzva, úgy néz az ég felé és mutat egy távoli pontra arcán meglepett mosollyal. Ekkor még mit sem tudok arról, hogy Boroszlóban jelenleg több mint ezer hozzá hasonló törpeszobor posztol a tereken, az üzletek és az éttermek előtt, ücsörög valamelyik padon vagy az Odera partján, de abban biztos vagyok, hogy jól meg fogjuk érteni egymást ezzel a várossal, hiszen úgy tűnik, az itt élők is hisznek a csodákban, abban, hogy egyszer minden jóra fordul.
Helló, Boroszló!
A hotelszobám ablaka a boroszlói főpályaudvar Tudor-kastélyokat idéző napraforgósárga, tornyos épületére néz. A köztünk feszülő téren a járókelők nyüzsgő hangyarajként szóródnak szét a szélrózsa minden irányába. Ha felnéznének, talán irigyelnének, hogy mint valami Agatha Christie-hős a grandiózus és elegáns Grand Hotel kőkorlátos balkonja mögött feszítek. A szálloda valóban abban a korban épült, amelyben a krimiíró „a kis szürke agysejtjeire” oly büszke belga detektívet is megálmodta, ma már art déco stílushoz nyúló, kifejezetten modern belsővel várja azokat, akik menedéket keresnek a város zaja elől.
Pillanatnyilag másra sem vágyom, mint a város zajára, és amikor rájövök, hogy valójában én vagyok az, aki sóvárogva tekint a lenti utcákon sodródó tömegre, lecsapom a laptopom fedelét, és ahelyett, hogy folytatnám az emailjeim végeláthatatlan sorának a felszámolását, úgy döntök, nyakamba veszem Boroszlót a szabad délelőttömön.
De hol is vagyok voltaképpen?
Boroszló (lengyelül Wrocław) Lengyelország harmadik legnagyobb és az egyik leghosszabb múltra visszatekintő városa a cseh határtól északra, Budapesttől nagyjából hét és fél órányi autóútra. Sajtóútra érkeztem ide, és mivel a programok csak másnap kezdődnek, egyedül célzom meg Boroszló óvárosi részét, ami a hoteltől mindössze negyed órányi sétára fekszik.
A várost az Oradea és négy mellékfolyója hálózza be. Miközben távolodom a szállodástól, hálásan veszem észre, hogy az utam egy híd felett visz, alattam széles mederben, magas fák árnyékában áramlik a víz. Azonnal lekanyarodom, kitérőt teszek a partján zöldellő hűs park felé. Miközben a város minden zugát a hely atmoszférájából sugárzó nyugalom járja át, én megállás nélkül kapkodom a fejemet. Nemcsak attól ámulok el, hogy a virágzó jázminbokorral, díszgyertyával, levendulával vagy éppen zsályával beültetett zöldterületek mindenütt gondos kezek munkájáról árulkodnak, de attól is, hogy milyen szépen gondját viselik a régi épületeknek, amelyek a legkülönbözőbb építészeti stílusokat képviselik. (Mint később megtudom, a helyiek kifejezetten nagy gondot fordítanak a műemlékvédelemre.)
Boroszló megközelítőleg ezeréves múltja során tartozott Csehországhoz, a Habsburg Birodalomhoz, a Porosz Királysághoz, a Német Birodalomhoz, sőt igen rövid ideig a Magyar Királysághoz is, ezért nemcsak a különböző történelmi korszakok, a különféle nemzetek is rajta hagyták a kezük nyomát.
Üres zsebbel egy mesekönyvben
Onnan tudom, hogy közeledem a Piactérhez, hogy egyre-másra bukkannak fel a város vidám törpeszobraitól ihletett szuveníreket kínálló boltok és a kenyérillatot árasztó pékségek, amelyek kirakataiban perecek, fánkok és mindenféle válogatott finomságok invitálják befelé az arra járókat. Szívesen elcsábulnék, de egy vasam sincs. A táskámat, ugyanis, Boroszló felé ott felejtettem egy benzinkúton a cseh autópálya mellett. (Bár az ott dolgozók kedvességének köszönhetően megkerült – benne az érintetlen pénztárcámmal, a külső aksimmal és egy kölcsön könyvvel –, azért senkit sem bíztatnék hasonló bűvészmutatványra.)
