A türkiz ezer árnyalata – Utazás Üzbegisztánba

Amikor az üzbég Qanot Sharq légitársaság Budapestről Taskentbe tartó közvetlen járatán a légiutas-kísérő sült csirkét szolgált fel ebédre, és kérdésemre, hogy nem cserélhetném-e le a húst valamilyen vegetáriánus fogásra, a válasza egyértelműen nem volt, bevallom őszintén, kicsit megijedtem. Mit fogok enni az egyhetes üzbegisztáni utazásom alatt? Az üzbég konyhát nem igazán ismertem, annyit viszont tudtam róla, hogy a leghíresebb nemzeti ételük a plov, azaz a rizses hús, amelynek alapjául az általam kevésbé preferált bárány- vagy marhahús szolgál, de hogy emellett fantasztikus salátáik, ízletes párolt zöldségeik, krémleveseik is vannak, ez csak érkezésünk után, az első vacsora alkalmával tudatosult bennem. Innentől kezdve biztonságban éreztem magam, a körutazás egy hete pedig alatt annyi zöldséget ettem, mint itthon egy hónap alatt.

Közbiztonságból jeles

A biztonságérzetemet nemcsak a finom ételek táplálták, de a minket, turistákat körülvevő valóság is: Üzbegisztánban tökéletes a közbiztonság, a rendet és a békét elég sok rendőr őrzi, akiknek jelenléte a közterületeken egyáltalán nem zavaró. A helyi lakosok is elfogadják őket, de ha például utcai illegális pénzváltásról van, megtalálják a módját, hogy elkerüljék a rend­őrök vigyázó szemeit. Pont úgy, mint nálunk a kilencvenes években. A kilencvenes évek Magyarországának feeling­je egyébként az utazásunk alatt többször is megcsapott, először például rögtön Taskent repülőterén, amikor a helyi taxisok utasvadász hadán kellett keresztülvergődnünk a kijáratnál, majd később a főváros egyik metróállomásán, ahol ugyanolyan régi orosz metrószerelvények ­gördültek be a peronra, mint a múlt század végén Budapesten. Taskent város szinte minden metróállomása lenyűgöző, vannak, amelyek bálteremhez hasonlítanak a mennyezetről lelógó hatalmas csillárokkal, mások tudományos-fantasztikus film díszleteit juttatják az eszünkbe. Egy metrójegy ára alig 60 forint, megéri turistaként metrózni és figyelni a helyieket. A föld felett is zajlik az élet a 3 millió lakosú üzbég fővárosban, a nyolcsávos autóutakon leginkább fehér, helyi gyártmányú Chevrolet márkájú autók közlekednek, de egyre több Teslával és kínai gyártók elektromos modelljeivel is találkozhat az ember. Taskent építészeti szempontból nem különösen izgalmas város, 1966. április 26-án hatalmas földrengés rázta meg, az épületek többsége rommá vált, helyükre modern, földrengésbiztos házakat húztak fel, amelyek beleillenek a szovjet építészeti vonal monumentális stílusába. Szerencsére azért megmaradt néhány iszlám építészeti emlék – mecsetek, medreszék és minaretek, üde színfoltok a régmúltból. 

A selyemút városai

Üzbegisztán igazi csodái a fővárostól távolabb kezdődnek, ezért másnap mi is egy helyi repülőjárattal tovább­utaztunk az 1000 kilométerre fekvő Urgench városába, innen már csak egy ugrás volt busszal Khiva, a régió egyik legősibb városa, amely a 8000 kilométer hosszú, Kínát a Földközi-tenger térségével összekötő ősi kereskedelmi útvonal, a selyemút árnyékában bújt meg. Talán ennek köszönhető, hogy vastag városfalai mögött épen megmaradtak a múlt emlékei. Több mint 2500 éves múltra tekint vissza, óvárosa, az Icsan Kala 1990 óta az UNESCO Világörökség része, és pont úgy néz ki, mint több száz évvel ezelőtt, amikor Dzsingisz kán, majd Timur Lenk hadainak pusztítása után újjáépítették. 

