Hesna nemcsak a saját tapasztalatain keresztül mutat rá arra, milyen vékony a határ az elárasztó érzelmek és az önmagunkért hozott tudatos döntések között, hanem arra is, miért van ma nagyobb szükségünk, mint valaha: morális rezilienciára, valódi önismeretre és olyan történetekre, amelyek „berúgják az ajtót” bennünk. Hesna őszintén beszél arról, milyen kérdéseket érdemes feltennünk magunknak egy-egy nehéz pillanatban, hogyan tudjuk perspektívába helyezni saját küzdelmeinket, és miért lehet egy krízis – minden fájdalmával együtt – a legnagyobb lehetőség az újrakezdésre.
A Miért pont én nemcsak gondolatébresztő olvasmány, hanem finom útmutató is ahhoz, hogyan maradhatunk önazonosak egy olyan világban, ahol az erkölcsi tájékozódási pontok gyorsabban tűnnek el, mint valaha. A történetek és a szerző felismerései azonban segítenek visszanyerni azt a belső erőt, amelyre mindannyiunknak szüksége van – különösen most.
Volt már olyan szituáció az életedben, amikor benned is felmerült a kérdés, hogy „Miért pont én?”
Igen, nagyon sokszor, és ezért is volt katartikus élmény, amikor Edith Eva Eger elmondta nekem, hogy ő soha nem tette föl magának ezt a kérdést, mert ez szerinte áldozatiságot feltételez, felelősöket keres, hibáztat és a múlt felé tekint. Ő azonban a legextrémebb, legborzalmasabb körülmények között is át tudta fordítani a perspektívát, és a haláltábor poklában is a jövő felé tekintett, és sokkal inkább azt kérdezte magától, hogy „Mi lesz most?”.
Azért volt megrázó ezt hallani tőle, mert sokszor hajlamosak vagyunk arra, hogy kisebb bosszúságokon, nem valódi problémákon rágódjunk, melyek miatt azt érezzük, hogy az élet csak rángat minket, hogy igazságtalan velünk, hogy miért pont velünk történik mindez. Ennek ellenére nem érdemes túl szigorúnak sem lenni magunkkal, hiszen az is rendben van, ha azt érezzük, nem fair az élettől, sőt nehéz, ami épp velünk történik. De fontos, hogy ez ne rántson magával minket, és a kellő pillanatban legyen annyi lélekjelenlétünk, hogy megálljunk, vegyünk egy mély levegőt, majd fordítsuk a figyelmünket a megoldások felé.
Volt már olyan, hogy ez sikerült neked?
Mondok egy példát, ami nagyon banális, de talán sokan tudnak majd azonosulni vele. Egyik éjszaka megbetegedett a kislányom, köhögött, fájt a hasa, mindig volt valami, ami miatt folyamatosan felébredt két óránként, emiatt nagyon fáradt voltam. Ráadásul számomra ez egy nagyon nehéz időszakban történt, éreztem, hogy a hetek óta felgyülemlő fáradtság fizikailag és érzelmileg is próbára tesz. Amikor az ember fizikailag nincs jól, sokkal kevésbé képes az érzelmeit kezelni, kordában tartani. Ezt már a háborús terepen is megtapasztaltam, és most is az történt, ami ott, végtelen ingerültség lett rajtam úrrá. Természetesen kordában tartottam a kislányom érdekében, de átfutott bennem, hogy miért velem történik ez. Nagyon érdekes, hogy mindez a könyv megírása után történt, és mégis elemi erővel végig tudott söpörni rajtam ez az érzés. Düh, csalódottság és frusztráció öntötte el az agyamat, és érdekes, hogy épp a könyvben feldolgozott történeteknek köszönhetően hagytam, hogy átáramoljon rajtam ez az érzés, de mielőtt átcsapott volna egy cunamiba, megnyomtam magamban egy stop gombot, és perspektívát váltottam.
