Ez a 10. könyved, amit gondolom már nagyon vártak az olvasók. 2018-ban jelent meg Az örökké rövid története, a kilencedik regényed, sok idő telt el a kettő között. Mivel foglalkoztál az elmúlt 7 évben? Miért vártál ilyen sokáig az új könyvvel?
Ahogy befejeztem az előző regényemet, elkezdtem utánajárni a Dolly nővérek történetének, akikről sok évvel ezelőtt a Vanity Fair magazinban olvastam. Akkor még nem sejtettem, hogy valamikor mélyebben fogok velük foglalkozni, csak meghökkentett, hogy egy amerikai magazinban egy Balassagyarmatról származó ikerpárról írnak, akikről még soha nem hallottam. Az anyaggyűjtés időszakát mindig nagyon szeretem, a több hónapos magányos írói munka után inspirációt, kreativitásforrást jelent számomra a kutatás. Mindeközben újságíróként is dolgoztam. 2019-ben töltöttem be az 50-et, úgy volt, hogy ezt a kerek születésnapot egy nagy külföldi utazással ünnepeljük a férjemmel. De a Sors másként akarta, pár héttel az utazás előtt tragédiák sorozata indult el az életemben, elvesztettem a legjobb gyerekkori barátnőmet, édesanyám, férjem szülei és idős nagynéném is megbetegedtek, ránk hárult az ápolásuk. Egyszerűen nem volt az a helyzet, hogy le tudjak ülni az íróasztalomhoz és hónapokig írjak. Ráadásul volt egy szakmai kanyar is az életemben, 2021-től visszatértem egy rövid időszakra a Nők Lapjába, két évig voltam főszerkesztő, ami teljes embert igénylő munka volt.
Amikor eljöttél a Nők Lapjától, lett időd többet foglalkozni az új regényed témájával?
Sajnos még nem. Akkora annyira sűrűsödött már a szeretteink ápolási feladata, hogy csak nagyon érintőlegesen tudtam foglalkozni a Dolly nővérek történetével, az anyaggyűjtés szintjén maradtam. De a téma ott volt végig a fejemben, ha bármit olvastam a korról, amelyben a történet játszódik, a bevándorlók világáról, az ikerlétről rögtön elmentettem. Kerestem a fogást, hogy a két testvér életútja mivel tud engem igazán, mélyen a lelkemben megszólítani, hogyan fogom szerethetővé, átélhetővé tenni. Furcsa módon éppen ez az időszak, amit a szeretteink ápolásával töltöttük adta meg a kulcsot ahhoz, hogyan írjam meg ennek a két, csillogó-villogó, körülrajongott sztárnak a történetét. Róza, az ikerpár 78 éves túlélő tagja, aki már sokkal törékenyebb állapotban van – a híres, egymillió dollárra bebiztosított lába már nem működik, járókerettel közlekedik- meséli el a hihetetlen történetüket. Egyébként ez nem egy légből kapott elképzelés volt a részemről, a róluk szóló cikkeket, a nyilatkozataikat követve sejlett fel előttem egy hihetetlen humorú, nagyon sok alázatot megismerő, karcos hangú, idős hölgy képe, aki a történetmesélésben visszamegy a múltba, abba a korba, amikor még csillogó szemű kislányok voltak Magyarországon.
A regényed a 20. század elején játszódik, amikor a női szerepek másképp voltak leosztva, mint a mai világunkban. Mennyire áll közel hozzád ez az időszak?
