Eleinte sokat feszengtem, hiszen sejtettem, hogy egy olyan útra vállalkozom, ami nemcsak izgalmas találkozásokat, életre szóló élményeket és fontos tanulságokat tartogat, de ahol nonstop tervezni, szervezni kell a következő lépéseket, és ahol változóan intenzív módban dolgozom, miközben próbálom élvezni és megemészteni a történéseket. A rengeteg új inger és az állandó változás okozta kezdeti sokk és szorongás azonban idővel elpárolgott, és ahogy oldódtam, az utamba gördülő akadályok is egyre kisebbnek tűntek. Feladványokból márpedig nem volt hiány.
Ennél rosszabb már nem jöhet… vagy mégis?
Brazíliában a B, C, D tervek kidolgozását és az elengedést gyakorolhattam, amikor tönkrement a laptopom. Pont azután, hogy plusz műszakokat vállaltam be távmunkában, hogy csillapítsam a karácsonyi honvágyamat. Tettem néhány kísérletet a mielőbbi javíttatásra, de hamar be kellett látnom, hogy az ünnepek alatt nem sok előrelépésre számíthatok. Végül három hosszú, kölcsön gépeken és telefonnal dolgozós (meg persze lazítós) hét után, Chilében kaptam vissza a laptopomat. A szervizben a „mañana”, vagyis a „holnap” mindig egy magabiztos ígéretnek hangzott, de sokáig remény maradt. Chile nemcsak a türelmemet edzette meg, de egy mindennapos óvintézkedéssel a képembe vágta, mennyire szétszórt vagyok. Ehhez először is egy szupermarketben kellett felejtenem a bankkártyámat, majd később, egy csoportos kirándulás közben rá kellett eszmélnem balgaságomra, végül vissza kellett mennem az üzletbe, hogy láthassam: biztonsági okokból ripityára törték a kártyát.
Miközben még javában ittam a levét a bankkártyás sztorinak, már a Salar de Uyuni felé tartottam néhány túratársammal, ám a heves esőzések átrajzolták az eredeti útvonalat és napokra ellehetetlenítették az átkelést a chilei-bolíviai határon. Mindez azonban csak a bemelegítés volt az igazi próbatételekhez, melyek Peruban vártak.
A legtöbb időt, négy hetet Cuzcóban és az Urubamba-völgyben, az egykori Inka Birodalom központjában töltöttem, ahol három fix programom volt: önkéntes munka egy dzsungeltúrákat szervező cuzcói család vállalkozásában, egy alapos testi-lelki felkészülést igénylő ayahuasca-elvonulás a Taray-völgyben, és egy várva várt négynapos túra a Machu Picchuhoz. Minden megvalósult, csak egy kicsit nehezebb körülmények között, mint ahogy elképzeltem, a második héten ugyanis a fogadócsaládom otthonától nem messze nekem ugrott és mélyen a combomba harapott egy kutya. Jöhetett a sürgősségi és a regenerálódás, ez az incidens azonban sehol sem volt ahhoz a lelki teherhez képest, amit ezzel a figyelemelterelő utazással igyekeztem enyhíteni.
„Minden úgy van jól, ahogy van”
Az ayahuasca-főzet persze tett róla, hogy ne meneküljek tovább önmagam elől: a ceremóniák során átélt mélységeket felszabadító felismerések sora követte. Napokig csak „lebegtem”, mint akit kiütöttek, de a jó értelemben. Afféle „minden úgy van jól, ahogy van” tudatállapotban működtem, mintha eggyé váltam volna a világegyetemmel. Ezzel a különös egységélménnyel és túlcsorduló örömmel felvértezve jártam csodájára a misztikus „Öreg csúcsnak”, majd váltam tökéletes áldozatává egy rablásos támadásnak Limában, néhány nappal a hazautazásom előtt. Nem lustálkodtak a megérzéseim, nem akadt el a belső iránytűm, csak túl későn reagáltam. Mindenesetre engem is meglepett, hogy dél-amerikai kalandjaim legmegrázóbb eseményét mennyire higgadtan kezeltem.
Most, hogy csokorba gyűjtöttem első nagy utazásom legnehezebb momentumait, akár a „lúzer” bélyeget is magamra biggyeszthetném. De én inkább büszke vagyok. És baromira hálás, mert újra és újra beigazolódott, hogy nem vagyok egyedül, hogy számíthatok vadidegen emberek segítségére, hogy mindig van megoldás, és hogy mennyit ér egy kedves szó, egy figyelmes tett vagy egy jó tanács.
