Emlékszem, kiskoromban akkor járt a kedves szó, ha síri csendben végig tudtam ülni a vasárnapi misét. Aztán kizárólag akkor, ha ötöst hoztam, mert a négyes az a minimum. Természetesen minden angol szépkiejtési-, történelem- és énekversenyre neveztem egy falatka figyelemmorzsáért, de az is csak dobogós helyezésért járt.
Ez így ment egész életemben: csak a legjobb egyetemek, különben szégyenben marad a család, legalább felsőfokú nyelvvizsga – hogy lehessen mivel dicsekedni a szomszédnak –, mígnem odáig jutottunk, hogy ideje lenne megházasodni/céget alapítani/gyereket szülni, különben megszól a falu.
A megfelelési kényszer árnyékában
Akinek ezek közül a helyzetek közül bármelyik ismerős, attól bizonyára nem áll távol a megfelelési kényszer. Ez egy olyan viselkedésminta, amelyet egészen korán, gyerekkorunkban sajátítunk el. Mindenki ösztönösen vágyik a szeretetre, elismerésre, és ha ezek feltételhez vannak kötve, hamar kialakul bennünk az a kép, hogy csak akkor vagyunk értékesek, ha teszünk érte valamit.
Ha kisgyerekként szüleinktől folyamatosan azt az üzenetet kapjuk, hogy nem létezésünk, hanem teljesítményünk okán vagyunk értékesek, később, felnőttként is ösztönösen arra törekszünk majd, hogy mások kedvében járunk, elismerjenek és szeressenek bennünket.
Az érzelmileg elérhetetlen vagy nagyon magas elvárásokat támasztó, szigorú szülő mellett hamar kialakulhat a megfelelési kényszer, és – idegen szóval élve – people pleaserré válhat az ember.
Jelek, hogy felismerjük a megfelelési kényszert:
- Nehezünkre esik nemet mondani akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy teljesíthetetlen az adott feladat.
- Folyamatosan visszacsatolást, jóváhagyást várunk a külvilágtól – túlságosan is számít mások véleménye egy adott döntési helyzetben.
- Gyakran szorongunk amiatt, hogy ha nem felelünk meg a másik elvárásainak, akkor nem fognak szeretni.
- Önostorozó gondolataink támadnak és irreális elvárásokat támasztunk magunkkal szemben.
- Nehezen tudunk kiállni magunkért, a véleményünkért, ha úgy érezzük, hogy igazságtalanság ért minket.
Ne mondj le önmagadról mások javára!
Hatalmas energiát igényel, hogy állandóan figyeljük a körülöttünk lévőket és próbáljuk kitalálni, hogy mire lenne szükségük. Ez a viselkedésminta szépen lassan felőrli az embert, és egy egész életet leélhetünk úgy, hogy valójában saját magunkért soha semmit nem tettünk. A megfelelési kényszer tönkrevághatja a kapcsolatainkat és a végtelen tűrés végül teljesen felemésztheti az embert, ami dühkitörésben, vagy akár depresszióban is megnyilvánulhat.
A helyzet azonban korántsem reménytelen! Így tehetünk a megfelelési kényszer ellen:
- Egy jó terapeuta csodákra képes: segíthet leásni a probléma gyökeréig és megérteni, hogy honnan hozzuk ezt a kényszert, továbbá segít elfogadni, megbarátkozni a jelenlétével, ami az első lépés a gyógyulás felé. Ezen kívül olyan módszereket mutathat, melyekkel könnyebben megküzdhetünk ezzel a viselkedésmintával.
- El kell tudnunk sajátítani a nemet mondás művészetét. A határaink meghúzása azt jelenti, hogy odafigyelünk a saját szükségleteinkre. Ez elengedhetetlen a lelki-testi egészségünk megőrzéséhez, a belső harmónia megteremtéséhez.
- Legyünk büszkék arra, amit elértünk: az önbizalom növelése és az önértékelés fejlesztése segíthet abban, hogy kevésbé támaszkodjunk mások véleményére.
- Próbáljuk meg olyan emberekkel körülvenni magunkat, akik feltétel nélkül elfogadnak és szeretnek minket. A támogató kapcsolatok és pozitív megerősítések is építik az önbizalmunkat és felvérteznek egy olyan belső stabilitással, amin már nem fog könnyen átütni a mérgező megfelelési kényszer.
Akiben már kisgyerekként szárba szökkent a megfelelési kényszer, talán annak a legnehezebb elfogadni, megérteni és magáévá tenni a tényt, hogy önmagáért szerethető, anélkül, hogy ezért bármit is tennie kellene. Szerencsére odafigyeléssel, gyakorlással (és adott esetben egy szakember támogatásával) fel tudjuk tornázni az önbizalmunkat annyira, hogy többé ne ártson nekünk ez a berögzült viselkedésminta.
Fotó: cottonbro studio / Pexels
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
