Bojti Andrea gyermekpszichológus több mint másfél évtizede dolgozik családokkal. Szakterülete a gyermekek érzelmi fejlődése, a szülő-gyermek kapcsolatok és a nevelési krízisek kezelése. Előadásokat tart, tréningeket vezet, szakmai könyvekben és podcastokban osztja meg tudását. Munkájában kiemelt figyelmet fordít arra, hogy a szülők reális, szeretetteljes képet alakítsanak ki magukról, és elfogadják: a hibák nem ellenségek, hanem tanítómesterek.
A vele készült interjúban arról beszélgettünk, miért nehéz elengedni a tökéletességre való törekvést, hogyan szűrjük meg a ránk zúduló tanácsokat, és mikor érdemes szakemberhez fordulni.
Kezdjük a szeptemberben megrendezésre kerülő Remind Connect esemény alapvető felvetésével: Elég jó szülő vagyok? Mi jut eszedbe, amikor ezt meghallod?
Nyilván a szülőket a legjobb szándék motiválja, amikor felteszik maguknak ezt a kérdést, de valahol mélyen ott van benne a tökéletességre való törekvés is, a saját bizonytalanságuk kompenzálása. Márpedig semmit nem lehet tökéletesen csinálni, pláne nem a gyereknevelést. A hibák, a hibázás nem az ellenségünk, sokkal inkább a tanítómesterünk. A szülőség óhatatlanul magában foglalja, hogy sebeket ejtünk a gyermek lelkén, traumát okozunk neki, konfliktusaink és vitáink alakulnak ki, számtalan nehézséggel kell megküzdenünk, és teljesen biztos, hogy közben tévedünk, elbukunk. Ha azonban elfogadjuk, hogy mindez a siker velejárója is lehet, már egy új perspektívából szemlélhetjük a dolgokat.
Ennek ellenére mégis sokan rettegnek attól, hogy hibáznak…
Igen, ezt nagyon gyakran tapasztalom. Ha szülőként úgy állok hozzá, hogy nem követhetek el hibát, akkor felmerül a kérdés: mit kezdek a saját hibáimmal, és ezzel összefüggésben a gyermekem hibáival? Ha nem tudok megbánni, megbocsátani, szembenézni a hibáimmal és jóvátenni azokat, akkor mit várhatok el a gyerektől? Képtelenség a gyerekeket mindentől megóvni, és nem is ez a feladatunk, hanem az, hogy felkészítsük őket. Többször hallottam, hogy a kicsik elől eltitkolják például a családi halálesetet, nem viszik el őket a temetésre, csak azért, hogy megóvják őket a szembesüléstől. Ez azonban előbb-utóbb úgyis bekövetkezik, és ha készületlenül éri a gyereket, nem tudjuk, hogyan csapódik le benne az élmény.
Annyi információ és tanács éri a szülőket mostanában, nehéz kiszűrni, hogy miből táplálkozzanak.
A helyzet valóban egy kissé kaotikus,, ráadásul sokan ezt a bizonytalanságot marketingeszközként használják, hogy eladják a saját terméküket. Például a reklámok gyakran azt sugallják, hogy ha átázott a pelenka vagy kifolyt a tartalma, akkor rossz szülő vagy, mert nem a megfelelő márkát választottad. Nem könnyű megfelelő szűrőn keresztül nézni a dolgokat, de nem is lehetetlen. Én is, mint sok más szakember, többféle platformon jelen vagyok, pont azért, hogy minél több szülőhöz eljussak. Ha valaki csatlakozik egy tréninghez, belép csoportokba, elolvas egy könyvet, meghallgat egy podcastot, vagy részt vesz konferenciákon, az már nagy segítség lehet. Az igény hívta életre például a nemrégiben elindult Szobatisztaság Tréninget is, mert nagy volt a tanácstalanság ebben a témában. A kurzus során közel négyszáz kérdés érkezett a résztvevőktől, amelyekre választ vártak. A családok többsége az ilyen normatív kríziseket képes megoldani, de előfordul, hogy egy probléma felszínre hoz egy másikat, amihez már egyéni segítség szükséges.
Meg lehet határozni, mikor kell pszichológushoz fordulni?
Vannak bizonyos jelzések, amelyekre érdemes odafigyelni. Vegyünk egy példát. Adott egy 10 éves gyerek, aki nagyon sokszor megmossa a kezét, mert retteg a betegségektől. Felmerülhet a kérdés, hogy ez meddig tekinthető normálisnak és mikor forduljunk szakemberhez? Az egyik figyelmeztető jel, amikor a gyermek szenvedésnyomása már kézzelfogható, nem tud leállni, és emiatt a bőre kisebesedik. A másik, amikor a környezet kezdi ezt kórosnak látni és jelzi is, például a tanító vagy a nagyszülők. A harmadik, amikor egy adott probléma már életvezetési nehézséget okoz, mondjuk rendszeres késést az iskolából vagy a programok elmaradását. Ezek mind figyelmeztető jelek lehetnek. Ha akár csak az egyik is felmerül a szülőben, már érdemes szakemberrel konzultálni.
