Először csak egy jóindalatú emlődaganatot találtak
Két éve még azt hittem, velem ilyesmi soha nem történhet meg. Évek óta volt egy ciszta a jobb mellemben, amit rendszeresen ellenőriztettem, és mindig azt mondták: „Nem árt senkinek.” Megszültem a kislányomat, szoptattam, éltem a hétköznapjaimat. Aztán egy napon a mellem hirtelen megváltozott: egy hatalmas csomót tapintottam ki benne, és rögtön tudtam, hogy ez más, mint eddig.
Orvostól orvosig jártam. Az első diagnózis még megnyugtató volt – jóindulatú fibroadenoma –, de a félelem ott maradt velem. Később újabb elváltozásokat találtak, köztük olyat is, ami már a rosszindulat előszobája volt. Aztán tavaly nyáron a másik mellemben apró meszesedést fedeztek fel. A biopszia kimutatta, amitől mindenki retteg: rosszindulatú daganat. Abban a pillanatban megállt velem az idő. Ott voltam én, egy fiatal édesanya, egészségesnek hitt testben, tökéletes vérképpel, és fogalmam sem volt róla, hogy ott lapul bennem valami, ami bármikor elsodorhat.
Időzített bombán ültem
Onnantól minden döntés útvesztőnek tűnt. Az egyik orvos ezt javasolta, a másik azt. Végül két szakember is kimondta: időzített bombán ülök. A legbiztonságosabb megoldás a kétoldali masztektómia. Azért választottam ezt, mert így elkerülhettem a sugárkezelést és a hosszú éveken át tartó hormonterápiát, avgyis minden olyasmit, ami újabb bizonytalanságot és terhet jelentett volna. Egy ponton megértettem: nem az életemet, „csak” a melleimet veszítem el. Ez a felismerés furcsa módon megnyugtatott.
Augusztus 5-én kaptam meg a diagnózist, szeptember 10-én már ott feküdtem a műtőasztalon. A beavatkozás után expander-implantátumokkal ébredtem, amelyeket hétről hétre töltöttek fel. Szürreális érzés volt, hogy nagyobb mellekkel jöttem ki a kórházból, mint amilyenekkel reggel bementem. Fél évvel később az expander-implantátumokat véglegesre cserélték.
„A testem hegei már nem sebek többé”
Az igazi megkönnyebbülést akkor éreztem, amikor a sebészem öt hónappal a műtét után azt mondta: „Kész vagyunk.”
Ezalatt kétszer épültem fel szinte a nulláról, kétszer tanultam újra felemelni a karomat, kétszer éltem végig a fájdalmat. Közel egy hónapot éltem együtt draincsövekkel, amelyek folyamatosan emlékeztettek arra, hogy a gyógyulás nem egyik napról a másikra történik, hanem lassú és türelmet kívánó folyamat. Mindkét alkalommal három hónapig nem tudtam ölbe venni a kislányomat, ami az egyik legnehezebb része volt a gyógyulásnak. Az anyaságban is újra kellett tanulnom a türelmet.
Lassan azonban elkezdtem átkeretezni magamban a történteket: nem elvesztettem valamit, hanem kaptam egy új esélyt. A test változik, de az erő, amit közben felfedezel magadban, örökre a tiéd marad. Ma már tudok örülni annak, hogy jól érzem magam, jól állnak rajtam a ruhák, és újra nőként tekintek magamra.
Talán a legnehezebb pillanat az volt, amikor először megláttam magam a tükörben a masztektómia után. Egy heges mellkas, egy idegen test nézett vissza rám. De ahogy telt az idő, lassan visszakaptam önmagam. Ezért is döntöttem úgy, hogy megosztom a történetemet másokkal is, mert ha csak két nő emiatt elmegy szűrésre, már megérte őszintének lenni.
Most, hogy mindez mögöttem van, a testem hegei már nem sebek többé, hanem emlékeztetők. Arra emlékeztetnek, hogy élni jó, hogy figyelni kell magunkra, és hogy a fájdalomból új erő születhet. És arra is figyelmeztetnek, hogy talán az egyik legnagyobb ajándék, amit egy orvostól kaphatsz, ha azt mondja: „Kész vagyunk.”
Az egyik legnagyobb bátorság ma, ha nem rejted el a betegségedet, hanem őszintén beszélsz róla.
Fotó: Pixels
