hirdetés
Minden szakmai döntésemnek oka volt. Rengeteget küzdöttem a céljaimért, és hálás voltam, ha megvalósulhattak. Előadóművésznek, zenésznek lenni egyfajta kiváltság, különösen, ha valakinek lehetősége van arra, hogy sokáig színpadon állhasson. Igyekszem ezt sokkal inkább így megélni, az elért eredményekben, és nem a lemondásokban. A sors pedig rendre küld is megerősítéseket. Ilyen volt a közelmúltban Ed Sheeran koncertje, amelyre az angol énekes és menedzsmentje választotta ki a produkciómat. Ismeretlenül, kizárólag a dalaimat hallgatva született meg a döntésük. Egy-egy ilyen fókuszált pillanatban harminc év munkája van benne, amitől a pillanat még felemelőbbé válik. Persze vannak egészen hétköznapi lemondások, például, hogy nem igazán vannak hétvégéim, ünnepnapjaim, mert a közönség akkor ér rá szórakozni, kikapcsolódni, de ezáltal megtanultam jobban értékelni azokat a perceket, amelyeket a családtagjaimmal vagy a barátimmal tölthetek.
Domján Edit Fátyolos a szemed című dala jut eszembe: „Te most könnyezel. / Bánat borult a boldogságra. / Fáj egy kicsit a szíved? / Látod, ez a szerelem ára.” Az előadó-művészet, a színpadon való létezés, a zene, az éneklés számomra szerelem. Ezért sem élem meg az életemet lemondásként, sokkal inkább döntések következményeként.
Voltak mélypontjaim, de mindig igyekeztem úgy hozzáállni a szakmai és a magánéletemhez is, hogy minden nap egy új lehetőség arra, hogy megoldjam azt, amit előző nap nem sikerült.
A lovashoz tudnám hasonlítani, aki egyik nap leesik a lováról, de másnap újra nyeregbe ül, mert tudja, hogy így kell tennie. Szerencsés vagyok, mert szinte mindig volt lehetőségem felállni, újrakezdeni. A zene pedig számomra terápiaként is működik. Amikor tudom, hogy koncertem lesz, bármi zajlik is bennem, összeszedem magam. Ilyen a lelkialkatom.
Azt hiszem, éppen azt a harminc évet, amelyről beszélgetünk. A mai napig koncertezem, élőben játszunk a zenekarommal, csupa olyan ember vesz körül, akikkel szeretek együtt lenni, ráadásul motivált vagyok. Tudom, hogy hol tartok az életben, szakmailag és emberileg is megerősödtem az elmúlt évtizedekben. Egy előadóművésznek sok szempontból megterhelő az életmódja, a minket ért stresszbe bele lehet rokkanni. Ha csak a legnagyszerűbb énekesnőket nézem, azt látom, hogy Celine Dion gyógyíthatatlan neurológiai betegséggel küzd, Whitney Houston még ötvenéves sem volt, amikor meghalt… Női énekesként nagyon magasra lehet jutni, de óriásit is lehet zuhanni. Rajtam is vannak sebek, amelyeket ez a pálya karcolt rám, de éppen ezért fontos arra koncentrálni, hogy mentálisan és fizikailag is jó állapotban legyek, megválogatni azokat a csatákat, amelyeket végül megvívok. A közönség látott már kislányként, fiatal nőként, édesanyaként. A célom, hogy lássanak és értsenek középkorú előadóként, és majdan idős hölgyként is. Ha sikerül, akkor ezt valódi győzelemként fogom megélni.
Nőként érzékenyen érint, amikor a közönség megítél.
Biztos, hogy vannak, akik ugyanazt várják el tőlem, mint évekkel, évtizedekkel korábban, és igyekszem is mindent megtenni azért, hogy a lehető legjobb formámat nyújtsam, de azt tudomásul kell venni, hogy csak az nem öregszik, aki már nincs közöttünk! Aki ezt nem tudja elfogadni, az egy olyan árnnyal küzdve fogja leélni élete hátralévő részét, ami fölött soha nem győzedelmeskedhet.