Ha terápiára kerül a sor, az hogyan zajlik?
Nagyobb gyerekeknél kérem, hogy a család együtt jelenjen meg, kicsiknél elég, ha először csak a szülők jönnek. Ezt követi a diagnosztikai rész, amely általában három-négy alkalomból áll, ilyenkor teszteket végzünk és ismerkedünk, ezekre csak a gyermek jön el. Ezután ismét összeülünk, átbeszéljük a tapasztalatokat, és közösen eldöntjük, merre menjünk tovább. Sokszor már a diagnosztikai rész is javít a helyzeten. Előfordulhat, hogy csak a gyermeknek kell jönnie, de az is lehet, hogy más felállás működik jobban – a probléma jellegétől függően. Nagy szerencsére ma már elfogadott gyermekpszichológushoz fordulni, régebben ez egyáltalán nem volt így.
Látsz összefüggést aközött, hogy a millenniálok – akik közül sokan most váltak szülővé – egészen más szemléletben nőttek fel, mint az előző generációk?
Ennek megvannak az előnyei és a hátrányai is, de hatása mindenképpen van. Steigervald Krisztián mondta, hogy minden generáció „kilengését” a következő nemzedék kiegyensúlyozza. A millenniálok, vagyis az Y generáció tagjai hajlamosak a tökéletességre törekedni, a Z generáció pedig várhatóan lazább hozzáállással korrigálja ezt.
Életkor szerint meg lehet határozni, melyik a legnehezebb időszak? A kamaszokról például mostanában sok szó esik, részben sorozatok hatására is.
Minden életszakasznak megvannak a maga kihívásai. Kisebb korban a szülők nagyobb befolyással bírnak a gyerek életére, ami előny lehet, bár a „hisztikorszak” így is próbára tehet. A kamaszkorban viszont inkább a tehetetlenség és a tanácstalanság érzése erősödik, hiszen a gyerekek önállósodnak, és az átmenet nem mindig zökkenőmentes.
A mostani szülők többségét még autoriter elvek szerint nevelték, sok tiltással, ami elfojtott feszültségeket és gyerekkori sérüléseket hozhat felszínre. Ilyenkor különösen fontos, hogy önvizsgálatot tartsunk, ne csak a gyereket hibáztassuk.
Számos nevelési irányzat létezik – válaszkész, kötődő nevelés –, amelyek főként a gyerek érzelmeit helyezik előtérbe. Mit gondolsz arról, ha egy szülő egyetlen irányt választ magának?
A válaszkész nevelésből rengeteget lehet tanulni, ugyanakkor nem mentes az ellentmondásoktól. Azért nehéz, mert egy nagyon ösztönös, archaikus működést vár el a szülőtől, miközben a mai világban sokszor éppen ennek az ellentéte vesz körül minket. Sokan túlságosan ragaszkodnak egy irányzat szabályaihoz, és frusztrálttá válnak, ha nem tudják tökéletesen megvalósítani. Így kerülnek bele az „elég jó szülő vagyok” spirálba, pedig a kötődés, a szeretet és a bizalom nem kizárólag ettől függ.
Egyre gyakrabban hallani, hogy a szülőség „túl van gondolva”. Szerinted érdemesebb lenne hagyni, hogy a dolgok természetes ütemben alakuljanak?
Ennek a nézőpontnak van létjogosultsága. Sokszor átesünk a ló túlsó oldalára: a „kulcsos gyerekekből” lettek a „helikopter szülők”. Ez többnyire nem tudatos döntés, hanem a saját gyerekkori tapasztalatok ellenreakciója. Ma minden adott a túlgondoskodáshoz: bőség van mindenből, sokszor túl sok is. Én szülőként például szűrőként igyekszem működni: figyelek, hogy ne áramoljanak be káros dolgok az életünkbe, és kerüljük a túlzott tárgy-, program- vagy képernyődömpinget. Ez kapcsolódik az „egyszerű gyerekkor” elvéhez, amely nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb környezetet teremt.
Ha már a digitális kornál tartunk: hogyan látod az AI megjelenését a gyereknevelésben?
Ez egy teljesen új jelenség, amellyel szinte lehetetlen lépést tartani. A technológia olyan gyorsan változik, hogy nem tudjuk kiismerni, mégis sokan megbíznak benne – nem csak szülőként, hanem gyerekként is. A mai világ egyik legnagyobb problémája az azonnali, instant megoldások iránti vágy. Riasztó, hogy senki nem tudja megmondani, hol tartunk majd 15 év múlva, amikor a mostani gyerekek felnőnek – ez pedig bizonytalanná teszi, hogyan adhatunk stabil mintákat a jövőre. És bár ez a jövő sok szempontból kiszámíthatatlan, de egy biztos – a gyerekeknek továbbra is szükségük lesz arra a biztonságra, figyelemre és emberi kapcsolódásra, amit semmilyen technológia nem tud pótolni.
Fotók: Bojti Andrea, Pixels
Tetszett a cikk? Akkor ez is tetszeni fog?