A felmentő neve: Adriano
Limában a felmentősereg – a barátságos rendőrök és ügyintézők mellett – Adriano személyében érkezett, aki egy Couchsurfingen közzétett posztom után keresett meg. Hogy felvidítson és biztonságban tudjon, megmutatta nekem a város legszebb kerületeit, végigkóstoltatta velem a helyi finomságokat, ingyen szállást intézett nekem egy ismerősénél, de még a repülőtérre is kibuszozott velem, amikor elbúcsúztam Perutól. És mindezért nem várt cserébe semmit. Megbeszéltük, hogy akár ő jár Európában, akár én térek vissza Peruba, meglátogatjuk egymást.
Emlékszem, milyen lelkesen mesélt arról a tervéről, hogy az esőerdőben élő kiszolgáltatott közösségeknek stabil jövedelemforrást biztosítson olyan kezdeményezésekkel, amelyekkel megőrizhető lenne az esőerdő biodiverzitása – főleg, ha az illegális aranybányászat és fakitermelés nem pusztítaná mértéktelenül „a Föld tüdejét”.
A terv azóta valósággá vált: Adriano ma egy olyan hiánypótló kooperatívát irányít Iquitosban, a szülővárosában, amely az esőerdőben élő családokat fenntartható méhészkedésre tanítja, a termést a helyi árak többszöröséért felvásárolja, majd hozzáadott értékű termékként árusítja, a bevétel visszaforgatásával pedig újabb közösségeket von be a programba.
Peruban otthon érzem magam
Több mint hat év után, tavaly adódott a lehetőség, hogy néhány hétre visszatérjek Peruba, és ezúttal nem szerveztem túl a dolgokat. Adriano meghívására öt felejthetetlen napot töltöttem Iquitosban, az Amazonas ritmusában élő emberek és fullánktalan méhek társaságában, majd két hétig Cuzcóban és környékén töltekeztem. Felhőtlenül, fennakadások nélkül. A dzsungelben észrevétlenül szerzett több tucat hangyacsípés ugyan sokáig makacsul viszketett, de ezen kívül semmilyen kellemetlenség nem ért. Vagy lehet, hogy ért, csak nem tűnt fel?
Nehéz épkézláb magyarázatot adni arra, hogy miért vonz ennyire ez a vidék; hogy miért érzem magam otthon a sok megpróbáltatás ellenére, amin itt keresztülmentem. Talán pont azok miatt. Talán mert Peru felpörgette a belső utazásomat. Talán mert néhány hét alatt annyi élménnyel gazdagodtam, amennyit azelőtt évek alatt gyűjtöttem. Talán mert rengeteg dolog a helyére került bennem.
Talán mert lenyűgöz az andoki népek természethez fűződő viszonya és világlátása: az, hogy az élet itt nem az ember körül forog, hanem egy tágabb rendszerben, az allin kawsay (harmóniában élni a lét minden kifejeződésével) és az ayni (kölcsönös támogatás) eszméi szerint zajlik, ahol a hegyek, a kövek, a növények és az állatok mind tiszteletet érdemlő szereplők. Vagy az, hogy ebben a kulturális fogalomrendszeben az energiák nem negatívak és pozitívak vagy rosszak és jók, hanem nehezek és finomak, könnyűek. Vagy hogy a mindennapi tevékenységek, mint a földművelés, az építkezés, az ételkészítés és a rituálék nem pusztán feladatok, hanem felajánlások, amelyekkel az emberek kapcsolatot teremtenek a földdel, egymással és a látható világon túli erőkkel, Pachamamával és a hegyek szellemeivel, akik mind hozzájárulnak az élet fejlődéséhez.
Peru megtanított túlélni
Talán mert Peru megtanított nem szétesni, amikor úgy éreztem, darabokra hullik minden. Mintha a Mennyei prófécia üzenetei kísértek volna utamon: a találkozások, események és fordulatok összefüggnek, és akkor történnek, amikor készen állunk rájuk. A „véletlen” valójában jelzés. Az intuíció nem misztikus kiváltság, hanem belső iránytű, amely segít felismerni, merre kell továbbmennünk. Az emberi fejlődés nem külső motivációk diktálta teljesítmény, hanem belső ébredés: annak felismerése, hogy részei vagyunk egy nagyobb egésznek. Gyermekkori tapasztalataink meghatározzák, hogyan keresünk biztonságot, de ezek a minták tudatosíthatók és elengedhetők.
Az élet akkor kezd értelmet nyerni, amikor megtanulunk figyelni arra, ami túlmutat a láthatón. A dzsungelbeli hangyák ellen pedig érdemes vastagabb zoknit bevetni.
Az elmúlt hét évben azt is megértettem, hogy nem feltétlenül kell világgá mennem ahhoz, hogy megváltsam a belső világomat. Bizonyos helyzetekben azonban nagyon jól jön a környezetváltás és a távolságtartás, hogy visszataláljak önmagamhoz.
