A párválasztás összetett dolog. Van, aki szerint „az ellentétek vonzzák egymást”, mások azt vallják, hogy „hasonló a hasonlónak örül”. Egy időben sokat lehetett hallani a vonzás törvényéről; de tudjuk azt is, hogy létezik harminchat kérdés, amelyek megválaszolása után – persze csak ha őszinték vagyunk és érzelmeinket sem félünk kimutatni – kölcsönösen szerelembe eshetünk. A sématerápia és a sémakémia alapelve szerint azonban párválasztáskor tudatalattink nagyon is közbeszól – legfeljebb nem ismerjük fel.
Mint (szinte) minden pszichológiai elmélet, a sématerápia is a gyermekkorig nyúl vissza. A sémák, ezek a gondolkodási és érzelmi minták gyermekkorban alakulnak ki, és meghatározzák, hogyan viszonyulunk önmagunkhoz és másokhoz. Az egykori kisgyermeknek, akik voltunk, számtalan negatív tapasztalattal kellett megküzdenie. Ezek a megküzdési módok akkor valóban segítettek elviselni egy nagyon nehéz helyzetet, felnőttként azonban rengeteg probléma forrásai lehetnek: hátráltatnak bennünket a valóság érzékelésében, és csapdaként állnak a kiteljesedés útjában – ezért nevezzük őket maladaptív sémáknak. A sémák csapdájába esve pedig úgy érezhetjük, hogy századszor is ugyanabba a folyóba lépünk bele, azaz korábbi nehéz helyzeteinket vagy kapcsolatainkat éljük át újra és újra, csak éppen más díszletek és más szereplők között.
A gyerekkori sémákat alkalmazzuk felnőttként
A sématerapeuták tizenkilenc sémát tartanak számon, amelyek a szeretet, a kötődés, a biztonság, a határok, az autonómia, a spontaneitás és az érzelmek szabad kifejezése mentén akadályozzák az egyén boldogulását. Mindez persze felettébb egyszerűsített leírása a sématerápiának, amely Jeffrey E. Young amerikai pszichiáter nevéhez fűződik. Szerencsére már magyarul is remek könyvek jelentek meg róla, például Vágyi Petra Sématerápia vagy Szabó-Bartha Anett Sémakémia című kötetei, amelyek e cikk fő forrásai is. Ez utóbbi részletesen tárgyalja, hogyan befolyásolják a sémakémia törvényei a párválasztásunkat.
Nézzünk egy egyszerű példát. A hatéves Eszterke szülei igen elfoglaltak: kislányukat kizárólag akkor dicsérik meg, ha jó jegyeket hoz haza. Amikor közeledni szeretne a szüleihez vagy egy ölelésre vágyik, érzékeli elfoglalt szülei frusztrációját, sokszor nélkülöznie kell az ölelést vagy az együtt töltött minőségi időt. Eszterke így nem tapasztalja meg gyerekként, hogy önmagában is értékes és szerethető csak azért, mert van. Eszterke azt fogja megtanulni, hogy az ő szükségletei nem számítanak, és akkor szerethető a leginkább, ha megtanulja saját magát a háttérbe helyezni, mások igényeit pedig kiszolgálni. Felnőttként Eszter valószínűleg erős teljesítményszorongással éli az életét, és sokszor úgy érzi: ő „nem elég jó”. Maximalista lesz, párkapcsolatában pedig hajlamos arra, hogy saját magát háttérbe szorítva partnere igényeit messze a sajátja fölé helyezze.
A gyógyulást a sémáink felülírása hozhatja el
A helyzetet bonyolítja, hogy sokszor azzal a tudattalan elvárással érkezünk a párkapcsolatba, hogy hajdani fájdalmas élményeinkre gyógyírt találjunk. A párkapcsolat kezdeti időszakában a „rózsaszín köd” elfedheti partnerünk kevésbé előnyös tulajdonságait, később azonban rendszerint kiderül, hogy neki magának is megvannak a saját gyermekkori sérülései, így az a kimondatlan elvárás, hogy általa gyógyítsuk meg gyerekkori sebeinket, irreális és teljesíthetetlen. Ráadásul mintha a tudattalan hajtana is bennünket azok felé, akik megerősítik a sémáinkat: így esik, hogy sokszor például a könyörtelen mércéket állító partner „bevonzza” az önfeláldozásra hajlamosat és fordítva; vagy az elhagyatottság-instabilitás sémájú illető a bizalmatlansággal és kötődési nehézségekkel küszködőt. A sémakémia miatt ugyanis jó eséllyel olyan partnert fogunk választani, akivel átélhetjük a már jól ismert tapasztalatot, így biztosítva a séma fennmaradását – és így „szabotálva” saját boldogságunkat.
Ha arra gyanakszunk, hogy a mi választásainkat is befolyásolják a sémakémia törvényei, érdemes néhány kérdést feltenni saját magunknak, és amennyire lehetséges, objektív válaszokat adni rá. Vizsgáljuk meg, látunk-e valamilyen mintázatot korábbi választásainkban, párkapcsolatainkban: volt-e olyan probléma, amely előbb-utóbb mindig jelentkezett; esetleg a párkapcsolat vége hasonlóan alakult-e? Találunk-e hasonlóságot partnereink viselkedését illetően, vagy volt-e olyan tulajdonságuk, amely mindannyiuk esetében közösnek bizonyult? Voltak-e olyan nehéz érzéseink, amelyek előbb-utóbb előkerültek? Voltak-e kínzó gondolataink, ha igen, mi váltotta ki őket? Milyen szituációk fajultak veszekedéssé, látunk-e valamilyen utólag kirajzolódó mintát?
Ezeknek a mintáknak a felismerése az első lépés afelé, hogy tudatosítsuk: még mindig a maladaptív sémáink tartanak fogva bennünket. A változás azonban nem lehetetlen: megfelelő önismerettel, önreflexióval, terápiával a legmakacsabb sémák is leküzdhetők, és megnyílik az út egy felszabadultabb, önazonosabb élet felé.
Fotó: Tan Danh/pexels.com