Szerencsére a közönség nagy része érzi az őszinteségemet, érti az üzeneteimet és értékeli a befektetett energiáimat is. Magyarországon a nőkkel kapcsolatos toposzaink a zsenge lányokról, a fiatal édesanyákról és a nagymamákról szólnak, miközben egy nővel harminc és hatvanéves kora között is sok minden történik. Sőt! Szerintem éppen ezek azok az évek, amikor a leginkább képesek vagyunk megtalálni önmagunkat. Mindig figyeltem azokat a nőket, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy szembe merjenek szállni az olyan sztereotípiákkal, mint az öregedés. Jane Fonda nem ijed meg a korától, sőt arra bátorítja a fiatalokat, hogy ne féljenek az öregségtől, mert a kor előrehaladtával sem kell lemondaniuk az élet élvezetéről, vagy arról, hogy azt csinálják, amit csak szeretnének. Pataki Ági a mai napig ragyog, és minden szempontból egyre érdekesebb és érvényesebb. Hálás vagyok nekik, amiért példát mutatnak nekünk.
Egészséges. Szeretem a ráncaimat, az esetleges hibáim hozzám tartoznak, ezekkel együtt vagyok hiteles és önazonos. Jól érzem magam a bőrömben. A magánéletemben is megtaláltam azt a társat, aki mellett az a nő lehetek, aki vagyok. A fiammal is mély és őszinte a kapcsolatunk, odafigyelünk egymásra, megéljük a változó dinamikákat.
Mindig nagyon élveztem a nőiességemet, de legyünk őszinték, ezen a pályán nőnek lenni harminc éve súlyos hendikep volt, és bár ma már legalább nyíltan beszélhetünk róla, még mindig számokban mérhető szignifikáns különbség van a férfi és a női előadók megítélése között, és ami a legérdekesebb, a férfi előadókkal szemben sokkal kevésbé kritikus a közvélemény.
Azt, hogy ne gondolja túl a dolgokat. Tudatosítanám benne, hogy minden előadó egyedi és megismételhetetlen. A művészek jellemzően nagyon sok kétséget fogalmaznak meg önmagukkal szemben. Emlékszem, milyen sokat elemeztem a gesztusaimat, hogy egy-egy dal illik-e hozzám, jól énekelem-e el, megfelelő-e a videóklipem koncepciója, és még sorolhatnám. Ha ma visszanézem a szólókarrierem kezdetén készült fotóimat, videóimat, van, hogy eszembe jut, mennyit agyaltam, mennyi kétség volt bennem, és végül minden úgy volt jó, ahogy volt. Azt, ami egy könnyűzenei előadóra vár, nem tanítják sehol. Bizonyos helyzetekben szükségem lett volna arra, hogy legyen mellettem valaki, aki csak csendben annyit mond, nyugi, jól van ez így! Vélhetően ezért is vagyok hihetetlenül hálás annak a csapatnak, amely mostanra felépült körülöttem, különösen a zenekaromnak és az alkotótársaimnak, hogy rendületlenül támogatnak, hisznek bennem, a közös utunkban.
Valamiért az emberek szeretik azt hinni rólam, hogy az életem minden területén a tökéletességre törekszem. Pedig ez nagyon nem így van, sőt azt gondolom, hogy a tökéletlenség sokszor jóval izgalmasabb. Szeretem a dolgokat harmóniába rendezni magam körül, de nem a tökéleteset, hanem az igazit keresem. Nincs már bennem megfelelési kényszer. Az idő múlásával egyre kevésbé hat rám a kritika, nem igazán olvasok kommenteket sem, amivel sok rossz impulzustól megkímélem magam. Vannak persze emberek körülöttem, akiknek a véleménye fontos számomra. A párom, a fiam és a barátaim szavára adok. Nagyobb döntések előtt mindig sokat beszélgetünk, elemzünk, jó érzés, hogy támaszkodhatok rájuk.
