„Bátorság, kaland és kihívások nélkül nagyon unalmas lenne az élet” – Interjú Kepes Andrással

Amikor az imént arról érdeklődtem, volt-e már nyaralni, azt mondta, Önnek az egész élete egy nyaralás. Mi a titok, hogy kell ezt csinálni?

Először is meg kell öregedni, nyugdíjba kell vonulni, bár az én esetemben ez se igaz, mert a könyvírással, az előadásaimmal és az egyetemi kurzusaimmal a mai napig ugyanolyan aktív vagyok, mint régen. Szóval csak vicceltem, nem nyaralás az élet, de ha az ember kedvét leli abban, amit csinál, akkor, ahogy mondani szokták, az nem munka, hanem szórakozás.

Abban, hogy kvázi nyaralásnak érzi a mindennapokat, hogy azt csinálja, amit szeret, mennyire játszik fontos szerepet a tudatosság?

Az évek múlásával, ha az ember hajlandó odafigyelni a teste üzeneteire, rákényszerül, hogy tudatosabban éljen. Például tudatosabban táplálkozzon és rendszeresen mozogjon. Ez valahogy az ösztönösség és a tudatosság keveréke. Addig, amíg fiatalok vagyunk, nem fáj semmink és könnyen tudunk hajnalig bulizni, alszunk, amikor álmosak vagyunk, a tudatosság eszünkbe sem jut. Aztán a testünk figyelmeztet. Hogy ez most bölcsesség vagy az öregedés tudatos megélése, azt nehéz eldönteni. Én például az utóbbi időben tudatosan táplálkozom, vagyis tudom, mi az, amit könnyebben emészt meg a szervezetem, a napot reggeli tornával kezdem, s minthogy tudom, hogy hajnalban felébredek, igyekszem nem éjszakázni, és napközben is beiktatok tíz-húszperces pihenőket. Tehát lassanként elkezdek úgy élni, mint amin korábban mindig röhögtem, ha azt hallottam valakiről, hogy ilyen az életmódja.

Mikor jött el az életében az a fordulópont, amikor úgy döntött, változtatni fog az életén, vagyis életmódot vált?

Szinte minden életszakaszban rájövünk arra, hogy életmódot és stílust kell váltani. Ilyen életszakasz például a kamaszkor, amikor gyerekből fiatal felnőtté válunk, aztán ilyen a családalapítás időszaka, az életközépi szakasz, és végül amikor az ember az időskor küszöbére ér. Ezek azok az életszakaszok, amikor sokan elkezdik keresni, melyik az az öltözködési és viselkedési stílus, ami leginkább adekvát ahhoz a korhoz, amiben éppen vannak. És ilyenkor adódnak a szerencsétlenségek, amikor egy idős hölgy elkezd fruskaként öltözni, vagy idősödő férfiak úgy akarnak kinézni, beszélni és viselkedni, mint a 20-30 évesek, hátha akkor fiatalabbnak tűnnek. Valamikor szigorú kötöttségei voltak, milyen színekbe és hogyan öltözött falun egy lány vagy legény, egy asszony és egy férfi. De ugyanez megvolt a városban, még az én gyerekkoromban is. Mára eltűntek a kötöttségek, ami egyrészt jó, másrészt mindenkinek az ízlése és intelligenciája szerint kell megtalálnia azt a stílust, életmódot, amiről úgy érzi, jobban passzol hozzá.

Az Ön esetében mi ez a stílus?

Az ember testalkata folyamatosan változik, úgy gondolom, érdemes nem a divathoz, hanem ehhez alkalmazkodni. Van, aki pocakot ereszt, mások szikárrá válnak, én az utóbbi vagyok, de hiába divat a sort, csak akkor szaladgálok rövidnadrágban a városban, ha kánikula van. Valamikor olyan vékonydongájú kisfiú voltam, hogy a mamám alig várta, hogy beköszöntsön a rossz idő és hosszúnadrágot lehessen adni rám, ami eltakarta a pipaszár lábaimat. Most is inkább hosszúnadrágot hordok. Valamikor feltűnőnek tartottam a fehér színt, ma már szívesen hordok nyáron fehér lennadrágot, sőt a fehér szakállamhoz fehér kalapot is, mint régen az öregurak. Ez persze szerepjáték, de tudjuk, a játék komoly dolog! Az évekkel egyre jobban taszít a durvaság, beszédben, viselkedésben egyaránt. És egyre megértőbb lettem. Nem akarok senkit megváltoztatni, mert tudom, úgyse lehet, inkább megérteni szeretném az embereket. 

