Miről szól az Egykutya?
Egy viharos este négy, harmincas barát, aki már rég nem találkozott, egy meghívásnak köszönhetően váratlanul egy térbe kerül. A múltban, mint sokan mások, még valódi önmaguk voltak, és ahogy kikerültek az Életbe, torzultak. A hangsúly az emberi kapcsolódásokon van, csavaros, csípős párbeszédekkel.
A filmes változatban is Nóra bőrébe bújtál?
Igen, több mint száz előadás után igazi expedíció volt a szerepet összesűríteni. Hét éve játszom. Amikor öt éve a PopUphoz került az előadás, onnantól évekig ez tematizálta a mindennapjaimat – másról sem beszéltem a körülöttem lévőkkel. Az Egykutya fejlődése, minden rezdülése olyan szinten lekötött, mintha a kisbabám lenne. Ezért is éreztem a közelmúltban, hogy kiforrott már annyira, hogy oviba menjen – és ez a film.
Minek titulálod magad ebben az új projektben?
Elsősorban alkotónak. Nincs kifejezett színészidentitásom, a színészet festék, kreatív producerként létrehozni valamit pedig maga a festmény.
Te találtál rá az Egykutya történetére?
Nem. A történet megálmodója Varga Lóránt, aki egy drámaíró pályázaton nyert a darabjával, és annak színre viteléhez engem is felkértek, többek közt Gera Marinával és Kovács Ádámmal egyetemben – ekkor játszottam először Nórát. Akkoriban már sikerrel futott az első produceri szárnypróbám és közös előadásunk Döbrösi Laurával, az Így viszik át. Ezért, amikor az Egykutya eredeti felállása ellehetetlenült, volt már tapasztalatom és elképzelésem, hogy hogyan vigyem tovább és építsem fel a Popup Produkció berkein belül az előadást. Így állt össze a jelenlegi csapat Laurával, Tenki Dalmával és Tóth Károllyal.
Hogyan jött össze a „győztes négyes”?
Felkértem a többieket, mert mindenkivel dolgoztam korábban.
Könnyen egymásra hangolódtatok?
Bár különböző alkotói nyelvet beszéltünk, kiegészítjük egymást. Én a munkában progresszív és rebellis vagyok, Laura flexibilis. Én színházban, Laura filmben otthonosabb, mindketten mozgunk az undergroundban, a többiek pedig főleg a kőszínház és sorozatok felől érkeztek. Hat próbából hoztuk létre a bemutatót, ami olyan, mint egy kémfilm-akciójelenet: fénysebességgel összehangol.
Mi fogott meg a darabban? Miért lelkesedsz érte teljes szívvel?
Mert gyógyít! Egy tolvajkulccsal kaput nyit a nézőkben, és elkezdenek kommunikálni tőle. Hittem abban, hogy felkelthetjük azok érdeklődését is vele, akik nem járnak színházba. Így is lett.
Mielőtt készülni kezdtem volna a beszélgetésünkre, tévesen azt hittem, hogy rendezőként is jegyzed a filmet, aztán kiderült, mégsem tévedtem akkorát, mert a darabnak nincs dedikált rendezője, azt szereplőtársaiddal együtt formáltátok.
Igen, rögtön négy rendezője is van a darabnak. Közösen hoztuk létre, az évek alatt sok szakmai külső szem és néző visszajelzését beépítve. Rengeteget beszélgettünk mindenkivel. Ezen belül az én reszortom a csapat, helyszín, plakát, koncepció, közönség, gazdasági modell, brand, kommunikáció stb. Az ACG az állandó helyszíne, de játszottuk már mezőn, étteremben, balatoni ház nappalijában, ezer helyen. Feltett szándékom volt olyan produkciókat létrehozni, ami elfér egy táskában. Színész- és jelenlét fókuszú előadások, élő Netflix.
Ehhez képest a forgatáson Deák Kristóf dirigált. Milyen volt vele a közös munka? Nem voltál az elején kicsit megilletődve egy Oscar-díjas rendezőtől?
Kristóffal is dolgoztunk már korábban. Mellette emberileg és szakmailag is biztonságban érzem magam. Legjobban azt szeretem benne, hogy a felfokozott játékkedve nyugalommal párosul, és végtelen nyitott. Nála soha nem éreztem semmilyen hierarchikus viszonyulást, ami kizárná, hogy bárkivel is együttműködjek. Látta az előadást, rögtön felvetette ő is, és bennem is végig motoszkált, hogy ha egyszer filmre szeretném majd vinni a történetet, azt együtt lenne jó csinálni. Nem volt könnyű dolga, mert belecsöppent egy összeszokott csoportba, plusz az elképzeléseimbe. De a lénye, a humora, az új perspektívái és az ötletei üdítően hatottak.