Nem baj. A vásárlási kényszer sürgető nyomása nélkül sétálok az üzletek között, el-elbámészkodom egy-egy kirakat előtt, és megmosolygom a lépten-nyomon felbukkanó törpéket – egyikük egy lantot penget, másikuk az utcakőre hasalva lóbálja a lábát, és vannak, akik Boroszló történelmi alakjainak a bőrébe bújtak.
A macskaköves Piacteret a teraszos éttermeken túl szorosan egymáshoz simuló, színes házak veszik körül, amelyek a barokktól a reneszánszig különböző építészeti stílusokat képviselnek. Némelyik homlokzata napsárga vagy mályvaszínű, némelyiknek pedig olyan díszes a homlokzata, hogy egy Andersen mesekönyv illusztrációo között sem lenne oka feszengeni. A középkorban éppen itt, a Piactéren át futott át két fontos kereskedelmi út, ami Boroszlót pezsgő európai metropolisszá tette.
A tér közepén a régi városháza vonja magára a tekintetet. A reneszánsz elemeket is magában foglaló, gótikus épület több száz évig épült és alakult, mire elnyerte végső formáját. Magas tornyát már messziről látni – nem véletlenül vált a helyi diákok találkozó pontjává –, keleti homlokzatán – bár percmutatóját már régen elveszítette – még mindig jár a 16. századi óra. Ma többek között a Városháza és a Városi Múzeum működik a falai között.
Ideje visszaindulnom. Igaz, még alig láttam valamit Boroszlóból, tudom, hogy a kedvenc európai városaim egyike lesz.
Sínen, vízen, négy keréken
Másnap reggel már az újságíró kollégákkal kelek útra. Villamos robog át velünk Boroszlón, a Centenáriumi Csarnokhoz tartunk. A vasbetonból készült épületóriást 1911 és 1913 között építették Max Berg tervei alapján. Az elmúlt több mint száz évben vásároknak, sport- és kulturális rendezvényeknek adott otthon, és megfordult már itt többek között Pablo Picasso, a Dalai Láma és II. János Pál pápa. 2006 óta pedig az UNESCO Világörökség része.
Robosztus alakja messziről szemet szúr. A római Pantheonról mintázott rendezvénycsarnok eltéveszthetetlen az előtte felállított, 100 méter magas acéltűvel, az Iglicával együtt. Az épület nagyobb ókori ikerpárjánál és nagyobb Hagia Szophiánál is. Ahogy beljebb merészkedünk és feltárul előttünk a visszhangos, üres tér a fölé boruló kupolával, rámtör a déjá vu érzése – nem véletlenül: itt forgatták ugyanis Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája című film egy részletét. A brutalista stílusú épület csupasz vasbeton elemei és dísztelen sterilitása valóban az utópisztikus science fictionöket idézik.
A Centenáriumi Csarnok modern egyszerűségét a köré fonódó park buja zöldje ellensúlyozza: a zenélő szökőkutat körülölelő vadszőlős boltívsor és a lombos fák között megbújó japán kert. A kertre sajnos nincs időnk, sűrű a programunk, de nem bánom – hiszen Boroszlóba mindenképp vissza kell térnem.
Busszal gurulunk tovább, egyenesen az Odera partjára, az Odra Centrumba, ahol már várnak ránk a városnéző hajók. A kanyargó folyó felett több mint száz híd ível, partján egymást váltják a virágzó kertek, és mintha Európa minden nagyvárosa képviseltetné magát, a skandináv stílusú modern irodaházaktól az Amszterdamot idéző, díszes homlokzatú lakóházakig mindenféle stílusú és korú épület bukkan fel. A Boroszlói Egyetem barokk épületcsoportjával szemben kötünk ki.
A törpék városa
Egyikük az ölébe fektetett laptop billentyűit veri éppen, másikuk egy motorkerékpárral robog át a téren, és akadnak, akik párban bukkannak fel valamelyik utcasarkon: együtt zenélnek, kezükben vizestömlővel és létrával indulnak tüzet oltani vagy fűrészelnek ketté egy fahasábot. Boroszló utcáin bárhol rábukkanhatunk a város különös lakóira: a törpékre.