Régebben már jártam ebben a korban a Sohanő című regényemben, amelynek kapcsán nagyon sok háttéranyagot, naplórészletet, tanulmányt, újságcikket gyűjtöttem erről az időszakról. Mindenképpen egy izgalmas korszak volt a női sorsok szempontjából is. Nekem úgy csapódott le, hogy a férfiak részéről létezett még a nagy lovagiasság, ami óvta, ugyanakkor kiskorúsította a nőt, annak minden előnyével és hátrányával. Az első világháború után kényszerűségből nagyon sok nő vállalt munkát, így kikerült az otthon falai közül. Az, hogy a városokban megszülettek a járdák, a közvilágítás, gyönyörű kávéházak, mozgófilmszínházak, varieték nyíltak Budapesten és a világ nagyvárosaiban, lehetővé tette, hogy a nők is eljárjanak este otthonról szórakozni. Korábban zsúrokon vagy fogadónapokon az otthon falai között találkoztak társasággal, most új színterei nyíltak a szociális érintkezéseknek. Az első világháború során pedig a középosztály számára teljesen általánossá vált, hogy a nők cégekhez, gyárakhoz mentek titkárnőként dolgozni, vagy iskolákba tanítani. Nem szeretném idealizálni ezt a világot, de korabeli forrásokat olvasva úgy tűnik, hogy a férfiak megmaradtak gálánsnak a nőkkel szemben, ugyanakkor kezdték elfogadni, hogy most már a nők döntenek magukkal kapcsolatban.
Szerinted jobb volt akkor nőnek lenni, mint most?
Szerintem igen. Szívós munkával elértük a szabadságunkat, de ennek azért kötelezettségei és ára van, hiszen a közgondolkodás nehezebben idomul a megváltozott szerepekhez, és sokszor a száz évvel ezelőtti elvárások is ránk nehezednek. A múlt század elején a nőknek nem kellett olyan sok fronton megfelelniük: egyszerre szuper anyukának, csábító nőnek lenni és mellesleg a munkaerőpiacon is rengeteget dolgozni.
Mi az, ami leginkább megfogott a Dolly nővérek varázslatos történetében?
A regényben a nagy kérdések az esendőség, a siker és a fény, a csillogás múlandósága. Nekem a történetük a mindenkori törekvő emberről szól, arról, hogy az álmok egy darabig üzemanyagként működnek, de mi van akkor, amikor túlnőnek rajtunk? Amikor “túlálmodja” magát az ember, az álmai rabságába kerül. Ki tudja megmondani, hol van az a pont, amikor az álmaink, az ambícióink még visznek előre és mikortól korlátoznak, veszik el a szabadságunkat, a mozgásterünket. A Dolly lányoknak valóban minden álmuk teljesült, még az is, amit el sem tudtak Balassagyarmatról képzelni: a világ legismertebb csillagai közé emelkedtek, a legfelsőbb körökben forogtak, és a mélyszegénységből rövid idő alatt dollármilliomosok lettek, ennek a gyors felemelkedésnek azonban megvoltak a szomorú következményei, ahogyan a búvárt is keszonbetegség sújtja, ha a mélységből túl gyorsan emelkedik a magasba.

Az, hogy a lányok ikrek, s karrierjük hihetetlen gyors alakulását ennek a ténynek is köszönhetik, szintén izgalmas téma. Honnan tudtad, hogyan működik az ikertestvérek közötti kémia?
Igen, önmagában az ikermágia, az, hogy két ember sorsa össze van kötve, nagyon izgalmas téma. Rengeteg ikerszakirodalmat olvastam erről és külön egy hónapot szántam a Dolly nővérek nyilatkozatainak elemzésére. Nagyon érdekelt, hogyan változott az egymásról alkotott képük, a viszonyuk tizenéves koruktól az életük végéig. Mindez a mondataikból, kis mellékes megjegyzéseikből nagyon érdekesen kirajzolódik. Az ő esetükben ott volt a művészi rivalizálás is, az, hogy kiszállhat-e bármelyikük az ikertörténetből, hogy végre önmaga lehessen. Anélkül, hogy spoilerezném a történetet, egyikük tragédiája pont azért történt meg, mert a másik nem fordult elég támogatóan felé.
A két nő közül, melyiket szeretted jobban? Vagy úgy vagy vele, mint a szülői, akik egyformán szeretik a gyerekeiket.
