A Hangstúdió kollekció a bakelit hallgatás rituális élményét idézi meg. Neked személyesen mit jelent ez a lassú zenehallgatás a felgyorsult világunkban?
Mindig nagyon sok zenét hallgattam, és most, hogy belegondolok, szinte mindig mozgás közben. Kamaszként a metrón, úton az iskolába, később diákmunkásként – például amikor gofrit árultam a Palatinuson – a korai nyári reggelek és késő esti hazautak valahogy mind zenével együtt élnek bennem. A zene adta meg ezeknek a pillanatoknak a ritmusát. Ma sincs ez másképp. A vezetést például el sem tudom képzelni zene nélkül, és folyamatosan keresem az új hangokat, új dalokat. Ritkán hallgatok végig egy teljes albumot – inkább sodródom, keresgélek, reagálok arra, ami éppen megtalál. Pont emiatt válik különlegessé számomra a „lassú zenehallgatás”, a bakelit élménye. Mert az egy tudatos döntés. Leülni, feltenni egy lemezt, végighallgatni egy oldalt – ez ma már szinte rituálé. Egy olyan állapot, ahol nem a következő dal után nyúlok, hanem hagyom, hogy a zene történjen meg.
Az inspiráció egyik forrása a Budai Ifjúsági Park volt, amely legendás helyszíne a magyar könnyűzenének. Hogyan talált rád ez a történet, és mikor érezted, hogy ebből vizuális világ születhet?
Az igazság az, hogy kezdetben nem egy konkrét helyszín inspirált – előbb volt meg bennem a grafika hangulata, egyfajta belső kép, amit szerettem volna formába önteni. És csak később állt össze, hogy mindez milyen erősen rezonál azzal a közeggel, ahol épp vagyunk: a Budai Ifjúsági Park történetével. Ez a felismerés inkább volt egyfajta ráhangolódás, mint tudatos döntés. Hiszek abban, hogy bizonyos dolgok nem véletlenül találnak meg minket; hogy az ember, és vele együtt egy márka is, bejár egy utat, és közben olyan rétegekhez kapcsolódik, amelyek talán már eleve ott voltak körülötte. A zene mindig közel állt hozzám, de igazán az elmúlt 5-10 évben mélyült el a kapcsolatom vele. Ahogy a Bomo egyre inkább önjáróvá vált, felszabadult bennem egyfajta tér és idő arra, hogy tudatosabban is foglalkozzam vele. És valahol itt, ezen a ponton ért össze a vizuális gondolkodásom és a zene világa, aminek aztán természetes módon lett része az Ifipark szellemisége is.
A beatkorszak zenekarai, mint Illés, Omega vagy Metro, egy egész generáció hangját adták. Szerinted ma mi tölti be ezt a szerepet?
Erről nemrég Vitáris Ivánnal beszélgettünk, és arra jutottunk, hogy ma is léteznek olyan előadók, akik képesek egy generáció hangulatát, kérdéseit vagy akár feszültségeit megfogalmazni, csak talán sokkal széttartóbb formában, mint a beatkorszak idején. Vannak kifejezetten lázadóbb hangok, mint például az Ivan & The Parazol, Beton.Hofi vagy a Carson Coma, amelyek nagyon pontosan rezonálnak a jelen kor hangulatára. De közben az is érdekes, hogy ma már nem feltétlenül a lázadás az egyetlen út ahhoz, hogy valaki megkerülhetetlenné váljon. Korábban olyan zenekarok, mint a Kispál és a Borz vagy a Quimby egészen más tónusban, sokkal inkább belső, lírai világon keresztül tudtak generációs élménnyé válni – és ez ma is érvényes.
A Hangstúdió grafika Hollósi Éva munkája. Hogyan zajlik nálatok egy ilyen alkotói együttműködés? Mennyire adsz szabad kezet a tervezőknek?