Tisztáztam magamban, hogy aznap éjjel nem fogok aludni, nagyon fáradt leszek másnap, és valószínűleg nem fogok úgy teljesíteni, ahogy szeretnék, majd feltettem magamnak a kérdést, hogy ez annyira borzasztó az én életem szemszögéből? Ezzel ki is tudtam lépni a helyzetből, és madártávlatból tudtam ránézni. Ebben a félig éber állapotban három másik történet is visszaköszönt azok közül, amikről a könyvben is írok. Rádöbbentem, hogy azok az interjúalanyaim milyen kontrollvesztett, nehéz helyzetből tudtak talpra állni, és mi az én problémám azokhoz képest. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne tiszteljük a problémáinkat, akármekkorák is, de nagy segítség lehet, ha más szemszögből is megvizsgáljuk azokat. Ezen az éjszakán fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire vékony a mezsgye, ami aközött húzódik, hogy egy érzés átitasson bennünket, de mégsem hagyjuk, hogy az átcsapjon egy romboló érzésbe, hanem a kellő pillanatban meg tudjuk állítani.
Hogyan segítettek neked ebben a könyvedben szereplő történetek?
A könyv abban segít, hogyan tudjuk más perspektívából szemlélni a helyzetünket. Talán első pillanatban azt gondoljuk, hogy a könyvben szereplőkkel nincs azonosulási pontunk, mégis olyan lélektani közelségbe kerülünk velük azáltal, hogy megosztják a legbelső küzdelmeiket, gondolataikat, azt, hogy ők hogyan formálták át azt a helyzetet, amivel meg kellett birkózniuk, hogy a történeteik segíthetnek perspektívába tenni a kicsi és a nagy problémákat is.
Azon túl, hogy megismerjük, másnak milyen megküzdési taktikái voltak egy-egy nehéz helyzetben, mit gondolsz, mi segíthet még abban, hogy ki tudjunk mászni a legmélyebb gödörből is?
Gyakorlatilag erről szól a könyv, ehhez próbálok építőköveket adni. Valószínűleg mindenkinek más fog segíteni egy bizonyos helyzetben. Arra jöttem rá a könyv írása közben, hogy nincsen egy formula, egy megoldóképlet, hanem kis építőkövek vannak, amiket kiemelt gondolatokkal jelzek is a kötetben. Ez a picit formabontó struktúra segít abban, hogy amikor valaki újraolvassa vagy átpörgeti a könyvet, láthatóak lesznek azok a gondolatok, amiket folyamatosan érdemes újra és újra tudatosítani magunkban. Van, akinek az lehet a segítség, hogy végig gondolja, milyen erőforrásai vannak. Nagyon sokszor egy krízisben derül ki igazából, hogy mennyi belső és külső erőforrás áll a rendelkezésünkre, amiket lehet, hogy addig nem is tudatosítottunk, mert nem volt rá szükségünk. Lehet, hogy épp egy krízis kell ahhoz, hogy valaki megálljon egy pillanatra, és végig gondolja azt, milyen tapasztalat, tudás, élmény, képesség áll a rendelkezésére, amikre addig nem volt szüksége, de most életmentő lehet. Sokszor az is mentőöv lehet, ha tudunk segítséget kérni. Mi, magyarok különösen hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egyedül kell megbirkóznunk a nehéz helyzetekkel, mert erősnek kell lennünk. Nekem is hosszas önmunkába került, mire megtanultam segítséget kérni és elfogadni. Pedig ez egy krízisben élet és halál kérdése is lehet, mégis a gyengeséggel, a sebezhetőséggel azonosítjuk. A könyvben arra is rámutatok, hogyan tudunk a segítségkérésre újfajtaképpen gondolni. Ha ugyanis valakitől segítséget fogadunk el, azzal megajándékozzuk a másikat, egyrészt a bizalmunkkal, másrészt azzal az érzéssel, hogy amikor ad valakinek valamit, azt érezheti, hogy egy másik ember gyógyulását segíti. Nagyon izgalmas, hogy a traumán átesett embereknek az a leggyógyítóbb, amikor a tapasztalataikkal másoknak tudnak segíteni.
A könyvben megírt történetek után felvértezettebbnek érzed magad, mint korábban voltál?