­Különlegessége, hogy ma is lakják, 2600 állandó lakosa van, akik e mesés díszletek között élik hétköznapi életüket. Itt már sikerült elmerülnünk az Ezeregyéjszaka mesés világában. A város főterén egészen a 19. századig híres rabszolgapiac volt, 1873-ban gördült be ide az utolsó rabszolgakaraván, amikor nálunk Buda, Pest és ­Óbuda egyesülésével megszületett Budapest modern városa. Ma már szerencsére nem zajlik itt emberkereskedelem, viszont a selyemút egykori jellegzetes áruit, finom kelméket, ékszereket, bőrárukat, szőnyegeket ma is úton-­útfélen árulják a helyi népviseletbe öltözött kereskedők. Alkudni lehet, sőt kell is, a kereskedők értenek egy kicsit angolul, németül, olaszul, de ha oroszul tudunk, még könnyebb dolgunk van, ugyanis az emberek nagy többsége még mindig jól beszéli ezt a nyelvet. Az óvárosban képtelenség eltévedni, elég, ha körbenézünk, a Mohamed Ali kán medreszéje előtt álló, Kalta minor elnevezésű, jellegzetes, kék csempékkel borított minaret monumentális tornya mint igazodási pont mindenhonnan jól látható. Egyes pletykák szerint a khivai kán az 1800-as évek közepén elirigyelte a buharai Kalyan minaretet, mely közel 50 méteres magasságával a térség egyik legnagyobbja volt akkor. Ezért ő egy 70 méter magas minaretet terveztetett, melynek építését 1845-ben meg is kezdték. Amikor azonban 10 év múlva a kán meghalt, félbehagyták az építkezést, így a minaret maradt 29 méter magas, ahol a kán halálakor az építésénél tartottak.

Átkelés a sivatagon

Khivából Buhara felé vettük az utunkat, ami egy sokkal nagyobb, közel 250 ezer lakosú város, az itt élők nagytöbbsége nem üzbég, hanem a perzsával rokon nyelvet beszélő tadzsik. Az oda vezető 440 kilométeres utat a Kizil-kum sivatagon keresztül busszal tettük meg, Üzbegisztán újabb arcát fedeztük fel a közel 6 órán át tartó út során. Itt a sivatag nem egy összefüggő homokos táj, sokkal inkább sztyeppére emlékeztet, a szikes földet ritkás, kórós növényzet tarkítja, néhol egy-egy kisebb oázis ad életet a környéknek. A benzinkutak mellett vannak kávézók, éttermek, de angol WC sehol sincs, a harmadik megállónál már izgalmas kalandnak éltem meg a pottyantós WC használatát. 

Megérkezve Buhara történelmi óvárosába, ami Khivá­hoz hasonlóan szinte egészében megmaradt és az UNESCO világörökség részét képezi, ismét visszatértünk a múltba. Buhara a középkorban – a 10. század körül – a Közép- és Közel Kelet kultúrájának, tudományának és a muszlim vallásnak a középpontja volt, híres tudósok, teológusok, írók, művészek éltek itt. Közülük talán a legismertebb Avicenna, a perzsa polihisztor, akit a világ egyik legjelentősebb orvosának, csillagászának, gondolkodójának és írójának tartanak. Ami az egyik legnagyobb élmény volt számomra ebben a városban, az az 1712-ből származó Bolo Hauz mecset mívesen faragott oszlopainak visszatükröződő képe az előtte található medence víztükrén napnyugta idején, s az ezt kísérő harsány madárcsiripelés, ami az óváros minden pontján hallható. Ennél a mecsetnél van még egy nagyobb és tekintélyesebb vallási hely, a Kalyan minaret 1127-ből, amelynek tornyából szép idő esetén akár 40 kilométerre is el lehetett látni. A minaretben nemcsak imára hívták össze a múltban a hívőket, hanem onnan hirdették ki az uralkodó kán fontosabb bejelentéseit, és elég gyakori volt, hogy valakit, akit bűnösnek találtak, egyszerűen ledobtak a minaret tetejéről.

Megnéztük a buharai emírek egykori lakhelyét is, ami az Ark nevet viseli, falai között egykor háromezren is éltek. A hatalmas palotának csak egy részét állították helyre, a termei ma különböző kiállításoknak adnak otthont. Amikor az egyik helyiségben felfedeztük Vámbéry Ármin emléktábláját, nagyot dobbant magyar szívünk. Ámuldozva hallgattuk idegenvezetőnket, aki hihetetlen történeteket mesélt el a Felvidékről származó, 25 nyelven, köztük törökül és perzsául is kiválóan beszélő Kelet-kutatóról. A 19. században álruhában, dervisnek kiadva magát ezer veszéllyel szembeszállva, a sivatagon átkelve, rablótámadásokat túlélve érkezett meg Buharába, miközben annyi információt szedett össze, hogy kétkötetes könyvet írt a város és környéke történetéről.

