Mesés fekhely installáció – így nevezi Eke Angéla Junior Prima díjas színművész és Oláh Anna, az Anna Amélie tervezője az alvószínházzá vált Anna Amélie Studio and Store hatalmas fekhelyét. A falak mentén egymás mellé tolt matracok hevernek, amelyeken az Anna által illusztrált, mesebeli hősöket és jeleneteket ábrázoló ágyneműk hívogatják a nézőket. Az átalakult tér sokkal inkább hasonlít kamaszkorunk ottalvós bulijainak a helyszínére, mint egy klasszikus színházra. Nem véletlenül! Ahogyan Angéla előadásának minden eleme – az elsötétített terem, az illatok, a hangok és természetesen maga a mese –, a helyszín is utazásra hív bennünket. Utazásra a múltba, amikor nem telhetett el nap esti mese és jó éjt puszi nélkül. Amikor feltétel nélküli szeretet vette körül minden lépésünket. Amikor nem kellett más, csak egy ölelés ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat. Amikor egy mese képes volt szárnyakat adni. Eke Angéla alvószínháza olyan ajtókat nyit meg előttünk, amelyekről régóta hisszük: örökre bezárultak.
A mesédet Jankovics Marcell Fehérlófia című rajzfilmje ihlette. Honnan a kötődésed a filmhez?
Maga a Jankovics mű felnőttként fogott meg – elsősorban a kaledioszkópszerű, mégis hagyományos képi világa. Abszolút pszichedelikus élményem volt, amikor először láttam. Az animációs filmnek a Fehérlófia mondakör egyik története az alapja, tipikus mesei szerkezetet hordoz. Később a különböző szereplők kezdtek megfogni, főként Fehérlófiú, akit az anyja egyedül nevel a rengetegben. Megtetszett, hogy az anya a meséjével pecsételte meg a fiú sorsát, és erős elhívást plántált belé. Ezzel én is tudtam azonosulni.
Milyen szerepük volt gyerekkordban a meséknek?
Én lakótelepre születtem, csak később költöztünk vidékre, de telepi gyerekként a tévén keresztül érzékeltem egy csomó mindent a világból. Emlékszem, egy-egy film vagy mese hatására napokig lázban égtem. Azzal, hogy a mese a nevelés egyik eszköze, elemi szinten tudtam kapcsolódni.
Neked meséltek gyerekkorodban?
Anyukám mindig elolvasta a mesét, ami a Nők Lapjában volt, és megdumálta velem a mellette levő Vekerdy oldalt is. A buszmegállóban, az orvosi rendelőben várakozva vagy otthon olvasott fel, de rituális esti mesékről nincs emlékem.
A Covid alatt kezdted el írni a mesét. Van jelentősége annak, hogy ebben az időszakban pont a Fehérlófia talált meg téged inspirációs forrásként?
A Covid alatt bezártak a színházak és leálltak a forgatásaim. Minden csapot elzártak, de azt éreztem, hogy el kell foglaljam magam alkotóként. Olyan műfajt akartam választani, amivel azelőtt sosem foglalkoztam. Ebben az időben néztem újra a mesét, és azt éreztem, hogy valamilyen formában dolgoznom kell vele. Ki akart jönni belőlem, ráadásul nem volt tétje, mert tudtam, hogy a fiókomnak készül. Élveztem, hogy felelősség és kompromisszumok nélkül bármit leírhatok, amit gondolok vagy érzek, és jólesett belehelyezkedni a különböző indíttatású karakterek valóságába, tehát a színészi oldalamról is meg tudtam közelíteni. Tetszett, hogy egy projekten belül ilyen nagy az átjárás. Előtte az Én, Iphigénia című első, önálló monodrámámon dolgoztam, amit Závada Péter írt nekem, a saját élettörténetemből inspirálódva. Ott egy az egyben felvállaltam, hogy ez és ez én vagyok, ezért itt jó volt elbújni a különböző karakterek mögé. Felemelő volt, hogy a víziókat és a képeket, amiket kigondoltam, úgy tudtam leírni, hogy az engem szórakoztasson.
Végül a mese nem maradt a fiókodban.
Valóban nem. A barátaimmal, Oláh Annával és Kertész Attila képzőművésszel alkotói elvonulásokra jártunk – illetve járunk a mai napig – a Kecskeméti Alkotóházba. Én akkor éppen a múzsájuk voltam. Egy hatalmas műterem pamlagán hevertem, ők pedig engem festettek, közben verseket, könyvrészleteket olvastam fel nekik, néha csak zenét hallgattunk, máskor meg csöndben voltunk, és én írogattam. Egyszer csak úgy döntöttem, hogy felolvasok az irományomból egy kis részletet. Kérdezték, hogy mi ez, aztán amikor elmondtam nekik, követelték a folytatást. Gondoltam, akkor csak be kéne fejezni, de lassan visszatért az élet, megnyitottak a színházak, és engem magával sodortak az események. Azt hittem, nem is fogom folytatni, de tavaly év végén – mintha egy csapot nyitottak volna ki – megrohantak az ötletek, és összeállt a fejemben az egész alvószínház ötlete. Végül Kemény Zsófinak is megmutattam a megírt anyagot, szerettem volna, ha ő lenne a produkció dramaturgja. Úgy gondoltam, ő megmondja, ha tegyem vissza a fiókba az írást. Végül ő lett a dramaturg.