Abszolút. Azt gondolom, mindenki, aki az inspirációjára, a kíváncsiságára és az érdeklődésére hallgat, olyan irányba indul el, amire neki valamiért szüksége van. Úgy tűnik, nekem erre volt nagy szükségem. Nyilván ebben közrejátszik nagyon sok múltbéli, még akár a háborús tudósítói múltamban szerzett tapasztalat feldolgozása is. De akár tetszik, akár nem, egy nagyon nehéz világban élünk, ahol nagyon nehéz megőrizni a józan eszünket, és épp az a könyvem egyik legfontosabb gondolata, hogy már nem csak a klasszikus értelemben vett rezilienciára van szükségünk, hanem annál sokkal többre, hiszen sokkal komplexebb problémákkal és nehézségekkel kell megbirkóznunk. Olyan morális dilemmák ezek, melyekre nincsenek megoldókulcsok, mert eddig ezek a problémák nem léteztek. Éppen ezért egyfajta morális rezilienciára is szükségünk van, hogy ezt az iszonyú komplexitást, ami átszövi most az életünket, kezelni tudjuk.
A te olvasatodban mint jelent pontosan a morális reziliencia?
A mai világban egy sokkal komplexebb ellenálló képességre van szükségünk, hiszen a klasszikus értelemben vett értékek leáldozóban vannak. Azok az erkölcsi és morális póznák, amiket évtizedek alatt levertünk társadalmi szinten, egymás után borulnak meg és tűnnek el, és a polarizáció miatt egyre több ember azt érzi, hogy sodródik valamelyik szélsőség irányába, merthogy azok a társadalmi buborékok, amik létrejöttek, olyan szerepekbe, identitásokba kényszerítik az embert, ahol csak egyféle igazság fér meg. Tehát vagy ezt gondolod, vagy az ellenkezőjét, és nagyon kevés árnyalat maradt a közbeszédben. Ha pedig valaki komplexebben gondolkodik, és nem gondolja azt, hogy vagy A vagy B az igaz, az nagyon gyakran kirekesztettnek érzi magát. A saját veszteségélményén keresztül épp azt fogalmazta meg az egyik interjúalanyom is, hogy az élet egy paradoxon, ahol egymásnak látszólag ellentétes igazságok is egyszerre megférnek egymás mellett egy időben. Ilyen például a szeretet, a megvetés vagy a magány és a kapcsolódás, az undor és a vágyakozás. Nagyon érdekes volt, ahogy ez az ember megfogalmazta, hogy soha nem érezte még magát annyira egyedül és elhagyatottnak, mióta elveszítette a lányát, miközben ezzel egy időben érzi azt, hogy sosem vette még körbe ennyi szeretet, és sose tudott ennyire kapcsolódni másokhoz, mint a lánya elvesztése óta, merthogy egy olyan közösség alakult ki körülötte, mellyel sokkal mélyebb lett a kapcsolata. Mindeközben olyan önismereti munkát végez és olyan utakat jár be, amire nem volt korábban rákényszerítve. Sokszor abban hasonulunk meg, hogy azt érezzük, csak A vagy B opció, oldal, értékrend között lehet választanunk, amire csak rátesz egy lapáttal az az elvárásrendszer, ami ránk borul, az impulzusdömping, a technológiai környezet, a közösségi média és az onnan ránk szegeződő figyelem – így pedig nehéz önazonosnak maradni. De miután az életünk komplex, képesek lehetünk ellentétes érzéseket is egyszerre magunkban hordozni. És az életünk csak egyre komplexebb lesz, éppen ezért egyre több tudatosságra lesz szükségünk ahhoz, hogy miközben adaptálódunk ehhez az új világrendhez, és egy hír hallatán elkezd karcolni a torkunk, és próbálnak minket lélekgyilkos kompromisszumokba belekényszeríteni, képesek legyünk venni egy nagy levegőt, és úgy dönteni, ahogy az nekünk a legjobb. Ha pedig már átéltünk egy ilyen torokkarcoló élményt, akkor legalább ki tudjuk bányászni azt a bűntudatot és azt a szégyenérzetet, ami ehhez kapcsolódik, akár évekkel korábbi élményekhez kötődően is, mert amikor ezeket felszínre hozzuk és elkezdünk ezekről beszélgetni, majd levonni a tanulságot, akkor tudunk elkezdeni gyógyulni.