Egyáltalán nem! Sőt leginkább tőlük tanultam meg, hogy a céljainkért keményen meg kell dolgozni. Ők ketten együtt lépésről lépésre, a legnagyobb nélkülözésből építették fel magukat, a közös életüket. Nekem ez a minta volt a szemem előtt, amikor kiléptem az életbe. Már kislányként is azt láttam, hogy milyen nagyra becsülik a tudást. Számukra fontos volt, hogy legyen diplomám, ezért is végeztem el később a Nyugat Magyarországi Egyetem szociálpedagógia szakát. A színpad viszont egészen kicsi koromtól fontos szerepet játszott az életemben, ők pedig hagyták, hogy felfedezhessem, mi rejlik bennem. Szinte gyerek voltam, amikor először tapasztaltam meg, hogy a színpadon állva elindul egy különleges energiaáramlás köztem és a közönség között. Megéreztem, hogy hatással vagyok az emberekre, különösen, amikor énekelek. Emlékszem tizennégy éves koromban történt egy táborban, amikor az egész estét végig kellett énekelnem, mert a többiek egyszerűen nem hagyták, hogy befejezzem. A Mária Magdolna dalától kezdve a Szerelem első vérig című dalig mindent be kellett dobnom. Ebben az évben döntöttem el, hogy Budapesten szeretnék tanulni, és hogy az éneklés lesz az én utam. Egy évvel később már rendszeresen jártam Sík Olgához énekelni tanulni. A szüleim féltettek, de engedték, hogy a magam útját járjam, amivel mindennél többet adtak!
Tizennégy éves voltam, amikor elkezdtem tőle tanulni. Az első pillanattól kezdve hitt bennem, és máig hihetetlen számomra, hogy mennyire támogató volt. Általa ismert meg a szakma. Talán furcsa lesz az, amit mondok, de Agatha Christie jellegzetes regényalakjáról, a David Suchet által megformált Hercule Poirot-ról mindig Olgi néni jut eszembe. Sok mondata cseng a fülemben az emberi értékekről, a morálról, a szenvedélyről…
Emlékszem, amikor azt mondta nekem, hogy tudnom kell, az ember egész életében tanul, nincs olyan, hogy valaki kész van, vagy azt, hogy mindig küzdeni kell azért, amit el szeretnék érni…
Felkészített arra is, hogy a zenei szakmával együtt jár az irigység is, amivel majd meg kell tudnom birkózni.
Alapvetően a blues, a jazz és a soul műfaj áll hozzám közel. Az olyan amerikai énekesnők, mint Etta James vagy Bessie Smith, a dalaik, amelyek tele vannak líraisággal és improvizációval. Nagy benyomást tett rám a Hair cím film is. Amikor először hallottam a filmben a fekete lány Easy to Be Hard című dalát, azt éreztem, ilyen melódiákat szeretnék énekelni, ez az, amit csinálni szeretnék. Tudom, hogy van ebben egy érdekes kettősség, mert az olyan dalok, mint például a Szeress most! előadása közben sokkal könnyebb dolgom van a közönséggel, mint, amikor a Motel vagy a Fekete rúzs című dalomat énekelem, pedig ezek a dalok közelebb állnak ahhoz a nőhöz, aki vagyok. Énekesként történeteket mesélek, például a Valahol egy férfi vár című dalom látszólag egy férfihoz szól, miközben számomra a szólókarrierem első állomását jelentette, a talpra állásomat azután, hogy kiváltam a Cotton Club Singersből.