Ez a grafika annyiban kivétel, hogy most szinte teljes mértékben a mi koncepciónk mentén született. Elég pontos irányt adtam Évának, és a folyamat elejét egy hosszabb gyűjtő- és kutatómunka előzte meg – archív képek, hangulatok, személyes tárgyak, emlékek rétegződtek egymásra, mielőtt egyáltalán a rajzolás elkezdődött volna. Évában az a különleges, hogy nem egyszerűen megrajzol egy világot, hanem életre kelti. Van egy egészen kivételes érzéke ahhoz, hogy a részleteken keresztül történetet meséljen, és hogy egy statikus kép mögött is érezhető legyen valami lüktetés, valami jelenlét. Ez az, amitől a közös munka mindig több lesz, mint az eredeti elképzelés.
A zene, az irodalom és a tárgykultúra találkozása a közös kiadványban különleges vállalás. Mit gondolsz, mi köti össze ezt a három területet?
Azt hiszem, a legmélyebb közös pont valóban a kreativitás, az alkotás aktusa maga. Mindhárom terület mögött ugyanaz a belső késztetés áll: valamit létrehozni, formát adni egy gondolatnak, egy érzésnek, egy hangulatnak. Számomra különösen izgalmas, hogy a mi tárgyaink ebben a metszéspontban helyezkednek el. Nem csupán „kész” dolgok, hanem olyan felületek, amelyek folytatják az alkotást. Egy füzet, egy album vagy egy papírtárgy valójában csak akkor válik teljessé, amikor valaki elkezdi használni, amikor beleír, rajzol, jegyzetel, vagy akár csak gondolatokat rendez benne.
A Bomo Art egyik küldetése, hogy újra közelebb hozza az embereket a könyvekhez és az alkotáshoz. Szerinted mi veszett el az elmúlt évtizedekben ebből a kapcsolatból és hogyan lehet ezt visszaépíteni?
A papírhoz és az íráshoz való viszonyunk sokkal mélyebb, mint egy technológiai korszak. A barlangrajzoktól kezdve a legkorábbi nyomtatott könyvekig, az iniciálékig, ez egy több ezeréves, nagyon emberi történet, amit nem lehet egyszerűen „kiváltani”. Ami talán változott, hogy kevesebbet írunk kézzel, és máshogyan olvasunk. De nem feltétlenül kevesebbet, inkább más formában. És közben pont emiatt fel is értékelődött az, amikor mégis kézbe veszünk egy füzetet, amikor leírunk valamit, amikor fizikailag is kapcsolódunk egy gondolathoz. A Bomo számára ez nem nosztalgia, hanem egyfajta emlékeztetés: hogy az alkotásnak van egy lassabb, személyesebb rétege, amit érdemes újra és újra felfedezni. Nem visszahozni kell, mert mindig is itt volt, inkább teret adni neki.
Rendszeresen részt vesztek nemzetközi design vásárokon és szakkiállításokon. Mit tanultál ezekből a találkozásokból a globális közönségről és arról, hogyan pozícionáld a magyar kreatív termékeket?
Az igazság az, hogy a Covid előtt valóban rendszeresen jelen voltunk nemzetközi vásárokon, de a járvány nemcsak egy időszakot zárt le, hanem hozott magával egyfajta tartós bizonytalanságot is. Ez bennem is nyomot hagyott: ma már sokkal megfontoltabban döntök arról, hogy mire és mennyit költünk, és nem feltétlenül érzem szükségét annak, hogy tízezres nagyságrendű eurókat tegyünk egy-egy kiállításba. Közben viszont történt valami fontos: a márka „beérett”. Ma már sok esetben nem nekünk kell keresni a kapcsolatokat. A partnerek, disztribútorok, ügynökök megtalálnak minket, és egyre inkább a Bomo múltja, vizuális világa és következetessége beszél helyettünk. Ami talán a legfontosabb tanulság számomra, hogy a globális közönség nagyon is nyitott az autentikus, karakteres márkákra. Nem „magyar termékként” kell jelen lenni, hanem jó termékként, de közben az a kulturális háttér, amiből érkezünk, finoman mégis hozzáad egy plusz réteget. Éppen ezért én ma is azt mondom: aki ebben a szakmában gondolkodik (kézművesség, design), annak érdemes kilépnie a nemzetközi térbe, megmutatnia magát. A magyar design és kézművesség szerintem világszínvonalú, csak láthatóvá kell tenni.