Hogyan jött az ötlet, hogy Oláh Annával kollaboráljatok?
Anna egy évvel ezelőtt felajánlotta nekem a stúdióját az Irányi utcában. Azt mondta, hogy ha bármikor bármit szeretnék csinálni, ott van. Ezt elraktároztam magamban, és amikor kezdett összeállni az alvószínház ötlete, arra gondoltam, hogy jó lenne ott megcsinálni, mert tetszett, hogy ez egy kicsi, intim tér.
Ráadásul Anna festette a meséd szereplőit az ágyinstalláció ágyneműire. Hogyan zajlott a közös munka?
Pont terveztünk egy hármas alkotói elvonulást Kecskemétre, amikor összeállt bennem a koncepció. Anna és Attila a saját kiállításuk anyagát festették, én pedig a műtermemben dolgoztam a mesén és az alvószínház részleteinek a kigondolásán. Kezdetben rajtuk próbáltam ki a műtermi pokrócokon és párnákon.
Aztán Anna egyesével festette meg az ágyneműket, miközben én meséltem neki. Benne is erőteljesen nosztalgikus emlékeket idézett fel a meseolvasás.
Az ő anyukája úgy tanította őket rajzolni, hogy közben mesélt nekik. Ezen kívül a teljes Anna Amélie csapat színházzá alakult. A boltocska minden előadás alkalmával átváltozik egy mesés fekhely installációvá.
Számodra milyen élmény volt egy ilyen különleges térben megvalósítani az előadást?
Én szeretem a nem színházi tereket. A Trojka Színházi Társulás előadásai miatt nekem ez egy abszolút komfortos élmény. Azon túl, hogy ez ne egy átlagos felolvasó est legyen, azt éreztem, hogy szeretnék elemibb szinten kapcsolódni az emberekhez, úgy, hogy olyasmi is felszabaduljon bennük, ami egy moziban vagy egy színházban nem feltétlenül tud. Mostanában ösztönösen érzem, hogy egyszerűen törődni kell a nézőkkel.
Ebben a gondolatban a saját, törődés iránti vágyad is megfogalmazódott?
Persze! Csak olyan dolgot találok ki, amit én is szívesen átélnék. A személyes projektjeimnél nagyon fontos a belső munka, az, hogy hallgassak az ösztöneimre, közben persze nagyon empatikusan próbálok közelíteni a nézők felé. Azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy vajon mikor voltunk utoljára biztonságban? Nyugalomban, békében, szeretetben, kényelemben? Én úgy gondolom, ez akkor lehetett, amikor utoljára olvastak nekünk mesét. Felmerült bennem, hogy miért ne kaphatnának a felnőttek is egy mesét? Miért ne lehetne betakarni őket?
Rám a teljes élmény zsigeri szinten hatott. Ahogy elhelyezkedtünk, lekapcsoltad a villanyt, és belekezdtél a mesébe, hirtelen az óvodás kori élményeim és érzéseim törtek rám.
A nézők egészen különböző dolgokról számolnak be. Valaki azt mondta, olyan volt, mintha végig lebegett volna, más meg úgy érezte, mintha száz évet pihent volna ki egyszerre, és voltak, akik nem tudták eldönteni, hogy mi történt a valóságban, és mi a képzeletében. Egészen furcsa állapotokban szoktak kikelni az emberek az ágyból.
Te elődaóként részesülsz abból az intimitásból, amit mi, nézők átélünk?
Akkor, amikor kezdetét veszi az előadás, megadom a lehetőségét a kapcsolódásnak minden egyes nézővel, de attól kezdve, hogy elkezdődik a mese, nekem előadóként kell jelen lennem. Ezzel együtt minden előadást nagyon élvezek! Szeretem azt is, hogy egy picit mindegyik más és más. Néha valamin jobban elidőzöm, esetleg kipróbálok új dolgokat, vagy éppen virgoncabb vagyok. Ez az egész pont attól működik, hogy iszonyatosan élvezem és szeretem. Hiszek a kis közösségek erejében, élvezem, hogy relatíve kevesen vannak. Elképesztő, hogy idegen emberek képesek lefeküdni egymás mellé, nemhogy elaludni! Ha valaki elalszik a mese alatt, az számomra a lehető legnagyobb bók, hiszen ez azt jelenti, hogy nekem és a többi nézőnek is óriási bizalmat szavazott.
Hogy éled meg, hogy a közönséges ennyire különleges szituációban fogadja be azt, amit át szeretnél adni?
Színészként számomra nincs különbség aközött, hogy egy nyakig betakarózott, alvó embernek vagy egy színházi székben ülő nézőnek játszom. A helyzetek mások, a színész viszont ugyanaz.