Nem készülök tudatosan erre a helyzetre, nem e körül forognak a gondolataim, de az tény, hogy előadóművészként nagyon sérülékeny a pályám, bármikor bármi történhet. Most, ebben a pillanatban nem tudnék egy éneklés nélküli életet elképzelni, de már az eddigi harminc évben is annyi felemelő pillanatban, sikerben és persze kudarcban, sírásban és nevetésben volt részem, műfajok sokaságában kipróbálhattam magam, hogy úgy érzem, hogy van és lesz is miből táplálkoznom. A siker egyébként sem minden esetben akkor jött, amikor jól esett volna, ha szárnyára kapna. Ilyenkor néha elbizonytalanodtam, de azt, hogy énekelnem kell, soha egy percig sem kérdőjeleztem meg. Hiszek a zene, a dalok erejében. Szeretem a popzenét, mint kifejezőeszközt, ahogy a klasszikus megszólalást, a jazzt is. Érdekesnek tartom, ahogy rezonálunk a saját korunkra, a minket ért hatásokra. Hiába telik az idő, ez a hozzáállás egyáltalán nem változott bennem. Senki ne gondolja, hogy reggeltől estig csak az énekesnő létezik! Nekem is van egy egészen hétköznapi arcom, írok bevásárló-listát, szervezem a család életét. Amikor nem a színpadon állok, ebben is el tudok merülni, ki tudok teljesedni. Szükségem van ezekre az egészen hétköznapi pillanatokra is, hogy teljes maradhassak.
A trendek mindig az adott kor szellemét tükrözik. Valóban van egy irányzat, amelyben előtérbe kerültek azok az előadók, akik emberibbek, hétköznapibbak, mintha a szomszéd srácot vagy lányt testesítenék meg, akik jobban megszólítják a közönséget, de egy különleges hangra még mindig felfigyelnek az emberek, és ez nem fog változni. Nem gondolom, hogy most könnyebb vagy nehezebb lenne a zenészek helyzete, inkább csak más. Ráadásul nem véletlenül hívjuk a műfajt, amelyben dolgozom, popzenének. Sokan és sokakhoz szeretnénk szólni, eljuttatni az üzeneteinket. A küzdelem mindig jelen lesz az előadók életében, maximum annak tárgya változik. Emlékszem, a szólókarrierem elején a legnagyobb nehézség az volt, hogy nem volt kiadóm, ami akkoriban még feltétele volt annak, hogy saját dalaim jelenjenek meg, hogy el tudjak jutni a rádiókhoz. Ezzel szemben ma már bárki szabadon közzéteheti a szerzeményeit, ugyanakkor a YouTube-generáció előtti előadók slágerei sokkal inkább lettek az életünk részei. Ma az igazi nehézséget az jelenti, hogy minél szélesebb rétegét tudd elérni a közönségnek. Mindig az volt a célom, hogy a dalaim az engem érdeklő témákról szóljanak, amelyekben egyaránt jelen van a dráma, a líra és a játékosság is. Ezek miatt nem unom meg énekelni őket, ezért vagyok képes a mai napig szenvedéllyel telve kiállni a színpadra.
Kevés lehetőség van a tartalmas beszélgetésekre. Igen, sok minden kiderül rólam a dalaimból, ebben a kifejezésformában is hiszek. Mindig dalokban gondolkodtam, azok építették a bennem lévő nőt is. Persze mindez oda és vissza is hatással van egymásra.
Nehéz lenne egyetlen melódiát kiválasztani, az elmúlt időszakban egy egész lemeznyi hangulat gyűlt bennem össze: keserédes, sírva táncolós, balladisztikus… Énekesnek lenni mesterség. Előfordul, hogy nem érzem jól magam, mégis ki kell állnom a közönség elé. Sok munka, gyakorlás és állandó tanulás eredménye, hogy ilyen esetekben is képes vagyok erős színpadi jelenléttel olyan hangot kiénekelni magamból, amely művészi hatást kelt. A legfontosabb mégis az, hogy azt csinálom, amit szeretek. Hiszem, hogy nem véletlenül kerültem erre a pályára, ez a sorsom.
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog: kattints, és olvasd el Palya Beával készült interjúnkat!
Köszönjük a képeket Zsédenyi Adriennek!
hirdetés