A Makers’ Market, amit Hoffmann Petrával közösen visztek, mára fontos találkozópont lett a hazai alkotók számára. Mitől működik jól egy ilyen közösségi tér szerinted?
A Makers’ Marketre különösen büszke vagyok. Azt hiszem, a működésének az egyik legfontosabb alapja az, ami köztünk van Hoffmann Petraval: egy valódi barátság és egy közös szemlélet. Petra egészen kivételes közösségi ember. Szinte mindenkit ismer, mindenkire emlékszik, és van benne egy olyan természetes nyitottság és energia, ami egyszerűen magával húz másokat is. És ami számomra nagyon fontos: ez az energia rám is hat. Szeretjük az embereket, szeretjük ezt a közeget, és talán emiatt ez a közeg is visszaszeret minket. Tudatosan próbálunk olyan teret teremteni az alkotóknak, amiben mi magunk is jól éreznénk magunkat. Olyan feltételekkel, olyan hangulattal, ami nemcsak szakmailag korrekt, hanem emberileg is támogató. Fontos számunkra, hogy az alkotók ne csak jelen legyenek, hanem valóban komfortosan, biztonságban tudjanak megmutatkozni.
Mit látsz ma a legnagyobb kihívásnak a fiatal magyar designerek és alkotók számára? Miben tudja őket segíteni egy kezdeményezés, mint a Makers’ Market?
Azt gondolom, hogy a legnagyobb kihívás ma is az elkezdés. Az a pillanat, amikor valaki eldönti, hogy nemcsak alkotóként, hanem vállalkozóként is működni szeretne – ez egyszerre izgalmas és ijesztő. Különösen egy olyan gazdasági környezetben, ahol a számlaképesség, a működés fenntarthatósága és az üzleti bizonytalanság nagyon is valós kérdések. Sok tehetséges alkotó van, de a tehetség önmagában nem mindig elég. Kell hozzá egyfajta bátorság is, hogy valaki kilépjen, megmutassa magát, és vállalja azt, hogy ebből akár meg is szeretne élni. Ebben tud segíteni egy olyan kezdeményezés, mint a Makers’ Market. És talán még ennél is fontosabb, hogy ez lendületet ad. Egy jól sikerült vásár, egy pozitív találkozás, egy-egy visszajelzés képes átbillenteni valakit azon a ponton, ahol még bizonytalan. Innen már könnyebb bátrabban gondolkodni, tervezni, és akár vállalkozásként is tekinteni arra, ami addig „csak” alkotás volt.
Vállalkozóként és alkotóként is példát szeretnél mutatni. Mi az a legfontosabb szemlélet vagy tanulság, amit átadnál azoknak, akik most indulnak el a saját kreatív útjukon?
Legyetek bátrak! De ez talán így önmagában túl könnyen hangzik. A bátorság sokszor nem döntés kérdése, hanem abból a közegből is fakad, ahonnan az ember jön. Teljesen érthető, ha valaki bizonytalan vagy óvatos. Mégis azt gondolom, hogy a legfontosabb lépés az, hogy az ember meg meri mutatni magát. Hogy kilép, és vállalja azt, amit csinál még akkor is, ha nem tökéletes, még akkor is, ha közben folyamatosan tanul. A nyitottság legalább ennyire fontos. Nyitottnak lenni a fejlődésre, a visszajelzésekre, arra, hogy idővel változik az, amit csinálunk; és ez rendben van.
Fotó: Bomo Art Budapest Hangstúdió