Azon túl, hogy ügyeljenek a beszédükre és ne legyenek durvák, mit tanácsolna még a húszon-harminc éves korosztálynak?

Miután nagyon nehéz másoknak tanácsot adni, az egyik első tanácsom az lenne, hogy ne adjunk másoknak tanácsot. Ami engem illet, így visszagondolva, valószínűleg könnyebb lett volna az életem, ha már fiatalon rájöttem volna, hogy nem érdemes szorongani. Attól csak rosszabb lesz.

Próbáljon az ember őszintén viselkedni és önazonos lenni, és bízzon abban, hogyha tisztességesen végzi a dolgát, akkor a dolgok szerencsésen alakulnak.  

Hetvenöt évesen mi motiválja abban, hogy tartani tudja magát azokhoz az íratlan szabályokhoz, melyeket saját magának szabott meg az életmódváltás jegyében?

Valamelyest én is hiú vagyok, mint mindenki, de nem azért tornázom reggelente, hogy csinos legyek, hanem azért, mert különben fáj a derekam. Az életem során mindig rendszeresen sportoltam, de a teniszt és a síelést néhány sérülés után kénytelen voltam abbahagyni. Az ülőfoglalkozásúaknak viszont muszáj mozogniuk, ha nem akarnak rozoga trotlik lenni. Meditálok is, mert ez megnyugtatja a lelkemet, igyekszem nem idegeskedni, derűsen élni, ami manapság nem könnyű, de nem szeretnék mások terhére lenni a zsörtölődéseimmel. A keleti bölcsek szerint abban a korban vagyok, amikor illik átadnom a tapasztalatokat és tudást, amit az életem során megszereztem. Más kérdés, hogy ez kit érdekel, de akit mégis, az elolvashatja a könyveimet, meghallgatja az előadásaimat. Így aztán úgy érezhetem, hogy még mindig nem vagyok felesleges ebben a világban.

Boldognak érzi most magát?

Ugyan egy egész könyvet írtam a boldogságról, de abból is csak az derült ki, hogy roppant nehéz meghatározni, mi a boldogság. Talán még a „szubjektív jóllét” áll hozzá a legközelebb. Én azt mondanám: jól érzem magam a bőrömben. Amikor nem így érzem, akkor sem kesergek, hanem igyekszem tenni róla. Ha az ember körülnéz a világban, vagy akárcsak az országban, nem lesz tőle jókedve. De mi értelme panaszkodni? Csak mi segíthetünk magunkon és a környezetünkön. Én azzal hitegetem magam, hogy a könyveimmel és az előadásaimmal segítek. Amúgy meg elégedett vagyok az életemmel. Nem irigylem ki senki szájából a falatot, senki ágyából a nőt, senki feje fölül a glóriát.

Nem vágyom luxusra, jachtra, új autóra, drága órákra és ruhákra, akik megszerezték mindezt, tudhatják, hogy ettől se lesznek boldogok.

Viszont van szerető családom, vannak barátaim, élvezem a munkámat, és az egészségem is rendben van, ha odafigyelek rá.  

Van valami, amit másképp csinálna, ha újra kezdhetné az életét?

Talán előbb kezdenék szépirodalmat írni. De sikeres voltam a rádiózásban és a televíziózásban, és olyankor nehéz váltani. Volt egy magyar származású francia barátom, aki az élete egy pontján kíváncsi lett, hogy üzletemberi sikereit a tehetségének vagy a szerencséjének köszönheti. Minden vagyonát elosztotta a felesége és a gyerekei között, mintegy negyven év után hazaköltözött Magyarországra, és a nulláról elkezdett mindent. Megnyitotta az első francia vendéglőt Budapesten, francia borászokat hozott Tokajba, és képes volt ismét megteremteni magának az anyagi jólétet. Bár a siker a boldogsághoz hasonlóan sikamlós téma, nehéz eldönteni, mit tekinthetünk annak, de bizonyos értelemben az én pályám is hasonló volt, mint francia barátomé. Kedveltek a hallgatók a rádióban, mégis váltottam. A tévében is szerencsésen alakult a pályám, tizenöt éve mégis úgy döntöttem, hogy ezután csak írni fogok. És nem bántam meg. A barátaim és a családom minden váltásnál féltettek, de bátorság, kaland és kihívások nélkül nagyon unalmas lenne az élet.

Ha érdekel a téma, és szeretnél személyesen is találkozni Kepes Andrással, akkor gyere el október 11-én a tudatosság napjára! Kattints a részletekért!

Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog: kattints, és olvasd el előző interjúnkat Kepes Andrással!

Fotó: Szente Lulu