Történetük eredete egészen a kommunista időkig nyúlik vissza és a Boroszlói egyetemen megalakult, Új Kulturális Mozgalom nevű szervezethez köthetők. A mozgalom tagjai a rendszer ellentmondásait figurázták ki békés akcióikkal. Egy alkalommal narancssárga zászlókat osztogattak a vörös díszbe öltöztetett város lakóinak új alternatívát kínálva nekik – innen kapták a Narancsos Alternatíva elnevezést. Amikor a megmozdulásaik házfalakra festett időpontjait lemázolták a rendőrök, helyükre narancssárga sapkás törpéket festettek. Az 1988-as gyereknapon pedig törpének öltözve osztogattak narancssárga sapkákat az ünnepségre gyülekezőknek.
2001-ben az első bronzszobor az ő tiszteletükre foglalta el a helyét egykori gyülekezőhelyükön, azóta pedig egyre nő a számuk. Mára több mint ezer törpe található a városban.
Időutazás
A városban nemcsak a törpék, az impozánsabbnál impozánsabb épületek és történelmi helyszínek is egymást érik. A Stare Jatki valaha a hentesek utcája volt, amire az macskaköveken felállított háztáji állatok bronzszobrai emlékeznek. A kis helyiségekbe ma ajándékboltok és galériák költöztek.
A következő sarkon a régi városbörtönbe botlunk. Rácsos ablakában láncra vert törpe ücsörög. A gangos téglaépületekkel körülvett udvar már-már csalogató – persze a látvány megtévesztő, a 14. században létrehozott és folyamatosan bővülő börtön nemcsak kápolnával, kínzókamrával is bővült az évek során. Ma a 19. századi állapotát tükrözi, a rabok azonban már kiköltöztek, és az itt található kocsma és kávézó vendégei foglalják el a helyüket.
A város szívébe a Szent Erzsébet templom tornyának árnyékában álló, Jancsi és Juliska után elnevezett, két keskeny bérház közti kapun át jutunk. A Piactéren hétvégére felpezsdült az élet. Turistákkal telt meg a tér, akik a piac standjainál válogatnak a sajtok, a perecek és a kézműves csecsebecsék között, vagy adják át magukat a tér vásári hangulatának valamelyik étterem teraszán.
Mi egy különleges programra és egy annál is különlegesebb helyszínre érkeztünk. A Városháza épülete rejti Európa legrégebbi fogadóját. A déli homlokzatból nyíló Piwnica Świdnicka falai között 1273 óta olyan illusztris vendégek fordultak meg, mint Frédéric Chopin, Johann Wolfgang von Goethe vagy éppen Giacomo Casanova. 2022 óta az étterem csapata újjáélesztette a sörfőzés helyi hagyományát, így izgalmas, kézműves sörkülönlegességgel várják a betérőket, az étlap pedig a modern konyha és a helyi hagyományok ötvözetéből született.
A fogadó mélyén rejtőző, boltíves terem valóban a középkort idézi. Bár a társaság és a berendezés határozottan 21. századi, szinte látom, ahogy Chopin a barátaival iszogat az egyik sarokban, vagy ahogy Goethe fáklyafénynél, egy korsó sör társaságában hajol a jegyzetei fölé.
Boroszló visszavár
Mire rövid utam a végéhez ér, tudom: ezt a várost nem szabad végigrohanni. Boroszló bája az utcáit belengő hangulatban rejlik, amit csak úgy szívhatok magamba, ha időt hagyok a bolyongásra, a felfedezésre, arra, hogy elidőzzek egy étterem teraszán, ami véletlenül került az utamba, egy pereccel a kezemben sétáljak az Odera partján vagy megpinehjek egy árnyas parkban. Nemcsak azt tudom, hogy egyszer még visszatérek Boroszlóba, hanem azt is: nem érkezem majd egyedül.
Borítókép: Canva, további fotók: Mövenpick Grand Hotel Wroclaw, SHOX art, Tetyana Kovyrina, Levent Simsek, Meri Verbina, Piotr Baranowski / Pexels, Barbara Maliszewska / Wikipédia, Canva, Piwnica Świdnicka
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
Érintetlen kincs az Alpokban: Kelet-Tirol és „fővárosa”, Lienz
