Szilvia Molnar: Üvegház
Országh Kitti, újságíró
Művészetben, popkultúrában is folyamatosan az alkotó nőket keresem, olvasni is szeretek tőlük, azonosulni a történeteikkel. Az Üvegház is éppen ilyen. Szilvia Molnar megírta a könyvet, amiben olyan dolgokról, érzésekről, gondolatokról esik szó, amiket a nők valószínűleg csak Reddit-fórumokon mernek megfogalmazni, pedig jó eséllyel sokukat érintik.
A könyv cselekményénék sokka érdekesebb a főhős ködös érzésvilága a postpartumban. Az elmagányosodás, a testi változások bemutatás miatt kúszott a bőröm alá az Üvegház, amit én is a szülés utáni hetekben olvastam. Nem teljesen egyértelmű, de valószínűleg a szülés után jelentkező baby blues-nál súlyosabb depressziós epizódot él át a főhős, akinek az identitásválságát kísérjük végig.
Nő így még nem írt postpartumról (vagy hozzám nem jutott el), az író meztelenre vetkőzik előttünk, és szólal meg a szülés utáni időszakról, amikor elmosódnak a határok én és te között, a privát szféra eggyé válik a közössel, hogy aztán hónapok múlva, újra elkezdjünk önmagunkra találni. Sylvia Plath Übegburája nagyon sokszor eszembe jutott az olvasás során, nem véletlenül: a magányos nők szenvedése egyetemes, kortól és élethelyzettől független tapasztalás.
B. M. Croker: A spanyol nyakék
Balogh Edina, szerkesztő
Az én kedvenc könyvem egy viszonylag ismeretlen kedves kis romantikus regény, B.M. Croker: A spanyol nyakék. Persze mondhatnám, hogy az Anna Karenina (amit tényleg végigolvastam egy léböjttábor során) vagy Porust-tól az Eltűnt idő nyomában (amit viszont többszöri nekifutásra sem sikerült befejezni), hiszen ezek azért jobban hangzanak, de én maradok a Spanyol nyakéknél.
Ez volt ugyanis az első „felnőtt könyv”, amit végigolvastunk a nővéremmel egy nagymamánál töltött nyári vakáción. Igen, a mama könyvespolcán találtunk rá és annyira beleszerettünk, hogy azóta is minden évben újraolvassuk. Az évek során kapott szép díszkötést, és szinte kívülről fújjuk a mondatait.
A történet a viktóriánus-korabeli Angliában kezdődik, főhőse Ethel Ford, aki egészen édesapja haláláig lemondásokkal teli, szerény, falusi életet él. Ám egycsapásra hatalmas vagyont örököl, így nekivág a világnak, elsőként Biarritz fürdővárosába érkezik, ahol a jóságos öreghölgy, Miss Tudor veszi pártfogása alá, kinek szent célja, hogy Ethelből nagyvilági dámát faragjon, bevezesse őt a társaságba és megfelelő férjet keressen neki.
Hősnőnk azonban egy véletlen találkozás során megismerkedik a csapodárságáról híres spanyol márkival, Paul De Sarazin-al, feltünik továbbá egy régi családi ékszer, a Sarazinok szerencséje, több látogatásban lehet részünk Baszk földön és a csábító rivális, Dolores De Los Cantales is színre lép. Többet nem is mondok, mert közben kedvet kaptam, hogy újra elolvassam.
Virginia Woolf: A világítótorony
Fejes Réka, szerkesztő
Homérosz világának görög hősei az élet értelmét abban látták, ha dicsőséges tettekkel szereztek maguknak hírnevet és halhatatlanságot. Voltaire Candide-ja a munkában. Goethe Faustja a fejlődésben. Ahány kultúrtörténeti korszak, ahány író és költő – annyiféle megoldása létezik az örök rejtélynek, amelyre az emberiség valószínűleg sosem kap egyetlen, biztos választ.Valójában annyit tehetünk, hogy rátalálunk arra, amelyikkel a leginkább azonosulni tudunk. A hozzám legközelebb álló választ Virginia Woolf A világítótorony című könyvében találtam meg.
A Ramsay család életébe egy skóciai szigeten pillanthatunk be. Itt tölti a nyarakat a karrierjén rágódó, zsarnoki Mr. Ramsay, a harmónia megteremtésére törekvő Mrs. Ramsay, a Ramsay gyerekek, többek között a világítótoronyba vágyó James és a család barátai. Hiába utazunk vissza száz évet az időben, a karakterek – akiknek más és más elképzelésük van a boldogságról –, a helyzetek kísértetiesen ismerősek.
A történet második felében ismét a vidéki házban találjuk magunkat – de valami megváltozott. A falról mállik a tapéta, a pókok hálót szőttek az üres szobák sarkaiba és híre-hamva sincs a valaha nyüzsgő vendégseregnek – valami hiányzik. Virginia Woolf pedig ebben a hiányban talált rá a saját válaszára.
„Ez volt az egész – ez az egyszerű kérdés, mely a múló évekkel egyre jobban bekeríti az embert. A kinyilatkoztatás nem jött még el soha. A nagy kinyilatkoztatás talán nem jön el már soha. Helyette kis mindennapi csodák történtek, megvilágosodások, a sötétben váratlanul villanó gyufaszálak.”
Kiemelt kép: George Milton / Pexels
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