Mindkettőjük egyformán szerethető számomra. Jankában a kurázsit, a szellemességet, a merészséget imádtam, ő volt a vezéregyéniség, az ő víziója vitte előre a két lány karrierjét. Ő akart már kislányként is táncolni és kézenfekvő volt, hogy nővére, aki ugyanúgy néz ki, mint ő, és amúgy is mindenhova követi őt, ő is táncol vele. Róza sokkal inkább a magánéletre fókuszált volna, fojtogatóan vetült rá nővére árnyéka. Róza helyzetében pedig azt az emberi dilemmát éltem át, amikor döntenie kellett, meddig fogja a kezét az örvénybe került nővérének, hagyja-e, hogy ez az örvény őt is magával rántsa. Hol Jankával tudtam azonosulni, hol pedig Rózával, mert bennem is él egy törekvő Janka és egy békére vágyó Róza.
A regény a századfordulós Pestről New Yorkon át Londonig, Párizsig repíti az olvasót. Nehéz volt elképzelni innen Budapestről, a 21. századból, hogy milyen volt az élet ezekben a városokban a múlt század elején?
Nagyon sokat olvastam korabeli szerzők műveit. Nekem még mindig ez adja a legtöbbet, így jön át legjobban az életérzés. Szerencsére ma már a számítógép segítségével a dolgozószobádból minden lekutatható. A világ minden pontján vannak digitális archívumok, ha előfizetsz rájuk, rengeteg korabeli anyag, magazinok, fotók, filmek elérhetőek, végigsétálhatsz utcákon, helyszíneken. Kifejezetten íróknak készült szövegszerkesztővel dolgozom, amelyben különböző dossziékban gyűjtöm a dokumentumokat, bármikor megnézhetem a fotókat, az interjúkat, ami az adott jelenethez éppen szükséges. Sőt ma már épületekre is rá lehet keresni, be tudsz nézni a hátsó kertjébe, ez hatalmas segítség ahhoz, hogy felépítsem a regény világát.

Rengeteg kutatást végeztél a történettel kapcsolatban, nem lett volna egyszerűbb segítségül hívni a mesterséges intelligenciát?
De igen, csak nem jártam sikerrel. Egy londoni klub belsejét szerettem volna a mesterséges intelligencia segítségével közelebbről megismerni, de orbitális tárgyi tévedésekkel találkoztam. Amikor beütöttem a Dolly nővérek nevét, róluk is mindenfajta zöldség jött ki. Ez egy évvel ezelőtt történt, azóta sokat fejlődött a mesterséges intelligencia. Én azonban megmaradtam az “oldszkúl” módszereknél, saját magam keresem a különböző anyagokat és a Google segítségével nézek körbe a világban.
Két évig a mindennapjaid részei voltak a Dolly nővérek, velük keltél, velük feküdtél. Mennyire tudtad elengedni őket, amikor befejezed a regényt?
Általában úgy szokott lenni, hogy amikor körülbelül a 75%-nál tartok a könyvírásban, talán önvédelemből elkezdek kikandikálni a történetből és anyagot gyűjtök a következő könyvemhez. A Dolly nővérek azonban még mindig nagyon elevenen élnek bennem, ilyen még soha nem fordult elő velem. Egyszerűen annyira beszippantott a történetük, olyan sok éven át éltem velük, hogy nehezebben eresztem el őket. Egyelőre napi feladataim vannak a könyvvel kapcsolatban, sokat mesélek még róluk, ezért is nagyon itt vannak körülöttem.
Ahogy olvastam a könyvet, már az első oldalak után életre keltek a szereplők és egy hollywoodi szuper produkciót láttam magam előtt. A történetben minden adott egy filmes sikerhez is.
1945-ben készült is Hollywoodban egy zenés film az életükről, ami egyrészt merészen elrugaszkodott a valós élettörténettől, talán azért is, mert akkor még éltek a volt férjek, hozzátartozók és beleszóltak a forgatókönyvbe. Később 2014-ben felbukkantak egy tévésorozatban, aminek címe Mr. Selfridges, mert hogy az egyik udvarlójuk a Walesi herceg volt. A nézők imádták a Dolly nővérek karakterét, teljesen oda voltak értük, pedig a történetük a sorozatban nem volt pontos. De a mélyszegénységből történő felemelkedésük, a bevándorló lét, a jazz korszak színes világa elvarázsolta őket.
Képek: Zsólyomi Norbert, Facebook
Tetszett a cikk? Akkor ez is tetszeni fog!