Szuperexpresszel Szamarkandba

Következő állomásunkra, a még nagyobb, még nyüzsgőbb, még több történelmi emlékben gazdag városba, Szamarkandba a mai Üzbegisztán egyik büszkeségével, a spanyol gyártmányú szuperexpresszel jutottunk el. A vonat alig két és fél óra alatt tette meg a 300 kilométer hosszú távot, fedélzetén pont ugyanolyan kiszolgálásban volt részünk, mint a 90-es években a nagy légitársaságok repülőgépein. Csinos egyenruhát viselő, szépen kisminkelt kalauznők ellenőrzik a jegyeket, szendvics, tea, kávé, üdítő jár az utasoknak, a kényelmes ülésekből fülhallgatóval lehet nézni a központi tévét, amelyen sajnos orosz vagy üzbég nyelven mennek az adások. 

Nagy Sándor, Dzsingisz kán, Timur Lenk. E három hadvezér nevét sokszor hallottuk idegenvezetőnk szájából. Nagy Sándor 330 körül hódította meg Szamarkandot, akkoriban a város a perzsa birodalom része volt, 1220 körül Dzsingisz kán serege igázta le, mígnem 1370-ben Timur Lenk csapatai fölszabadították, és a birodalmuk fővárosává tették. Timur Lenk uralkodása alatt Szamarkand virágzott, számos jelentős építkezés indult, például a híres Registan tér épületegyüttese és a Gúr-e-Mir-­mauzóleum, amely Timur síremlékeként ismert.

Szamarkand ősi központja a Registan tér, neve perzsául homokos helyet vagy sivatagot jelent. A teret három monumentális épület, úgynevezett medresze (középkori iszlám iskola) övezi, ezek közül a legrégebbi, az Ulugbek az 1400-as években épült. Különlegessége, hogy olyan állatmintákkal díszítették, amelyek a valóságban nem léteznek, leginkább torz tigrisekre emlékeztetnek. Ahogy ott álltam a tér közepén és elnéztem ezeket az óriás épületeket, nehezen tudtam elképzelni, hogyan építették fel őket. Este is visszatértünk ide, hogy megnézzük Szamarkand legnagyobb turisztikai show-műsorát: a város és Üzbegisztán történetét felelevenítő fény- és hangjátékot, oroszul.

A Gúr-e Mir-mauzóleumot Timur eredetileg unokájának építtette, de az ő testét is itt helyezték végső nyugalomra. A mauzóleum a közép-ázsiai iszlám építészet egyik legszebb példája, rengeteg díszítőelemet tartalmaz. A falakra negyvenezerszer írták fel Allah nevét, 200 kiló aranyat használtak fel a díszítéséhez, amiből nem sok maradt az utókorra, mivel az épületet az idők során lerombolták, az aranyat pedig elhordták. 1996-ban aranyfestéket használva papírmaséból újították fel. De a betérő turista első látásra mindebből semmit nem vesz észre. Szamarkand említésre méltó látványossága még a Bibi- Khanum mecset, amely ugyan Timur kedvenc feleségének nevét viseli (állítólag 17 felesége volt), de anyósát temették el a mauzóleumába. Sajnos az 1897-es földrengés nagyon megrongálta az épületegyüttest, a szovjet érában kezdték el a helyreállítását. A mecsethez egy legenda is kapcsolódik, miszerint Timur felesége a háborúból hazatérő férjének ajándékul szánta a mecsetet. Az építőmester azonban beleszeretett a feleségbe, és nem nagyon sietett a munkával. A gyorsabb munkáért cserébe egy csókot kért az asszonytól, amit meg is kapott. A mecset időre elkészült, de amikor Timur értesült a csókról, a csodás mecset építőmesterét kivégeztette és a mauzóleum alá temettette. 

Vissza Európába

Szamarkandból ismét a szuperexpresszre szálltunk, csak most Taskent irányába. Mivel repülőjáratunk hajnalban indult vissza Budapestre, búcsúvacsorával ünnepeltük meg jól sikerült körutazásunk végét. Az üzbég főváros repterén meglepő módon ilyenkor is nagy volt a jövés-menés, fáradtan szálltunk be a gépbe, majd 5 óra repülés után, amit végigaludtam, kora reggel érkeztünk meg Budapestre. Hogy ez hogyan lehetséges? A válasz egyszerű: 5 óra időeltolódás van a két ország között.

Képek: Getty Images, Majoros Árpád Csaba, AXP Photography Unspalsh, Pexels

A fenti írás támogatott tartalom

Tetszett a cikk? Akkor ez is tetszeni fog!