Nem hiányzik az, hogy magadon érezd a figyelő tekinteteket?
Azt vettem észre, hogy ha van egy-egy figyelő szempár, az inspirál, de alapvetően büszke vagyok, ha alszanak. Egyfajta meditatív állapotba szeretném juttatni a nézőket. Volt olyan, hogy amikor szétnyílt előttem a függöny, minden egyes nézőn szemmaszk volt. Azon az előadáson például át tudott törni bennem egy gát. Mivel senki sem nézett, csak hallgatott, ezért azon az előadáson elkezdtem egy virtuózabb jelenlétet megengedni magamnak, mint az elején, amikor próbáltam minél neutrálisabban, leginkább csak atmoszférában és hanggal jelen lenni. Ettől kezdve egy új úton indult el az egész mese előadásmódja.
Mielőtt kezdetét venné a mese, mindenkinek elmondod, hogy ha valamelyik karakter megfogja őt, menjen vele. Azonnal kíváncsivá tettél, hogy vajon van-e olyan karakter, aki valamiért közel áll a szívedhez?
Azt hiszem, mélyen hatott rám Fehérlófiú sorsa. Nagyon erős benne az empátia, amiről ő maga nem is tud. Ez az empátia bennem is megvan, de vele ellentétben én ezzel tisztában vagyok.
Az viszont kérdés, hogy az empátia áldás-e vagy átok? Az, hogy meg akarod menteni a világot, ami csak néha és csak szeletekben valósulhat meg?
Az előadás egyik tételmondata is az, hogy „az empátia nem csak egy nemes billog, ami csak akkor villog, hogyha kell bármi, ami túlcsillog a ködhangulaton, hanem akkor is, ha mondjuk lebegném egy gumimatracon”.
Akár abból adódóan, hogy az empátiád miatt könnyen belehelyezkedsz a szereplők bőrébe, vagy éppen abból, hogy minden előadás egy picit más, volt olyan, hogy másik karakter került a figyelmed középpontjába?
A karakterek között nem lehet különbséget tenni, és eleve nem is hiszek abban, hogy valaki negatív karakter. Nincs olyan, hogy valaki száz százalékig rossz vagy jó.Nagyon szeretem megmutatni a gyengeségeket is. A mese alapvetően három testvérről szól, akik elindulnak Alsóországba, hogy megmentsék az elrabolt királylányokat, de így vagy úgy mindenki bedobja a törölközőt Fehérlófiún kívül. Az egyik karakter nem tud beleállni abba, hogy kilépjen a saját világából. Ő azt mondja, hogy a karma nem átruházható: ha te meg akarod menteni a világot, akkor mentsd meg, de én egy sokkal kallódóbb, érzékenyebb ember vagyok, egy szorongó típus, aki egyszerűen nem világmegváltó cselekedetekre rendeltetett. Emlékszem, nagyon szerettem ennek a szereplőnek az igazságát megérezni. Olyan nincs, hogy valaki a kisujjától a feje búbjáig negatív karakter legyen. Egy picit mindegyikük olyan, mint én vagyok. Számomra tök jó érzés volt a saját gyengeségeimet és nehézségeimet belecsempészni a különböző karakterekbe.
A meséd, a gondolataid nem csak a nézőidre hatottak. Annát is megihlették. Mesélhetsz arról, hogy min dolgozik éppen?
Anna abszolút benne maradt a mese világában és hangulatába, a szereplői inspirálták az új kollekcióját, ami hamarosan debütálni fog. Én már nagyon várom, hogy táskákon, ruhákon és csészéken lássam viszont a szereplőket.
Ha már szóba kerültek a jövőbeli projektek: te rejtegetsz még valamit az íróasztalod fiókjában?
Nem, nincsen több írásom. Az igazság az, hogy úgy gondolom, egyszer mindenkinek lehet szerencséje az írásban – még nekem is. Hogy van-e az életemben ennek jövője, az csak akkor fog kiderülni, ha esetleg megpróbálkozom vele még egyszer. De most még abszolút nem tudok új projektre gondolni, mert szeretném a mostaninak megélni minden egyes pillanatát a meglévő szerepeim mellett. Egyébként nyolc különböző előadásom van repertoáron, három színházban. Többek között játszom a Trojkában és a Szkénében is. Szóval ennek a hatalmas szívprojektnek is helyet kell szorítanom az életemben úgy, hogy meg is tudjam élni, és olyan intenzíven lehessek benne, amit megkíván. Az biztos, hogy ez az élmény nagyon erősen hat rám, és még mindig motivál. Inspiráló számomra kérdés, hogy vajon lehet-e még valamilyen különleges élményt hozni az embereknek. Én is kíváncsi vagyok magamra.
Kattints, és válts jegyet Eke Angéla Ssss… alvószínházi előadására!
Fotók: stúdió fotók: Panamy, szabadtéri fotók: Pejkó Gergő