Miért tartod fontosnak, hogy az Egykutya kamerán keresztül is megmutatkozzon? Lehet magyarázat a végletek ütköztetése: hogy alkotótársaiddal bebizonyítsátok, az alkalomszerű (erre utal a popup elnevezés is), szobaszínház-jellegű, intim hangulatú előadás a tömegkultúra talaján is megállja a helyét?
Igen, ezért is a Pop a névben. Nem vagyok semmilyen elefántcsonttorony híve. Azt érzem, hogy szélesebbre kell tárnom a kapukat: esetünkben először a hagyományos színházi környezetből egy kevésbé formális közegbe vinni a történeteket. Sok projektet csináltam a színészi munkáim mellett, színházi nyelvű eseményeket a Margó fesztiváltól elkezdve, napközbeni techno bulikon át egész estés előadásig a Telekomnak. Kísérleteztem a PopUp Produkció rendező nélküli, cégekkel fuzionáló modelljével. Működik is az elképzelés, de nem tartottam műsoron olyat, ahol túl sok volt a kompromisszum, vagy amit nem néznék meg én is bármikor. Nem tudtam, hogy ez a film felé vezet, de egy ponton ösztönösen izgalmasabbá vált elmélyülni egy anyagban, és abból kihozni a maximumot. Keresik velünk az együttműködést, rajtam meg “a következőt”, de engem nem érdekel a futószalag. Az intimitás időigényes. Az Egykutya évei és legváltozatosabb helyzetei után úgy éreztem, megvan az az esszencia, ami átment vagy tizenkét alkotó és rengeteg néző szívén, száján, agyán. Ezt a kimunkált pillanatot már érdemes megpróbálni összefogni, kimerevíteni, és rögzíteni szélesebb közönségnek. Ez a típusú munka a csapattal is egy közös felnövéstörténet – időszerűvé vált azt megörökíteni.
Mi módon kerültetek kapcsolatba a film ötletét megvalósító ACG-vel?
Megkerestem Mentes Endrét, a film későbbi producerét, ő beszélt Blaskó Nikivel, és lehetőséget adtak nekünk. Aztán a sikert látva még sokat. Persze nem véletlen, hogy reklámügynökséget kerestem a darab színhelyéül: reméltem, hogy a klientúrájuk megnézi. Klappolt az ízlésünk és a dinamikánk, minket adtak karácsonyra a partnereiknek. Szerették az anyagot és minket is, és évek óta azt látták, hogy teltházzal megyünk, vannak negyedjére-ötödjére is visszajáró nézők. Így amikor elkezdtem partnert keresni a filmhez, hamar jött az együtt gondolkodás. Persze, az sem hátrány, hogy a reklámozásban otthon vannak. Hatalmas bizalom, hogy saját tőkéből, direkt állami forrás bevonása nélkül finanszíroznak egy filmet.
Mi volt a feladatod a filmes munkálatok során?
Az erőforrások bevonása után minden energiámat arra fordítottam, hogy a film visszaadja az előadás különleges atmoszféráját. Azok a sajátosságok, amik az előadást kultikussá tették, iránytűként szolgáltak. Részt vettem a helyszínkereséstől a főbb alkotókkal való egyeztetésen és forgatókönyv fejlesztésen át a jelmez- és látványtervezésig, az előkészítés minden kreatív szegmensében. Majd igyekeztem eljátszani a szerepemet, hogy aztán az eredeti szellemiség gondozását folytassam a vágás, zene, teaser munkálatainál is.
Miben volt számodra más filmen Nórát alakítani, mint az előadások során?
Nehezebb volt filmen, mert ami máskor egy ívben játszva csak kigördül, azt most szakaszokban kellett kitermelni. Ha forgatsz, egy új szerepnél eleve erre trenírozod az idegrendszered, de átállítani dupla meló. Meg, lássuk be, itt nem teljesen csak azt csináltam, amit akartam.
Mennyire vagy a valóságban is Nóra?
A gondolkodásmódja sok helyen passzol, viszont az értékrendünk nagyon különbözik.
Mire vagy a legbüszkébb a filmmel kapcsolatban?
Arra, hogy egy igazi hibrid: meglepő piaci szereplők váratlan együttműködése, ami a maga járatlan utas küzdelmeivel számomra önmagában érték. Nem pénzhiány miatt csináltunk előadásból filmet – sőt, az ACG nagyon is gálánsan állt be mögénk Angyal Gergőékkel karöltve -, hanem mert hiszünk benne. Az Egykutya számomra nem csak egy alkotás, hanem egy híd az emberek között, egy olyan tér, ahol mindenki a maga módján kapcsolódhat. Ajtó a másik ember világába, ami, ha csak másfél órára is nyílik ki, már nem dolgoztunk hiába.
Fotó: Getty Images