Vajon elegendő mások történeteit megismerni ahhoz, hogy arra, amit az előbb mondtál, ráébredjünk, vagy ehhez elengedhetetlen az önismeret is?
Biztos, hogy nem elég mások történeteit elolvasni. Ezek abban segíthetnek, hogy berúgják az ajtót, vagy ha már nyitva van, kapaszkodókat adjanak. Hiszek a történetek erejében, és hiszek abban, hogy amikor történeteket olvasunk, akkor olyan azonosulási pontokat találhatunk, amik megszólítanak minket. Tulajdonképpen történetekből áll a mentális egészségünk alapszövete, ahogy ezt egy agykutató megfogalmazza a könyvemben. Történetekben értelmezzük a világot és történetekben értelmezzük magunkat a világban. És éppen ezért nagyon nem mindegy, hogy milyen történetet szövünk magunkról. Ez a könyv segít abban, hogy egy új perspektívát adjon a saját történetünk és a saját nehézségeink újrafogalmazásához. Azok az emberek, akikről írok, képesek voltak a tudatosságot választani egy-egy nagyon nehéz helyzetben is.
A könyvben lévő történetekről az jutott eszembe, hogy a sokkoló helyzetek sokszor talán nem is mindig a legrosszabbat hozzák ki belőlünk…
Ez pontosan így van, hiszen épp a krízisek segíthetnek új perspektívába tenni az éltünket. Amikor egy krízis során a korábbi rutinok, fogódzók eltűnnek, az egy nagyon nehéz élethelyzet, borzasztóan ijesztő és félelmetes. Ez a kontrollvesztettség rémisztő, hiszen nem tudjuk, mit hoznak ki belőlünk azok a szituációk, amelyekben nincs tapasztalatunk, rutinunk. Ugyanakkor ez egy nagyon jó lehetőség is arra, hogy eldöntsük, azt a tiszta lapot, ami előttünk áll, azt mivel töltjük meg. Bár sok ember számára inkább ijesztő, mint vonzó egy tiszta lap, azonban ez tényleg új lehetőséget teremt ahhoz, hogy olyan korábbi mintákat, amelyekről tudtuk, hogy lehúznak vagy nem támogatnak minket, újra gondoljuk, és olyan új mintákkal, új szokásokkal, új kapcsolódásokkal töltsük fel, amelyek segítenek minket. Ha ezt felismerjük, akkor már a tudatosságunkon múlik nagyon sokszor sok minden.
Az interjúalanyaim közül többen elmondták, és ez is egy nagyon fontos tanulság számomra, hogy ne arra várjunk, hogy valamit jól essen csinálni, amiről egyébként tudjuk, hogy támogató, hanem csináljuk meg akkor is, amikor nem esik jól, de tudjuk, hogy segíteni fog. Hiszen nagyon sokszor nem esik jól energiát fektetni abba, amiről tudjuk, hogy építeni fog minket. És ez fordítva is igaz. Megtesszük és folytatjuk azt, amit jólesik csinálni, miközben tudjuk, hogy pusztító és romboló hosszú távon.
Agykutatók mesélik el a könyvben, hogy miért nem szabad pörgetni este lefekvés előtt a social mediát, és mit érdemes tenni, amikor egy szorongató gondolat eluralkodik rajtunk. Sok dologról mi is tudjuk, hogy nem tesz jót nekünk, és mégis csináljuk, mert úgy vagyunk vele, hogy majd egyszer abbahagyjuk. Amikor egy krízis beüt, az egy lehetőség arra, hogy elkezdjük tudatosan elhagyni a rossz szokásainkat – saját magunk miatt. Ez is egy aspektusa annak, hogy egy krízis miképp tud pozitív irányba vinni.
Fotó: Al Ghaoui Hesna; https://www.facebook.com/aghesna/
